Véres mese habbal – végre hozzánk is elért Tom Waitsék őrült darabja
A teljes címén The Black Rider avagy a varázsgolyó-casting egy olyan színdarab, amiért eddig csak legfeljebb irigyelhettük azokat, akik már látták Londonban, Hamburgban (itt volt 1990-ben az ősbemutatója), vagy másutt. Ez a groteszk-popopera, vidám horrorburleszk, esetleg harsány brechti kabaré, őrült-drogos trippel keverve a színházi világban valami olyasmi, mint a popzenében egy Rolling Stones-koncert: állítólag egyszer az életben látni kell.
A kúlság-faktor már csak a szerzők miatt is természetes. A Meztelen ebéd vagy a Narkós íróját, William S. Burroughs-t az egész beat-irodalom az atyjának tekinti, hiszen elementáris hatással voltak ennek az ópiumfüggő írónak a szabad asszociációs látomásai és zabolátlan írói módszerei Jack Kerouacékra. De nemcsak irodalmi tisztelői voltak, hanem számos popzenészre is hatással volt Patti Smith-től, Lou Reeden, Laurie Andersonon át, Kurt Cobainig vagy Nick Cave-ig, sőt ő találta ki a heavy metal kifejezést is.
És akkor ez a fickó,1988-ban egyszer csak beállít a sajátos mozgás- és látványvilágáról ismert színházi rendezőhöz, Robert Wilsonhoz, hogy volna itt egy amolyan Bűvős vadász-parafrázisa, nincs-e kedve megrendezni. Wilson igent mond, és felkéri a világ legkúlabb, reszelős-whiskeygőzös hangú kocsmazenészét, Tom Waitset, hogy írja meg a darabhoz a dalokat. Elég erős őstörténet, nem? De ez még semmi!
Burroughs-t ugyanis a saját életének legsötétebb pillanata ihlette a Bűvös vadász-átirathoz. 1951-ben egy átmulatott-átdrogozott éjszakán, Mexico Cityben Tell Vilmos-ost kívánt játszani a feleségével. A legenda szerint poharat (más változat szerint almát) tett Jean Vollmer fejére, amit pisztollyal akart onnan lelőni, de nem talált. Viszont agyonlőtte a feleségét. A felelősségre vonást az országból való azonnali menekülése miatt megúszta, de egész életére árnyékot vetett az eset, műveiben is rendre előkerül ez a rémálom.
E saját, ördögi történetét írta bele a Weber-opera sztorijának átdolgozásába is. A Black Riderben a lőni nagyon nem tudó írnok, Wilhelm, pechére egy vadász (most itt: erdész) lányába, Kätchenbe szeret bele. Az apa szemében viszont csak az lehet férfi, aki lőni tud (az írás, a műveltség inkább gúny tárgya nála). Hogy elnyerje a lány kezét, valahogy bizonyítania kell Wilhelmnek, hogy megállja a helyét a vadászatban is. Fausti alkut köt Falábbal, aki olyan varázsgolyókat ad neki, amivel nem téveszti el a célt, így lenyűgözi a leendő apósát. Ám az ördöggel nem jó alkut kötni, mert mindig kér valamit cserébe, és annak sosincs jó vége, tudjuk ezt számos más irodalmi műből is.
1990-ben, Hamburgban mutatták tehát be ezt a darabot, majd szerte a világban is. Aztán 1999-ben Tom Waits szünetet rendel el: 10 évre letiltja a darab műsorra tűzését. Épp amikor ez lejárt, 2009-ben, akkor rendezte meg, de „csak” szcenírozott koncert változatban, még az Alföldi-féle Nemzeti Színházban Ascher Tamás.
És ne feledjük, itthon is kultusza van annak az 1993-as albumnak is, amelyen Tom Waits énekelte fel a saját dalait: ez az egyik legerősebb lemeze a Waits-életműnek.
Ilyen előzmények után, tavaly, mintegy karácsonyi ajándékként kaptuk, hogy végre színre vitte a darabot Polgár Csaba rendezésében az Örkény Színház. Nem kis tétje volt ennek, mert a túlzott várakozás egy ilyen kultuszmű iránt mindig nagy terhet ró az alkotókra, nagyon könnyű fanyalgást kiváltani az esetleg teljesen más elképzelésekkel a nézőtérre beülő közönségből. Ráadásul óriási szerepe van itt a zenének és az éneknek (a zeneszerző csak angolul engedi mindenütt a világon játszani a dalokat).
