Vagy mágus ez, vagy kábulat – bemutatták a Víg Mihályról készült filmet
A Nap az apa
Ülünk egy egészen valószínűtlen józsefvárosi grundon. Mármint egy olyanon, ami 2022-ben hat furcsának. Amikor már Józsefváros egy részét is átrajzolta a dzsentrifikáció, modern épületek kerültek a kidőlt-bedőlt, lepusztult régi házak helyére. Már nem nagyon vannak olyan helyek, mint ez a grund. És már olyanok is egyre kevésbé, mint ezek az utcák. Féltéglákon ugrálunk át, bokrokat kerülgetünk, míg odaérünk arra a részre, ahol plédeket terítettek le, meg ahova székeket és padokat raktak.
Szemben egy tűzfal valami hirdetéssel, ha leszáll a sötét, oda fogják vetíteni azt a filmet, amiért ide jöttünk. Lehetett tudni, hogy Kécza András évek óta dolgozik egy Víg Mihályról szóló dokumentumfilmen (sőt, hogy annak büdzséjébe Tilda Swinton is beszállt, aki A londoni férfi főszereplője volt, így ismerte Tarr Bélát és Víg Mihályt). Valamikor ki is került egy részlet a Youtube-ra, aztán hosszú csönd után jött a hír, hogy kész a mozi, a címe az, hogy Ott torony volt – ez egy Balaton-szám címe –, és hogy augusztusban be is mutatják. A Művészetek Völgyében volt egy elő-elővetítés, azt követte ez az esemény, ezen az egyébként a filmhez nagyon is passzoló helyen.
Többszázan vagyunk már, megy le a Nap (az apa), itt vannak többen is a tárgyidőszak, mármint a 80-as évek magyar undergroundjának főszereplői közül, egy fa mögül Enyedi Ildikó lép ki, mint egy látomás. Ha nagyon aktuálisak szeretnénk lenni, azt is mondhatnánk, hogy egy pop-up kertmozi ez, de ehhez a pillanathoz kevés dolog illene kevésbé, mint ez a fajta frazeológia.
Gyanítjuk, sokan azért jöttek el erre a vetítésre, hogy nosztalgiázzanak, hogy visszarepüljenek a nyolcvanas évekbe, amikor sok minden nehezebb volt, sok minden meg sokkal könnyebb, egyszerűbb és egyértelműbb, ám – és akkor itt rá is fordulhatunk részben a film alanyára – a Víg Mihály-életműben az a legjobb, hogy örökérvényű. Nem csak a nosztalgia titokzatos tárgya. A dalai ma pontosan annyira átélhetők és élvezhetők, mint negyven évvel ezelőtt. A nyolcvanas évek undergroundjának dalszerzői többször is elmondták, hogy nem csak az akkori közéletre és közérzetre akartak reagálni, hanem mindig valami általánosabbat kerestek, a létezés általánosabb kérdései körül matattak.
A film előzetese:
Te most egy szalagot hallgatsz, én egy szobában vagyok
Víg Mihály azt meséli a filmben, hogy akkoriban, amikor mindenki nagyon hangos, nagyon kőkemény volt, „mindenkinek kidagadt a nyaki ütőere”, amikor énekelt, ő valami csendeset és halkat akart csinálni. Ezt gondolta lázadásnak. Vagy legalábbis valami egészen másnak. Eszünkbe jut a hamarosan Budapesten koncertező norvég Kings Of Convenience duó lemezének a címe, Quiet Is the New Loud, a csendes az új hangos.
A hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején az URH, a korai Kontroll Csoport, majd a gombamód szaporodó újhullámos- és punk-zenekarok akkor csörömpölésnek hangzó, kontrollálatlan, nem hogy határokat feszegető, de határokat bőven átlépő zajongása lázadás volt. De a Balaton, majd a Trabant csöndes, melankolikus, elszállt szobazenéje bizonyos értelemben még inkább.
A Balaton, aztán meg a Trabant – ahová Víg Mihály belépett, és erre az időre hanyagolta is Hunyadi Károllyal alakított együttesét – minden tekintetben a maga útját járta. Utóbbi például nem nagyon koncertezett, inkább csak szobazenekar volt. Mindenki játszott minden hangszeren, kazettás és szalagos magnókkal stúdiófelvételeket készítettek – a hivatalos struktúrán kívül rendes stúdiók híján házi körülmények között.
Nem tud nem eszünkbe jutni a kétezres évek lo-fi színtere, ahol ugyanez volt – mármint függetlenség és struktúrán kívüliség –, csak éppen olyan házilag is kezelhető, digitális eszközparkot használtak, ami elfért egy laptopon. A Balaton- és a Trabant-felvételeken a kotyogó dobgépek, az effektezett gitárok mosott függönye, a nyávogó szalag, a sokszor torz ének, és a professzionális szempontok szerint minden bizonnyal teljesen esetleges hangzás adott ki egy olyan álomszerű hangtájképet, amiért, sokszor azt gondoljuk, milliókat adna egy mai menő indie-producer.
