Zámbó Jimmy mi vagyunk, az élete a mi történetünk – akkor is, ha szerettük, akkor is, ha nem
A Jimmy-sztori
Zámbó Imre, azaz Zámbó Jimmy igazi népi hős, aki a nyolcvanas években tűnt fel a magyar vendéglátóipari undergroundban. Ahová – és ebben nagyon is hasonlított egymásra a létező szocializmus és két világháború közti ántivilág – néhanapján még a hivatalos kultúra, így a könnyűzene szereplői is kirándulásokat tettek egy-egy késő esti-éjszakai hakni erejéig, vagy ahol, mint mondjuk Demjén Ferenc a 70-es évek elején, nehezebb időszakokat is át lehetett vészelni, ám ami azért alapvetően egyirányú utca volt.
A vendéglátóból kiemelkedni és a hivatalos könnyűzene szintjére emelkedni nem volt könnyű, sőt, mondjuk inkább úgy, hogy nagyon nem volt jellemző a Kádár-kori Magyarországon. Még akkor sem, ha egyébként a korabeli hivatalos magyar könnyűzene tele volt olyan habkönnyű, falvédő-romantikában utazó előadókkal, akikhez képest egy profi vendéglátósnak nem lett volna különösebb szégyenkeznivalója.
A Casanova bárban vendéglátós csúcsra érkező Zámbó Jimmy a nyolcvanas évek végén aztán megmutatta magát a szélesebb nyilvánosság előtt. Megnyerte, a rossz nyelvek szerint megvásárolta az 1988-as siófoki Interpop fesztivál szerzői és előadói díját (a fesztivál egyébként is a hanyatló kádárizmus mutogatnivaló korrupciós története), majd a rendszerváltás után a magyar piaci és kulturális vadkeleten igazi sztárrá vált, ontotta a slágereket, számolatlanul adta el a lemezeket, sikeres koncerteket adott, turnézott, miközben úgy emelkedett fel a királyi trónra, hogy a közönség továbbra is úgy nézett rá, mint a nép egyszerű gyermekére, aki „egy közülünk”.
Zámbó Jimmy az Interpop fesztiválon 1988-ban:
Boy next door, az ilyen előadókra mondja az egyszeri angolszász újságíró. Zámbó Jimmy ekkor azonban már nyilvánvalóan nem volt az egyszeri szomszéd fiú, pedig mindenféle allűrjei és nehezen kezelhető attitűdje ellenére nem kellett különösebben eljátszania, hogy ő szívesebben él Csepelen, mint valami menőbb helyen, hogy jobban szereti a pörköltet a nagyvilági gasztronómiánál, és hogy szívből énekli az édesbús melódiákat. Jimmy többek közt a rendszerváltás veszteseinek, az elfeledett magyar alsó középosztálynak és alsó sokszázezernek, a Dáridó népének lett az igazi hőse.
Lehet baromira gazdagnak lenni és megmaradni prolinak.
És ha már a Dáridó: nem ő volt az egyedüli, aki hasonló pályát futott be. Ugyanilyen népi hős volt Galambos Lajos, azaz Lagzi Lajcsi is, aki az utcán kazettát áruló, sváb zenét játszó, pirospozsgás, kerekképű mulatós muzsikusból lett országosan népszerű, saját brandet, tévéműsort gründoló sztárzenész. Kettőjük pályája többször is keresztezte egymást.
Először az 1997-ben induló, kockás abroszos, muskátlis Dáridóban, aztán a Dáridó sikerei nyomán megálmodott 1998-as Három Királyok Turnén, ahol kettőjük mellett a mulatós trendet megszimatoló Edda-énekes, Pataki Attila, és mint „előzenekar”, Szandi lépett fel. A koncertkörút óriási siker volt, bár a színfalak mögött kemény balhék, dührohamok és összeveszések is adódtak. Volt, hogy a pisztoly is előkerült. Bár az, mint tudjuk, Jimmy pályájának több pontján is. Nem meglepő a feszült hangulat, a szervező, Lajcsi, két súlyos egót terelt maga mellé a színpadra.
Zámbó Jimmy, Lagzi Lajcsi és Pataki Attila 1998-ban a Dáridóban:
A turnéról a Recorder 2016-ban írt hosszabban, érdemes elolvasni. „Minden állomáshelyen zsúfolásig volt telve a sportcsarnok. Ha késve érkeztünk, a főbejáraton kellett bemenni. A tömegben tolakodtunk, Jimmy és Lajcsi összemosolyogva mondták: – Úgy látom, a mai előadás érdektelenség miatt elmarad. – A közönség nevetett, alig várták, hogy elkezdődjön a műsor. Jimmyt mindenhol hatalmas ováció fogadta. Gyakran már azelőtt szétszedték volna, mielőtt egy árva hangot énekel a mikrofonba. Ügyelnünk kellett, hogy ne szabaduljanak el az indulatok” – idézi a cikk Tóth Krisztiánt, Jimmy egykori testőrét, akinek figurája A Király című sorozatban is felbukkan.
