Új U2-lemez, új U2-film – de lehet, hogy már csak a nosztalgia marad?
A U2 előre megy, nem hátra – egészen sokáig ez volt az ír zenekar művészi állítása önmagáról. Ha nem is így kimondva, hiszen természetesen nem ismerik az elhíresült magyar politikai bon mot-t, de az attitűd és a tettek szintjén mindenképpen.
A korosodó rockzenekarok általában elérkeznek abba a stációba, amikor bekapcsol a nosztalgiafaktor, és a rajongók számára elkezd fontossá válni az, ami volt, és már nem az, amit az együttes jelen időben kínálni képes. Tehát a régi lemezek és a klasszikus dalok. Ennek jellemzően két oka van: az egyik egyszerűen csak az idő és az életkor, a másik pedig, hogy a zenekar vagy az előadó új lemezei már nem igazán érdekesek. Nincs ezzel amúgy semmi baj: a popzenében alkotó emberek jellemzően húszas, harmincas éveikben írják meg a nagy műveket. Hogy mást ne mondjunk, a Rolling Stones elég szépen elketyeg ezzel a mai napig.
A U2 2017-ig nem volt hajlandó belemenni abba az utcába, hogy régi, klasszikus lemezeit vigye turnéra, vagy, hogy bármilyen módon visszanyúljon a múlthoz. Bonóék még a 2010-es években is folyamatosan adtak ki új dalokat tartalmazó lemezeket, közben pedig egyre elkeseredettebben küzdöttek azért, hogy megőrizzék jelen idejű művészi kreditjüket, hogy bizonyítsák, nem szállt el az idő felettük. Nem sok sikerrel, tegyük hozzá. Az Apple-balhéról elhíresült Songs Of Innocence-en, aztán a 2017-es Songs Of Experience-en az sem segített, hogy sztárproducerek sokaságát dobták be – utóbbin összesen kilencen dolgoztak, a végeredmény mégis hervasztó.
Egy dal 2017-ből:
A U2 ekkorra már elvesztette a fiatal közönséget, nem voltak toplistás dalai, rajongótábora menthetetlenül középkorú lett. Végül a zenekar engedett, egyébként is jött az emblematikus U2-album, a The Joshua Tree 30 éves jubileuma. Így aztán 2017-ben koncertkörútra vitték a 80-as évek – sőt minden idők – egyik legsikeresebb nagylemezét. A turné, amelyen 3,3 millió jegyet adtak el és amely 390 millió dollár bevétel fialt, egészen 2019-ig tartott.
És aztán maradt is nosztalgiaüzemmódban a zenekar.
Először 2021 júniusában beszéltek arról (pontosabban Adam Clayton basszusgitáros beszélt arról egy rádióinterjúban), hogy The Edge vezetésével olyan lemezen dolgoznak, amelyen régi dalaikat gondolják újra. Meg hát amúgy is szobafogságba kényszerültek a lezárások hosszú hónapjai alatt. A dalokon először Bono és The Edge dolgozott kettesben, ám az albumot aztán több stúdióban, Los Angelesben és Londonban vették fel számos közreműködővel. A stúdiómunkákban részt vett többek közt Brian Eno és Daniel Lanois, akik a legfontosabb U2-albumok producerei voltak, ott volt Bob Ezrin, aki annak idején például a Pink Floyd The Wall című mesterművének munkálatait irányította, de bedolgozott a horvát 2Cellos egyik fele, Stjepan Hauser, és Andy Barlow, a Lamb billentyűs-zeneszerzője. A zenekar ritmusszekciója, Adam Clayton és Larry Mullen Jr. csak ritkásan vannak jelen a lemezen, utóbbi, aki a hírek szerint idén műtéten esik át, a zenekar 2023 őszi Las Vegas-i fellépéssorozatát – ahol, csak, hogy a nosztalgiatematika mentén haladjunk, a zenekar a korszakalkotó Achtung Baby című albumot idézi fel – is kihagyja.
Bono és The Edge a Tiny Desk Concert-sorozatban:
Időközben az is kiderült, hogy itt egy egészen tágasan keretezett nosztalgiahadműveletről van szó. 2022 novemberében megjelent Bono életrajzi kötete, a Surrender – 40 dal, egy történet, ezzel nagyjából párhuzamosan kijöttek az első újragondolt dalok, a Bono-könyv turnéján pedig az énekes több akusztikusra fazonírozott dalt is elővezetett élőben.