Ja, és Tom Waits maga nincs itt, hogy elkápráztasson.
Nem mondom, hogy nem hiányzik, de a színészek és a kis erkélyeken, talányos-félelmetes maszkban, élőben zenélő, és egyben a történet szerves részét képező szereplőkként is feltűnő zenekar tagjai (Kákonyi Árpád dirigálásával) zseniálisan vezetik elő ezt a hol zörejekből, hol kísérteties hangokból, hol kuplészerű dalokból, hol pergő orosz táncból, hol sanzonokból, popból, rockból, bluesból álló zeneműfolyamot.
Az Örkény színészei pedig, mint megint kiderült, kiváló énekesek. Kiváltképp a hol ördögi vörös-feketében pompázó, hol seszínű takarítónői göncben alkalmatlankodó, és visszautasíthatatlan ajánlatával a főszereplőt megkereső Faláb szerepében Takács Nóra Diánát, és Kätchen szerepében Zsigmond Emőkét érdemes itt kiemelni, de szinte minden szereplő kap énekesi reflektorfényt, és él is vele.
Bizarr pantomimot idéz – nyilván a wilsoni világot megidézve – a fekete ládából kiimbolygó egész maszkos, groteszk kompánia. Hol táncolnak (azt frenetikus kán-kánt nehezen fogjuk feledni), hol, mint valami marionettbabák mozognak, van, aki tikkel, van, aki csak koordinálatlanul hadonászik. Olyan érzésünk van, mintha valami horrordarabot adnának elő egy diliház lakói.
A dalok közötti szövegelések pedig hol humorosak (már-már a Frédi és Bénit idéző romhányis kínrímek hangaznak el), hol az angolt a magyarral vegyítő idétlen bemondásokkal tarkítottak, hol durván szexisták, hol infantilisek, vagy egészen elborultak – mindez végig rímekbe szedve (Závada Péter nagyszerű, merész fordítása).
Ez itt, kérem, egy kabaré, úgyhogy a közönség dől is a röhögéstől. Emlékezetes összjátékot mutat be a két kikiáltó (egyben a hatalmas herceg és tolmácsa) szerepében Schell Judit és Tenki Réka, de népszerű lesz Kuno (oh, pardon: „Kjúnó”), az egykori erdész-családtag szelleme szerepében Patkós Márton is, aki dobozba zárt demagógként osztja a bölcs tanácsokat a fontos pillanatokban, nagyjából a „tégy, amit akarsz, lesz, ami lesz” tartalommal. De sorolhatnánk a többi színészt is, például az egészen elképesztő mozgást bemutató Bíró Krisztát az erdész felesége szerepében, vagy Friedenthal Zoltánt, a macsó erdész megformálóját, és persze a Borsi-Balogh Mátét, a kicsit hebehurgya, lőni nem tudó hősszerelmes könyvelő szerepében.
A színpadkép kifejezetten egyszerű, a zenészek erkélyein, és a nagy fekete ládán kívül (amiből kijönnek, majd a végén eltűnnek a szereplők, mintha a Mester és Margarita báljában volnának), alig van valami a színpadon. Időnként két hosszú fénycsíkkal játszanak látványosan, máskor tengernyi hab önti el a teret. A célbalövések a kivetítőn futó pixeles szarvasokra történnek, ahol egyébként az angolul énekelt dalok magyar fordítását követhetjük végig.
De nem kell ide különösebb díszlet, mert a leginkább bábszereplőkhöz hasonlító, szinte felismerhetetlenségig elmaszkírozott szereplőkből álló groteszk társaság abszolút bejátssza a teret.
Mi pedig szájtátva bámulunk, hangosan röhögünk, elképedünk a látomásos jelenteken, miközben arról van szó, hogy egy fickó „játszásiból” elkövetett feleséggyilkosságát úgy dolgozta fel, hogy írt egy darabot arról, hogy a puskagolyót időnként az ördög irányítja. Főleg, ha pillanatnyi érdekünkből alkut kötünk vele.