Most már mit lehet tenni?
A hetvenes évek végére beállni látszott a kádári gulyáskommunizmus, a „langyos a sör, de nekem így is jó” - világ. Voltak néhányan, akik azonban látták a legvidámabb barakk szabadság- és demokráciahiányát, de azt is, hogy ezen változtatni aligha lehet. „Ez van, ezt kell szeretni, / Most már mit lehet tenni, / Torkodra forr szavad, / Elmenned nem szabad” – írta és énekelte Víg Mihály.
Ő, és a többi underground zenekar nem csak zenei alternatívát nyújtottak az akkor tűrt vagy támogatott zenekarokhoz és előadókhoz képest, de egy alternatív létformát is kitaláltak maguknak. Úgy lázadtak, hogy egyszerűen nem vettek tudomást a körülöttük lévő világ fojtó légköréről. Úgy éltek és arról énekeltek, amiről akartak egy olyan korban, amikor megszabták, hogyan kellene élni, és miről lehet beszélni. Ha sikerült összehozni egy-egy koncertet, ott tömegek jelentek meg, noha csak szájhagyomány útján terjedt a híre ezeknek. És – Háy János szerint – ezekért a zenekarokért rajongani, maga volt a lázadás.
A Trabant zenekar 1984-ben © hvg.hu
E közeg legérzékenyebb költőjeként tűnt fel Víg. Háy néhány éve megjelent sajátos irodalomtörténeti kötete a Kik vagytok ti? többtucat magyar íróról, költőről mutat be szobordöntögető, újraértelmező képet. Ady, Petőfi, Csokonai és mások után, az utolsó fejezetet a magyar popdaloknak, és ezek legfontosabb képviselőjének, Víg Mihálynak szenteli. És igaza van: a popdal a költészet része, sőt annak legélőbb, a nagyközönséghez leginkább eljutó eleme, ami visszahat a hagyományos költészetre is.
Bár Háy azt állítja, hogy a popdalok szövegei nem versek, sem Patti Smith, sem Leonard Cohen, sem az irodalmi Nobel-díjas Bob Dylan nem költő szerinte. „A dalszöveg nem vers, a filmzene nem zene” – mondja amúgy maga Víg Mihály is az Ott torony volt című filmben. Ezek az alkotók csak azért írnak szövegeket, hogy legyen verbális támogatása dalaiknak – véli Háy. Viszont – ellentétben a leírt versekkel – a popdaloknak ott és akkor kell hatnia három perc alatt, amikor azok megszólalnak.
Bár vannak mások, akár sokkal népszerűbb dalszerzők, akiket ki lehetne emelni a magyar zenei életből, kétségtelen, hogy Víg Mihály az egyik olyan, aki leginkább kompromisszumok nélkül, következetes művészi programmal vitte és viszi végig a pályafutását. Saját szövegeit, „hagyományos” költők (mostanában legfőképp Ady) verseit, vagy akár korábbi popdalok újra értelmezéseit is úgy tudja előadni, hogy azok mindig arról az adott 3 percről, az aktuális érzelmi állapotokról szóljanak.
A Víg Mihályról szóló fejezetet Háy így fejezi be: „Hirtelen nem is tudom, a múltamat vizsgáltam oldalakon át vagy a jelenemet, hogy magamat tártam-e fel vagy egy énekest, aki mindig velem volt és velem lesz, akár akarom akár nem.”
© hvg.hu
Torony, csónak, és sok ember
Pont így voltunk az Ott torony volt után, ahogy botorkáltunk ki a sötétben a grundról a tömegben. A mi múltunkról és a mi jelenünkről is szólt ez a több mint kétórás – időnként koncertrészletekkel, filmrészletekkel, mozgó és álló zsánerképekkel illusztrált – monológ.
Kizárólag Víg Mihály beszél végig. Erős rendezői koncepció volt, hogy nem adott terepet másoknak. „A szándékom az volt, hogy úgy mutassam be őt, ahogyan saját magát látja, ahogyan ő akarja megmutatni magát a világnak” – mondja Kécza András.
Nagyon személyesen és részletesen mesél Víg az életéről, a nyolcvanas évek légköréről, az underground kultúrához kapcsolódó meghatározó emberekről, és a hozzájuk fűződő kapcsolatáról, az akkor használt szerekről, a kor hangulatáról, a szoros, már-már kommunaszerű baráti-művészi társasági létről. Felbukkan Menyhárt Jenő, Másik János, Vető János, Lukin Gábor, Méhes Marietta, Pajor Tamás, Pauer Henrik, Dixi, Xantus János, és még sokan mások, a teljes korabeli budapesti underground világ. Megismerjük Víg munkamódszerét, gondolatait az irodalomról, a zenéről, a filmről, a világról.
