Véres leszámolásokon és mészárláson talán csak egyvalaki tud ilyen jól szórakozni
Áll egy ír terrorista talpig fegyverben, a fején símaszkkal, nem látszik belőle semmi, csak az erőszak, aztán megszólal az ír zene, és a terrorista nekiáll sztepptáncolni, hogy Michael Flatley is megsüvegelné,
már ha Michael Flatley lenne annyira nagyvonalú, hogy elnézi az erősen feltételezhető sötét szándékokat, és képes lenne csak a láblengetésre fókuszálni. Ezzel a képpel kezdődik a szombathelyi Weöres Sándor Színház előadása, Az inishmore-i hadnagy Nagy Péter István rendezésében, és ez nagyszerű.
Nem egyszerűen azért nagyszerű, mert elég jó ötlet az ír terrorizmust összekötni az ír nemzeti tánccal, a jó ötletet persze nem úgy értve, ahogy az esztéták értenék, hanem úgy, ahogy a kocsmában nyolc erős sör után szokás, hanem azért, mert ez kapásból mindent el is mond erről a színdarabról. A Leenane szépe, a Vaknyugat vagy a Párnaember című darabokat és az Erőszakik meg a Három óriásplakát Ebbing határában című filmeket is író Martin McDonagh 2001-es drámájáról, amit korábban Alhangya címen is játszottak Magyarországon. Amit egyébként valószínűleg teljesen függetlenül attól mutattak be most Szombathelyen, hogy épp most kerül a magyar mozikba is McDonagh legújabb filmje, az egészen zseniális A sziget szellemei, mindenesetre akárhogy is, tulajdonképpen olyan ez a dráma, mintha egyfajta tanulmány lenne a filmhez, vagy annak a párdarabja lenne, nem is csak azért, mert mindkettőben Padraicnek hívják a főszereplőt, és a helyszín neve is nagyon hasonló (a film eredeti címe The Banshees of Inisherin).
De azért is, mert mindkettő a békés egymás mellett élésről szól, mármint olyan értelemben, ahogyan mondjuk egy szülők nélkül felnövő, kitaszított, öngyilkos árva története szól a szeretetről: a hiány révén. Mert hát McDonagh nem annyira szeret békésen egymás mellett élő embereket ábrázolni a darabjaiban, most így hirtelen belegondolva azt hiszem, talán a kilenc színdarabjában összesen nincs két ember, aki békében élne egymással. (Egyébként a magyar színházi életet nem feltétlen jellemző naprakészséggel mind a kilenc darabját bemutatták már Magyarországon is, még a legutóbbi, 2018-asat is.) Az inishmore-i hadnagy témája egészen szokatlan, komédiától meg pláne elég rendhagyó módon a terrorizmusról szól, de úgy, ahogy a símaszkban szteppelő terrorbonviván pergeti a lábát: koromfekete, groteszk, morbid humorral.
Egy kölyök észrevesz egy halott macskát az útszélen, és felismeri benne a teljesen kettyós Padraic imádott háziállatát, úgyhogy hazaviszi a srác apjához. Padraic ugyanis egy ideje már nincs otthon, a szigeten, a szárazföldön akadt dolga, mégpedig a robbantgatás, mert nála a kettyós az nem a szerencsétlen békák kipukkasztását, hanem az emberek megkínzását jelenti. Így aztán az is elég komoly bonyodalmakat okoz, hogy pont az egyetlen olyan lény pusztult el, amit Padraic szeretni bírt, ráadásul mindenki azt hiszi, hogy valójában a kölyök ölte meg, csak hazudik róla. És ebben a mondatban a bonyodalmat pont úgy kell érteni, ahogy az előzőben a kettyóst kellett. McDonagh húsz éve még nem filmezett, de már filmre illő drámát írt, rengeteg vérrel, nem épp rendeltetésszerűen használt láncfűrésszel és rendeltetésszerűen használt fegyverekkel. És azzal a jellegzetes humorral, amit legkésőbb az Erőszakikkal az egész világ megismert.
Az inishmore-i hadnagy nem akar valamiféle tanulságot megfogalmazni a terrorizmusról, nem akarja megkeresni a válaszokat a téma nagy kérdéseire, nem akar erkölcsileg ítélkezni, és ezt nagyon jól teszi, hiszen McDonagh nyilván tudja, aligha kell bárkinek a katedrára kiállva, fejcsóválva elmagyarázni, hogy a terrorizmus rossz, és céljaink elérése felé bizony nem a legerkölcsösebb út az ártatlan emberek lemészárlása. Úgyhogy inkább két dolgot tesz: egyrészt kinevetteti a történet összes szereplőjét. Másrészt megmutatja azt a környezetet, azt a morális kontextust, ahol mindez táptalajt kap, és el is nevezi ezt a környezetet, mégpedig úgy, hogy A Világ, Amelyben Élünk. Mert McDonagh sosem ismerte az egyfelől-másfelőlt meg az optimizmust, nem mutogat másokra, hogy vannak ilyenek is, de mi magunk szerencsére nem ilyenek vagyunk. Nála ha vannak ilyenek, az azt jelenti, hogy mi ilyenek vagyunk. Olyan világot teremtünk, ahol a terrorista példakép lehet, ahol a kamaszlány azért könyörög, hogy engedjék őt is terroristának állni, és ahol a fiú bármikor az apja ellen fordul, az apa meg bármikor rezzenéstelen arccal végignézni, hogy fegyvert tartanak a fia fejéhez; igaz, azért azután, hogy a fia meg az övéhez tartott, mondjuk ez egy fokkal érthetőbb.