A kifejezetten vaskos Surrender egyébként – talán meglepő módon – sokkal kevésbé maníros vagy giccses, mint ahogy azt esetleg gondoltuk volna. Őszinte, szellemes és izgalmas, a U2-rajongóknak meg egyenesen aranybánya. „Bono igyekszik nemcsak szárazon sorra venni életének kisebb-nagyobb mértékben meghatározó történéseit, de lubickol az írásban, és ami talán még fontosabb: humorral és önkritikával szórakoztat”, írtuk korábban, és akkor még azt is hozzátehetjük, hogy mindeközben a Surrender nem csak a zenéről és a személyes életéről szól, hanem tágabb értelemben a korról is, amin végiggyalogol. Kifejezetten kellemes meglepetés és szórakoztató olvasmány.
40 dalon keresztül meséli el életét a U2 énekeseA Surrender című könyv nem csak szerelmek és barátságok története, de sorvezető a rock and rollhoz is.
Ugyanez nem mondható el a március 17-én megjelent grandiózus, negyven számot tartalmazó új U2-lemezről, a Songs Of Surrenderről. Régi dalokat újradolgozni fokozottan veszélyes üzem. Először is: miért kellene hozzányúlni egy zenekar legismertebb, legnépszerűbb, az együttes különféle korszakait leginkább jellemző számokhoz? Vannak természetesen jó példák a könnyűzene történetében, de az ilyen kísérleteknek többnyire széttárt kéz és értetlenkedés a vége. A U2-nak megvan a kommunikációs válasza: kíváncsiak voltak arra, hogy működnek-e ezek a számok intimebb hangkörnyezetben, úgy, mintha Bono egyenesen a fülünkbe énekelné a dalokat. Nézzük a dalokat magukat, lecsupaszítva, hangzik a felkiáltás. Ráadásul az egész koncepció varrás mentén illeszkedik abba a visszaemlékező-nosztalgikus narratívába, amit Bono könyve is képvisel.
Vannak kifejezetten jó pillanatok a Songs Of Surrenderen. Az egyébként is akusztikus jellegű és soulos-folkos Red Hill Mining Town fúvósokkal felhízlalt változata például kifejezetten jól sikerült, ahogyan a Vertigo vonósokkal kísért, a The Fly sötét, a Desire kevésbé sötét, inkább törékeny funkra lassított, vagy az Every Breaking Wave zongorás verziójában is van ötlet. A legtöbb U2-szám azonban egész egyszerűen nem érvényes, nem akar működni, vagy nem akar összeállni ebben a kiszerelésben.
Nyilvánvalóan közénk állnak – mármint a hallgató és a most megjelent dalváltozatok közé – az eredeti felvételek. No, de mit is tehetnénk, ha popdaloknak általában is a lényegéhez tartozik a hangzás – ez pedig egy olyan hangzásorientált zenekar esetében, mint a U2, fokozottan igaz. Van egy évekkel ezelőtti YouTube-videó, ahol a gitáros, The Edge megmutatja, mi történik akkor, amikor a teljes, igen bonyolult gitáreffekt-parkját kikapcsolják: valójában nem marad semmi, csak az abban a formában igen átlagosnak tűnő gitározás. A U2 lényegéhez hozzátartozik a dalok hangzáskörnyezete – ezen a lemezen is azok a számok működnek, amelyeket valami apró, egyszerű, de nagyszerű ötlet feldob. Azok, amelyek nagyjából-egészében megmaradnak valahol az eredeti elképzelés környékén, csak éppen hangerő, dob és basszus nélkül átmentek csendesülősbe, egyszerűen nem elég jók.
És akkor még ott van a méret is. Ebben a tematikában – ráadásul úgy, hogy a legtöbb új változat sajnos kétségbeejtően átlagos – egyszerűen túl sok negyven dal. A Songs Of Surrender nem tud nagylemezként működni, inkább – hogy az újabb kor egy újabb szavához forduljunk – olyan, mint egy playlist. Ilyen módon is érdemes hozzáállni: bárhol bele lehet kezdeni és bárhol be is lehet fejezni, valamint simán lehet kisebb adagokban is fogyasztani. Sőt én kifejezetten ezt javasolnám. Még akkor is, ha egyébként a klasszikus albumforma és albumhallgatás – azaz elkezdjük szépen az elején, és befejezzük a végén – felesküdött híve vagyok.
