• 2023 január 27.

„Velem minden rendben. Munkatáborban dolgozom." Leveleken át a halálba

Katherine Kressman Taylor Címzett ismeretlen című kötete abban az időszakban rekonstruál egy képzeletbeli levelezést, amikor a háború és a holokauszt karnyújtásnyira volt ugyan, de még nem volt valóság: 1938-ban jelent meg, de már benne van minden, ami a náci ideológia romboló erejét jelzi. Karen Taieb Auschwitzból írok nektek című kötete pedig már abból a korból gyűjt egybe, ezúttal már valóságos, mégis a valóságot eltorzító leveleket, amelyek a Kressmann Taylor által levelekbe zárt ideológiából bomlottak ki a náci haláltáborokban. Egy embertelen korból az emberi viszonyok kortalan lenyomatát adják, és mindkét könyvet olvasva ott találjuk magunkat a címzettek között.

Újra Németországban! Hogy én mennyire irigyellek!

– ezzel az idilli, polgári, baráti felkiáltással kezdődik Martin Schulse és Max Eisenstein képzeletbeli levelezése 1932. novemberében Katherine Kressman Taylor Címzett ismeretlen című könyvében. Eisenstein San Franciscóban élő amerikai zsidó, Schulse Münchenben élő német, a közös üzleten túl – galériát működtetnek, képzőművészeti alkotásokkal kereskednek – a barátság és jó pár titok is összeköti őket.

A levelezés képzeletbeli ugyan, de a valóság ihlette. A szerző éles érzelmi és intellektuális radarja a saját német ismerősein vette a jeleket már a háború kitörése előtt, amikor az Amerikából Németországba visszatérő, egyébként művelt és melegszívű német barátai nagyon rövid idő alatt szenvedélyes nácivá váltak.

„Hogyan történhetett meg ilyesmi? – gondoltam. – Mi változtatta meg ennyire a szívüket? Hogyan jutottak el ehhez a kegyetlenséghez?” – tette fel magának a kérdéseket, amikor azzal szembesült, hogy Kaliforniába visszatérve ugyanezek a német barátok nemcsak kitértek egy régi zsidó barátjuk ölelése elől, de még csak szóba sem álltak vele. Kressman Taylorban ebből a fájdalmas jelenetből született meg az elhatározás, hogy megmutassa az amerikai olvasóknak, „mi történik igazi, élő emberekkel, ha elsodorja őket ez a beteges ideológia”.

A Hitler birodalmában a számításait megtaláló Martin Schulse levélről levélre, mondatról mondatra fordul ki önmagából, és ezzel párhuzamosan szétszakad minden emberi szál, ami a két barátot összekötötte. Az Eisensteinnak írt leveleiben eleinte csak óvatos hírmagyarázás zajlik, ő maga is próbálja értelmezni, hogy mi történik a hazájában, és valamennyire még kileng az erkölcsi iránytűje. 1933 márciusában például azt írja, hogy Hitler sok szempontból jó Németországnak, de itt még van a mérleg serpenyőjének egy másik oldala: „Vezért találtunk! De én óvatosan azt kérdezem magamtól, hova vezeti az országot a vezér? A legyőzött kétségbeesés gyakran őrült irányokba vihet.” De Schulse hivatali ember, és „minden hivatalnok, akinek fontos a bőre épsége, gyorsan belép a nemzetiszocialisták közé”. Eleinte még legalább annyira nyugtatja a barátját, mint saját magát azzal, hogy a történelem tiszta lapot nyit, csak át kell érni a túloldalra.

Csak épp közben a történelem felülír minden emberi kapcsolatot.

A márciusi kételyek júliusra már bizonyossággá válnak a „komoly lépések” „kínos szükségességéről”, és ez átkeretezi a két barát kommunikációját. Schulse, mint egy egyenruhát, úgy igazgatja magán a formálódó náci személyiségét, amelyet a zsidó barátjához viszonyítva kell megélnie és megvallania. Így aztán leírja: „tudhatod, hogy őszintén beszélek, amikor azt mondom, nem a fajod miatt szeretlek, hanem annak ellenére.” És kézenfekvőnek tűnik a felmentés is, hiszen, mint magyarázza: „Vannak mozgalmak, amelyek sokkal nagyobbak, mint az emberek, akik alkotják.”

Eisenstein közben a maga módján próbálja elvégezni a gyászmunkát a tagadástól a dühön, alkudozáson, bánaton át az elfogadásig a barátja és Németország elvesztése miatt is. „Tudom, hogy nem a barátom írt nekem, hogy csak az óvatosság és a célszerűség hangját hallottam” – győzködi magát, és kér megerősítést az óceán túloldaláról, de a csalódás és a vele járó fájdalom elkerülhetetlen. Ahogyan az árulás is. Schulse – aki már kicsi Adolfnak nevezi el a legkisebb gyerekét – először csak azt kéri, hogy a zsidó barátja ne írjon neki többet, de az agymosásnak egy adott pontot túl már nemcsak a barátságuk, hanem emberi élet is áldozatául esik: a rohamosztagosoknak dobja oda Eisenstein húgát, Griselle-t, akivel egykor szeretői kapcsolatban volt.