De Martin McDonagh nem véletlenül lett a világ egyik legünnepeltebb drámaírója, az a minimum, hogy pontosan tudja, ehhez egy döglött macska kell, egy döglött macskával járó eszeveszett hangvételben (és ennek a döglött macskának a nagyon értő továbbvitele a sztepptáncos terrorista). Hogy az egész ne valami naftalinszagú morális kesergés legyen, hanem egy kettyós vérkomédia (és igen, a kettyóst most is úgy kell érteni), amiben a terrorista erkölcstani előadást tart az épp megkínzott áldozatának arról, mennyire csúnya dolog diákoknak füvet árulni, ahol fekete cipőpasztával próbálnak fekete macskát „készíteni” valódi híján, és ahol csak az állatok azok, akikkel az emberek képesek úgy viselkedni, ahogyan az emberekkel kellene. Jó, ez utóbbi azért nem kizárólag vicces, talán lehet rá más jelzőket is találni.
Nagy Péter István rendező Szombathelyen a szteppen kívül más bizonyítékot is mutat arra, hogy remekül érti és le tudja fordítani McDonagh nyelvét a színházéra; példaszerű az a jelenet, amelyben a terroristák nem pusztán fúrógépre szúrva forgatják a tűz fölött a konzervet, hanem aztán a forgó fúrófejről is nyalják le a vacsorájukat, ami, belátom, leírva talán nem hangzik olyan viccesen, mint amilyen, de ez legalább jó indok elmenni Szombathelyre, nincs olyan messze (mondjuk Sárvárról indulva).
És ahogy az ír szerző, úgy Nagy Péter István is erős affinitást mutat a film iránt, előadásainak jellemzője a kamerahasználat és az élő felvétel kivetítése a díszletre (ez itt is megtörténik, ötletesen egy tévéboltba helyezve az adott jelenetet), de egyébként is épp annyira filmdíszletszerű a Jeli Sára Luca díszlete, mint amennyire filmszerű a dráma, kettéosztott, stúdióbelsőre emlékeztető, mélységében további, rejtett zugokat is dugdosó térrel.
És filmszerű az előadás abból a döntésből adódóan is, hogy a rendező nem áttételesen, hanem amennyire lehet, realistán oldja meg a darab kihívásait, azaz nem elemelve a valóságtól a rengeteg, színpadon nyilván kivitelezhetetlen dolgot (lásd emberek feldarabolása), hanem trükkökkel játszatja el. De épp megtalálja azt a sávot, ahol a néző nem azon lamentál, hogy jó-jó, de azért ez akkor is mű, hanem elfogadja annak, ami: egy morbid előadás morbid viccének. Hiszen Nagy Péter István ezzel is ugyanazt az eszközt használja a színpadon, amit az író a szövegben: a túlzást.
A rendező és Tóth Réka Ágnes által felfrissített Hamvai Kornél-fordítás sajátos, egyedien McDonagh-os nyelvezete ugyanakkor mintha nem mindig szólalna meg tökéletesen a színészek szájából: talán pont az említett túlzás hiányzik, hiszen a lélektani realista, hétköznapi szövegmondás pont ezzel a kifacsart, kétszer átsütött nyelvvel nem tűnik kompatibilisnek. Ugyanakkor ez a probléma nem azonos mértékben van jelen minden színész esetében, így az is lehet, hogy a bemutató utáni időben folyamatosan csiszolódik, egységesebbé válik még a beszédmód. Herman Flóra a terroristakarrierről álmodozó kamaszlány szerepében például megtalálja a hangot, amivel úgy simulnak rá McDonagh mondatai, mint Szabados Luca tervező faluszélről ismerős jelmezei, miközben megmutatja, valójában nem is kizárt a gyermeki naivitást és az erős pszichopata hajlamokat vegyíteni. Herman Flóra olyan Maireadet játszik, aki elől érdemes átmenni az utca túloldalára.
Domokos Zsolt a terrorista szerepében meg épp attól izgalmas, hogy előle nem menekülne át az ember pocsolyákon át, az autók előtt a másik oldalra, sőt talán még le is állna vele beszélgetni, hogy aztán arra ocsúdjon, nem is tudja miért, de egy rugós késsel levágták a fülét. Domokos olyan hangon képes elmondani a legkegyetlenebb fenyegetéseket is, ahogyan a nagymama tukmálja a kisunokájára a még egy tányér húslevest. Az apját játszó Szerémi Zoltán meg pont attól emlékezetes, hogy a darab extrémitásai egyáltalán nem hatnak rá: olyan rezignált az egész előadásban, mint bármilyen kisnyugdíjas az eleve érdektelen tévéműsor reklámblokkja alatt, ez pedig erős eszköz, amivel percenként újra meg újra hatást tud elérni, ami itt többnyire a nevettetést jelenti. Az őrület gyújtózsinórját véletlenül begyújtó kölyök szerepében Ujvári Bors dacos kamasz, akiben még ott az a kisfiú, aki a fent említett nagymama újabb tányér levese ellen tiltakozik, hogy mehessen már focizni, csak a húsleves itt a fejhez szorított fegyver, a foci meg a halálra vált menekülés.
Ahogy McDonaghnál soha, itt sem nyerhetnek a jók, azonban nem valamiféle kiábrándult hangvétel miatt, hanem mert nemigen vannak jók. Kiábrándult világ ez, de kiábrándultságon ritkán lehet ilyen jót kacagni. Ahogy azon is, ahogy a sztepptánccal tulajdonképpen keretes szerkezetet létrehozva Szerémi Zoltán még egyszer előhívva az unott korholásból a humort, az agyonlőtt embereken, feldarabolt testeken és a véren végignézve megállapítja:
Az efféle incidensek miatt kerülik el Írországot a turisták!