Megemlékezik a Kex együttesről és Baksa Soós Jánosról; azt állítja – nem is különösebb túlzással –, hogy részint az ő (meg a Spions) köpönyegéből bújtak ki azok, akiket ma összefoglalóan a nyolcvanas évek budapesti undergroundjának nevezzük.
© hvg.hu
Önostorozással és mérhetetlen dühvel mesél a Hit Gyülekezetéről, hogy szerinte mekkora hiba volt a rendszerváltás előtti években belekeverednie „ebbe a szektába, vagy hogy Pajor Tamásnak jobban tetszen, gyülekezetbe”. Hogy – ahogy a fogalmaz – az egyszemélyes vezetés, a fura adománygyűjtés, az álszentség, az agymosás mennyire megbabonázott ott mindenkit, így őt magát is, és milyen nehéz volt onnan elmenekülnie. Azt meséli, hogy szinte maffiamódszerekkel próbálták maradásra, vagy legalább hallgatásra bírni.
Szóba került a felesége elvesztése is, aki az őrületbe és az öngyilkosságba menekült attól, hogy a hittársai nyomása ellenére nem tudta visszarántani a gyülekezetbe a férjét. „Ím, íme újra ölt a sátán, / Fegyvere újra célba talált” – szólalt meg ezen a ponton az a dal, mely a hosszú szünet után elkészült, 1996-ban megjelent új Balaton-anyagon, A fény közepe a sötétség kapujában című lemezen (ami Háy szerint a magyar popzene csúcsteljesítményei között van, és aminek a szövegeit – Háy elmondása szerint – Tandori Dezső kivülről ismerte) is hallható.
Ugyanilyen erős és súlyponti része a filmnek az is, amikor a Tarr Bélához fűződő viszonyáról és a Tarr-filmek zenéiről mesél. Azt mondja, pályafutásának talán legfontosabb szála ez az együttműködés. Az Őszi almanach című filmmel indult, a csúcspontja pedig valószínűleg a Sátántangó, és aminek a nyomán egyébként bizonyos értelemben Víg nemzetközileg ismert szerző is lett. „Most is csinálok egy csomó új zenét, sok filmzenét írok, csak most nem magyaroknak, hanem külföldi rendezőknek. Legutóbb egy török filmhez, most egy amerikai dokumentumfilmhez csináltam zenét. De svájci, kanadai főiskolások is felkértek filmzeneírásra. Tarr miatt megtalálnak az interneten” – ezt egy korábbi interjúnkban mesélte, de a filmben is elhangzik.
© hvg.hu
Miközben Víg egyik szavát a másikba ölti, sajátos atmoszférát ad a jelenidő is: a nyóckerből beszűrődő hangok, a hangos mulatós zene, az időnként beszűrődő kiabálás.
Levert vagy, megnyerő
Hogy egyébként mennyire nem múltidő a Víg Mihály-életmű, azt a filmvetítés után a közeli Gólyába szervezett Balaton-koncert bizonyította. A zenekar most már évek óta állandó felállásban játszik, melyben Víg társai hozzá képest fiatal, a fiatalokhoz képest középkorú zenészek, Keszei Krisztián gitáros, Horváth Gábor basszusgitáros, és Dudás Zsombor dobos.
Nem mellesleg, mert a zenekar kéthetente klubszerűen koncertezik a budapesti Hunniában, ez talán minden idők legjobban zenélő Balaton-felállása – talán a filmben is említett Európa Kiadó-Balaton-szimbiózis vetekedik csak vele. Ráadásul úgy játszanak jól, hogy mindez a dalokat szolgálja: széles dinamikai skálán képesek mozogni, tudnak nagyon finomak lenni, szépen kibontani a dalok törékenységét, de tudnak harapni és odalépni is, néha olyan, mintha Lou Reed New York című lemezét hallanánk. A műsorba amúgy feldolgozások is bekerülnek, Európa Kiadó, Neurotic, Hungária, egyebek, de ezt már egy Balaton-lemez, a 2019-ben megjelent Lassan már… hiába… stb dokumentálta, amiről Víg ugyancsak beszélt a hvg.hu-n.
Apropó, párszor egyébként is eszünkbe jut Lou Reed és Dylan is, akik képesek voltak úgy életben tartani életművüket, hogy időről-időre újraértelmezték a dalaikat, sőt, sok esetben nem is játszották azokat kétszer ugyanúgy.
© hvg.hu
Persze Víg Mihály legfőképp önmagával azonos. Levert és megnyerő. Leginkább itt érthető, de itt és most is – az, hogy „mindig mindent meg kell bánnod” és hogy „minden szavadat félreértik, és senki sincs, aki segítsen”, épp annyira érthető 2022 nyárutóján-őszén, mint amennyire magától értetődő volt húsz, harminc, vagy negyven évvel ezelőtt.
Az Ott torony volt szeptember 1-től látható a mozikban. Ezzel párhuzamosan indul a film YouTube-csatornája, ahol az összes archív anyag teljes terjedelmében megtekinthető.