Minden bizonnyal ez volt Zámbó Jimmy pályájának a csúcsidőszaka. Innen még látszólag felfelé vezetett az útja. Az RTL Klub Péntek Esti Vigadó címmel saját mulatós műsort indított neki – hogy lenyomják a Dáridóval sikert sikerre halmozó TV2-t –, de a műsor nem igazán jött be. Egyébként is, ekkor a magyar televíziózásban mindenki a mulatós formátummal próbálkozott mint a tuti recepttel, ám ez már a túl a csúcson időszaka volt, mind a stílusnak, mind Jimmynek is, aki egyre inkább szétesett, állítólag a lemezeladások és a nézőszámok sem az elvárt szerint jöttek egy idő után.
Ekkor jött 2001. január 2., Zámbó Jimmy tragikus, ugyanakkor tragikomikus elemeket sem nélkülöző halálának napja. A többi pedig történelem. Vagyis nem egészen: a történet a sztár rejtélyes halálával nem ért véget, hiszen az elkövetkező hetekben-hónapokban a Jimmy-lemezek rohammal foglalták el a hazai eladási listákat, és jó ideig az egyébként is nagy köröket futó korabeli hazai bulvársajtó is a Jimmy-sztoriból élt, és elképesztő példányszámokat hozott. Jimmy halálának körülményei azóta sem tisztázódtak.
A Jimmy-mozi
Tulajdonképpen az a meglepő, hogy idáig nem készült Zámbó Jimmy életét feldolgozó mozgóképes alkotás, pedig ezt a történetet az isten is filmvászonra (vagy tévéképernyőre, számítógép-monitorra) teremtette. A Király című tízrészes sorozatot már ismerve azonban kijelenthetjük, megérte várni (a stílszerűen) az RTL által gyártott mozira, melyet Kovács Dániel Richárd, Zomborácz Virág és Kovács István rendezett, forgatókönyvírói pedig Zomborácz Virág, Akar Péter és Bárány Márton voltak.
Ha szabad egy személyes kiszólást: komoly előítéleteim voltak, amit leginkább egy nagyon hasonló zsánerű sorozattal, a magyar történelmi félmúltat ugyancsak részint a popkultúra szűrőjén át bemutató Besúgóval kapcsolatos vegyes érzéseim tápláltak. A Besúgó komoly vitákat generált, ami persze nem baj – jó, ha készülnek a belátható történelmi múltunkba kalauzoló, még viszonylag élénken velünk élő kérdéseket, helyzeteket, értelmezéseket újrakeretező, nézhető filmek, amelyek mellett nem megyünk el szó nélkül. A besúgó körül zajló viták lényege jellemzően az volt, sikerült-e a sorozatnak megfelelően felidéznie a nyolcvanas évek második felét, mennyire hihetőek a figurák, a helyzetek, a konfliktusok, a történet narrációja.
A film előzetese:
Ugyanez volt a kérdés a Jimmy-sorozat megtekintése előtt is. És persze ez minden híres emberről készült életrajzi film alfája és ómegája. Mennyire kapjuk meg a valóságnak egy olyan változatát, amiről tudjuk, hogy kreált világ, mégis elhisszük arra a két-három órára, vagy annak az egynéhány epizódnak az erejéig. Jelen esetben: ha nem is elvárás, hogy az epizódok szóról szóra, betűről betűre mondják fel az igazi Jimmy-leckét, mégis alapkérdés, ledobja-e a sorozat magáról a valódi történetet.
Úgy susog-e majd a susogós mackófelső, ahogy kell, úgy koppan-e a makkoscipő, ahogy az az olajszőkítések viharos éveiben koppant a flaszteren, úgy sercen-e fel a puhadobozos Camel, ahogyan az a késő-kádári miniluxusban volt.
A válasz igen, igen, és igen. A Király a finoman idézőjelbe tett múltidézésben ötösre vizsgázik, miközben a történetmesélés gordiuszi csomóját az első pillanatban vágja el azzal, hogy kijelenti: megtörtént események és hazugságok alapján készült. Hibák vannak, 1987 szilveszterén még nem szólt a Demjén Ferenc-féle Szerelemvonat, 1988-ban hétvégén Jimmy anyja nem nézhette az Onedin családot, mert az akkor már nem ment, de ezek megbocsátható apróságok. Újabb személyes kiszólás: A besúgóval szemben azért megbocsáthatók ezek, mert A Király esetében az apró tárgyi tévedések mellett a történetmesélés egésze, a narráció, a tónus teljesen rendben van.