Kressman Taylor az alig másfél évet felölelő képzeletbeli levelezésen keresztül nemcsak felboncol egy baráti kapcsolatot, hanem örökérvényű látleletet ad a – mint fogalmaz – „náci mételyről”.

Ha hihetetlennek tűnik, hogy a haláltáborokból csak úgy levelezgetni lehetett az otthoniakkal, az azért van, mert tényleg az volt. Ezek a levelek az úgynevezett Briefaktion, azaz a levélakció keretében születtek meg, pontosabban kényszerítették ki a megszületésüket. A deportáltaknak szigorú kontroll mellett kellett levelezőlapokat írniuk a családjuk, a barátaik címére. Egyfajta egyenlevelek voltak ezek, üres formulákkal – szigorúan németül írva –, amelyeknek semmi közük nem volt Auschwitz és a többi hely valóságához. Csupa jó hír a halál torkából:

Jól vagyok. Velem minden rendben. Munkatáborban dolgozom.

Vagyis pont ebben a beteges kifordítottságban mutatták meg a valóságot: az álcázást, amellyel próbálták elrejteni a táborokban zajló rémségeket.

Karen Taieb szerint, aki elsőként tanulmányozta a levélakciót dokumentáló iratgyűjteményt, amelyet 2018-ban tett közzé a francia Honvédelmi Minisztérium Történeti Levéltára, az megállapítható, hogy ezek a levelek parancsra íródtak, nem pedig engedélyről volt szó a családdal való kapcsolattartásra. Ahogy az egyik deportált, Simon Laks visszaemlékezett: fel sem merült, hogy semmit se írjanak a kiosztott levelezőlapokra, mert az a biztos halált jelentette volna. Hogy akkor mégis mi volt ezzel a célja a náciknak? Csak találgatni lehet. Így akarták eloszlatni a nyugat-európai országok aggodalmait? Propagandaakció lett volna, hogy megmutassák a világnak, hogy a zsidókkal nem is bánnak rosszul? Vagy az egész mögött egy sokkal alattomosabb motiváció húzódott meg: hogy kiderítsék azoknak a zsidóknak a rejtekhelyét, akik el tudtak menekülni a razziák elől?

A foglyok közül sokan ez utóbbira tippeltek, így szándékosan rossz címet adtak meg, vagy álneveket használtak. Ahogy az egyik később megmenekült deportált, Abraham-André Balbin memoárjában szerepel: ezek a levelek „elsősorban arra szolgáltak az SS-esek számára, hogy a viszonylagosan megnyugtató mondatok által elkendőzzék a valóságot, és eloszlassák a családok jogos aggodalmai. Ugyanakkor, és főként, jó módszer volt ez arra, hogy új címeket tudjanak meg, újabb deportálások céljából.”

A nácik által előírt útvonalat azonban sikerült néha megkerülni, így születhettek meg a „titkos” levelek, amelyek a francia hadifoglyok neveit kölcsönözve jutottak ki a táborokból. Utóbbiakat kényszermunkára gyűjtötték össze a németek, a zsidó deportáltaktól különböző jogállásuk pedig lehetővé tette, hogy akár franciául írjanak a hozzátartozóiknak, csomagokat, utalványokat kapjanak. Közülük néhányan megengedték a deportált zsidóknak, hogy a nevük alatt írjanak levelet a saját családjuknak. A cenzúra ezeknek a leveleknek a tartalmát és nyelvezetét is szűk mederbe terelte, az igazságot pedig végképp nem lehetett leírni bennük, de mégis elárulnak néhány részletet a táborok körülményeiről, sőt a foglyok lelki világáról is.

A kötet egyik legmegrendítőbb dokumentálása Sally Salomon levelezése, akinek az írásaiból kiviláglik, hogy ez a mélyen hívő ember, aki eleinte Isten segítségében bízott, hogy viszontláthassa a feleségét és a gyerekeit, végül Isten helyett már csak a reménybe és szeretetbe tud kapaszkodni, mert a hitét elvesztette, olyan borzalmas eseményeknek volt tanúja.

A haláltáborok valóságát a foglyoknak csak akkor volt lehetőségük papírra vetni, amikor ezeket felszabadították, akkor viszont a szavak hagyták cserben őket. Az Auschwitzban 1945. január 27-én felszabadult Paul Cerf két héttel később ezt írta a feleségének: „Hittestvérek százezreit láttam a halálba menni, akiket a szörnyetegek elgázosítottak, majd elégettek,

soha nem fogom tudni teljesen elmesélni, hogy mit tettek velünk.

(…) Még mindig nem értem, hogyan voltunk képesek kibírni ezt a szörnyű életet több mint 15 hónapon át.”