Vándor Éva: Akik visszarántottak a jelen pillanatba
Az idei évre is sok búcsú jutott, de volt közöttük három, amelynek a közös metszetében számokban és a spirituálisba átnyúló élményekben mérhető sportolói és emberi nagyság van. Időrendi sorrendben Serena Williams, Roger Federer és Sebastian Vettel is egy rendkívüli karrier után vonult vissza. Sokan mondhatják magukat szerencsésnek, amiért a kezdetektől követni tudták a pályájukat, a sokat ígérő bemutatkozás óta, amelyből még bármi lehetett volna, mert a tehetség sokszor nem elég, hogy a csúcsra repítsen – kell hozzá az is, hogy az élet is odategye a magáét. Ők hárman megtestesítik azt, hogy milyen, amikor minden összejön.
Ennek a három embernek a pályafutása lélegzetelállítóan megfoghatatlan, az őket búcsúztató cikkekben tettem rá egy kísérletet, de csak az előző kijelentést tudtam bizonygatni vele. Megtalálni a szavakat arra, amit ezek a rendkívüli sportolók műveltek a maguk pályáján legalább olyan lehetetlen, mint leutánozni azt, amit csináltak. Mert hogy lehet leírni egy tökéletes szerva-röptét? Egy öt szettes wimbledoni döntő utolsó labdamenetének a feszültségét? Egy milliméterre pontosan összerakott gyors kört Szuzukában?
Williams, Federer és Vettel is elhitette velünk, hogy csodának vagyunk tanúi. Hogy a térdünket csapkodjuk, mert nem hisszük el. Mintha illúzióval lenne dolgunk, de aztán látjuk, hogy az izzadságcseppek, a kapkodó légzés, a mélyről jövő sóhaj mégis valóságossá teszi, amit látunk. Ők hárman tökéletesre fejlesztették az egyensúlyozást az erőfeszítés és a könnyedség között, a jelenlétük, a győzelmet magában hordozó mozdulataik ezért is érintettek meg milliókat: az emberi létezésből kihoztak valamit, amit maximumnak lehet nevezni.
Federerről még 2006-ban írta David Foster Wallace a legendás esszéjét a New York Times-ba, amelyben vallási élményhez hasonlította a svájci teniszező játékát (Federer as Religous Experience). Ahogy az igazán nagy művészeti alkotások is azért igazán nagyok, mert túlmutatnak önmagukon, elárulnak valamit önmagunkról, úgy az igazán nagy sportolói teljesítmények is valamiféle tükröt mutatnak nekünk: az emberi minőség, az emberi képesség térben és időben egy adott ponton megkarcolja a tökéletességet általuk, és ebben van valami hátborzongatóan megismételhetetlen.
És ha már az emberi létezés nagy szavaival dobálózunk, közben az alázat szele is megcsaphat, mert Federer, Williams és Vettel is egyedül állt ugyan ki a pályára, a rajtrácsra, de abban, hogy a lehetőséget a csodatevésre megkapták, más emberek összehangolt együttműködésére, körülmények és helyzetek szerencsés alakulására volt szükség: szülők, edzők, szerelők, mérnökök, társak – sőt szurkolók – tettek hozzá valamit, ami végső soron elengedhetetlennek bizonyult. Egyedül nem megy, mégis egyedül kell megcsinálni, ettől lesz sokkal nagyobb tétje egy fonáknak vagy egy előzésnek: sokkal több ember álma és erőfeszítése benne van, mint azt elsőre gondolnánk.
Ez a három ember hosszas vívódás után hozta meg a döntést, pedig már egyikük sem volt a csúcson. A vívódásuk nem a saját nagyságuknak szólt, hanem annak, hogy imádták, amit csináltak. Nem könnyű belegondolni, milyen lehet elengedni egy ilyen életet, beleköltözni egy olyan testbe, amelynek már nem lételeme a verseny, a rajt, az első szerva adrenalinja. Miközben van olyan szemszög, ahonnan már irracionálisnak tűnhet egy 40 körüli testet kitenni annak a megpróbáltatásnak, amit az élsportolói menetelés jelent.
Mind a hárman megkapták a méltó búcsút, és a karrierjük tanújaként elképesztő élmény volt tanúja lenni a lezárásnak is, látni az érzelmek felszabadulását, látni a hatást, amit az emberekből kiváltottak, látni a tiszteletet és a csodálatot, amely auraként veszi körbe őket. És ilyenkor a befogadói oldalon óhatatlanul számba veszi az ember, hogy mit kapott, miközben órákon át nézett egy wimbledoni vagy egy US Open-döntőt vagy egy Olasz Nagydíjat, ahol ezek a sportolók megmászták nemcsak a sportáguk, hanem a saját maguk csúcsait is. David Foster Wallace tényleg közel járt az igazsághoz, amikor vallási élményként írta le Federer játékát.
Ez a fajta teljesítmény áhítatot vált ki, egy olyan dimenzióra nyit kaput, ahol a létezést nyakon lehet csípni, és azt lehet mondani: aha, szóval ez az élet!
De a régi meccseket, futamokat felidézve arra is rá kellett jönnöm, hogy ezek a sportolók mekkora mindfulness guruk. Ha van valami, ami ebben az évben különösen nehéznek bizonyult, az talán a pillanat megélése. Nagy volt a csatazaj, folyamatos volt a pániküzemmód, szóródott szét a gyűlölet. De ezek a teljesítmények, vagyis búcsú lévén, ezeknek a teljesítményeknek az emléke visszarántott a pillanatba, megértette velem, mit is jelent a most, a kezdet és a vég körforgása.
Egy labdamenetet csak úgy lehet a tökéletesség határán végigütni, ha az ember minden sejtjével a jelenben van, minden figyelmét és mozdulatát a pillanatra összpontosítja. Egy rajtelsőséget érő gyors kört is csak úgy lehet összerakni, ha a pilóta minden féktávnál, minden kigyorsításánál teljesen belesimul az itt és mostba.
Ebből a szempontból az emberi létezésnek tényleg egyfajta spirituális dimenziójába mutatnak átjárást ezek a sportolók: a téridő szövetén átsuhan a labda, áthatol a versenyautó. És miközben egyik pillanat a következőbe csúszik, ezek az emberek, akik ott a pályán történelmet írtak, most a maguk tökéletességében szembesítettek a halandósággal is, a fizikai átalakulás elkerülhetetlenségével. A visszavonulásukkal egy kicsit a saját halandóságunkat is meggyászoltuk, de marad a hála, hogy miközben a maguk nagyságát kergették, minket is visszarántottak a pillanatba, ahol mindent el lehet érni, de ahol minden azonnal el is múlik.