Ha már szóba került a sorozat tónusa: a Jimmy-történet nyilvánvalóan csábított az esetleg kissé lefelé beszélő, ironikus, némileg parodisztikus megfogalmazásra, azonban ezt a csapdát a filmkészítők ugyancsak igen ügyesen átugrották.
A sorozat jól bánik a humorral, finoman adagolja azt, egy pillanatra sem érezzük, hogy gúny tárgyává tennék Jimmyt, vagy a rajongóit, miközben mégis görbe tükröt mutatnak a művésznek is, meg a korabeli Magyarországnak is.
Pontosabban Magyarországoknak. Érzékletesen és kifejezetten pontosan mutatják be a nyolcvanas évek világát, a korrupt és fafejű kommunista funkcionáriusokat, a félvilági ügyeskedőket, a kibomlóban lévő szervezett bűnözés világát, a késő-Kádár-kori playboyokat, a pesti éjszakát, a körgangos prolivilágot, a savanyú sört és a Nyugatról beszivárgó élvezeteket. De ugyanilyen átélhető a rendszerváltás utáni zavar és felkavarodás, a kora kilencvenes évek „most majd mindent lehet” kábulata, a modern, újgazdag schneidermátyások világa, a fent is, lent is átrendeződő hatalmi viszonyok országa.
Ez A Király hozzáadott értéke. Vagyis, hogy egy a popkultúra felől jól közelítő sorozat annyi minden el tud mondani a közös múltunkról, azon túl is, hogy miként festett a nyolcvanas években egy sashalmi presszó (egyébként kábé úgy, ahogy most), vagy, hogy mi mindent jelentett szabad szemmel is jól látható mennyiségű magyar ember számára a kiszólás, miszerint „egy jó asszony mindent megbocsájt”, továbbá, hogy mennyi, de mennyi ember lelkében rezonált az az érzés, hogy vesztesek vagyunk, „bukott diákok”, akik a rövidebbet húzták. A Király egyszerre magát jól etető sztori, megemlékezés egy helyi hős előtt, aki már-már egy presszózongoristába oltott Johnny Fontaine-nel keresztezett rock and Robin Hood, végül, de nem utolsó sorban jól átélhető kisrealista perspektíva az utolsó negyven-ötven évünkről.
A filmkészítők a szereplőválasztással sem fogtak mellé, még akkor is, ha Olasz Renátó (a fiatal Jimmy) és Nagy Ervin (a már befutott Jimmy) figurája, hát, hogy is mondjuk, hízelgő a néhai popsztárra nézve. Kis eltartással, kis humorral jól hozzák a figurát. Ugyanígy telitalálat a tépelődő, ámokfutó, apahiányos Zámbó Krisztián figurája (Georgita Máté Dezső alakítja), a rajongó-intrikus(-szarkavaró) Hulé Éva szerepében Csákányi Eszter, vagy az idősebb Zámbó Edit szerepében látható Schell Judit. De még a mellékszereplőkkel is betaláltak: parádés az Erdős Péter popcézárt megszemélyesítő Gyabronka József, és emlékezeteset alakít a Jimmy-rajongó lányt, Kincsőt alakító Döbrösi Laura, a menedzsert játszó Thuróczy Szabolcs, vagy a kiégett zsaru, Péterfy Bori is.
És persze ott vagyunk a sorozatban mi is, meg ott van a ma is. Mennyire érti meg az ország egyik fele a másikat?
A sorozat egyik legemblematikusabb jelenetsora az, amikor a csúcsértelmiségi (Elek János, aki nem tudjuk, az alkotók szándéka szerint azonos-e a néhai újságíró Elek Jánossal, mindenesetre Alföldi Róbertet látjuk a szerepében) meglátogatja Jimmyt a csepeli sasfészekben. Fenszi vacsorát főznek neki, csupa olyan fogással – kagyló, osztriga –, amit egyébként nem fogyasztanak, csak azért kerülnek ezek a fogások az asztalra, hogy villantsanak a gazdagságukkal, és meggyőzzék a nagyembert, aki a lapokat osztja ott fent. Az este végül veszekedésbe torkollik, Elek kikéri magának azt a bárgyú, negédes popzenét, amit Jimmy játszik, elmondja, hogy neki hazafias kötelessége, hogy ilyen zene ne juthasson el a tömegekhez, míg Jimmy a francba küldi el az okoskodó értelmiségit, hisz ő saját erejéből lett valaki. Na igen, le kell menni Csepelre.