A nosztalgiapakk harmadik eleme az film, amelyet az új U2-nagylemez megjelenésével azonos napon mutatott be a Disney+. A film címe A Sort Of Homecoming with David Letterman – az A Sort Of Homecoming ugye egy U2-szám címe is, a zenekar egyik legjobb nagylemeze, a The Unforgettable Fire egyik kulcsdala –, és a cím nem is hazudik, a film valóban egyfajta hazatérés. A helyszín Dublin, a tematika pedig természetesen egyfajta érzelmes vissza a gyökerekhez-utazás, melyben az egykori dublini srácok megmutatják, honnan indultak, milyen az a város, ahol felnőttek, és ahol elkezdtek zenélni.
A film előzetese:
És mindjárt adódik is egy furcsaság, ugyanis a filmben csak Bono és The Edge szerepel, Adam Clayton és Larry Mullen Jr. csak az archív felvételeken bukkan fel – igaz, van hivatalos igazolásuk, de akkor is furcsa, hogy egy-két napjuk sem volt arra (vagy nem adódott valamilyen megoldás), hogy megjelenjenek ezen a mégiscsak nagyszabású U2-tablóképen. Minden bizonnyal több U2-rajongónak vannak ezzel kapcsolatban rossz érzései. A film harmadik sztárja a legendás amerikai late night show-műsorvezető, pontosabban ex-late night show házigazda, David Letterman, aki 2015-ben befejezte a Late Show-műsorvezetést, ám 2018-tól a Netflixen indított műsort A következő vendégemet nem kell bemutatni címmel. A My Next Guest Needs No Introduction eddig négy évadot élt meg, közben 2022 októberében Letterman Kijevbe utazott, és egy különleges epizódot vett fel Volodimir Zelenszkij ukrán elnökkel.
A U2-filmben Letterman a tömegben elvegyülő neves idegen, akit azért felismernek úton-útfélen, ám aki mindazonáltal laza és jó fej, egyszerre vendég és narrátor, bohókás szakállas bácsi és vérprofi szórakoztatóipari szakember, aki pontosan tudja, mikor kell mélyen az interjúalany szemébe nézni és kérdezni, és mikor kell eljátszani a kedves turistát, aki szinte azt sem tudja, hová vetette a sors, és aki úgy beszélget utcai árusokkal, és az úgynevezett utca emberével – vagy éppen egy drag queennel –, mintha mindig is ismerték volna egymást.
Az A Sort Of Homecoming with David Letterman patikamérlegen kimért produkció – mi más lenne? –, mégis a bensőségesség érzetét nyújtja. Még az is jól áll neki, amikor Bono és The Edge egy kocsmában énekel együtt dublini zenészekkel, akik közt ott a filmben többször is felbukkanó Glen Hansard dalszerző-énekes, akire az Egyszer című filmből emlékezhetünk, és a tavalyi Szigeten is fellépő, a hvg.hu 2022-es albumlistáján is szereplő Fontaines DC frontembere, Grian Chatten. Vagy, amikor egy dublini színház intim belső terében, számos vendégzenész társaságában adják elő a U2 lemezre újragondolt slágereit. Nem mellesleg ezeknek az újraértelmezett daloknak sokkal jobban áll a színpad, mint a lemez, szóval akár azt is mondhatjuk: a Songs Of Surrender, a U2-dokumentumfilm filmzenelemeze.
Bono és The Edge az Apple Music csatornáján, Zane Lowe-vel:
Tulajdonképpen szép, személyes, és ízléses lezárása lenne ez egy hosszú és valóban fantasztikus karriernek. Elegáns kilépés a manézsból. A U2 egyik nagy kortársa, az R.E.M. mindezt úgy oldotta meg, hogy 2011 márciusában megjelent nagylemeze, a Collapse Into Now után pár hónappal, 2011 szeptemberében bejelentette megszűnését, majd még az év novemberében kiadott egy terjedelmes válogatáslemezt, aztán különösebb csinnadratta nélküli lelépett a színről.
A U2 azonban – ahogy azt már írtuk – most Las Vegas-i koncertekre készül, ráadásul ezek a fellépések lesznek majd a tényleg gigaösszegből, a hírek szerint 1,8 milliárd dollárból felépített MSG Sphere szórakoztatóközpont első nagy dobásai. A Vegasba menni kifejezés a szórakoztatóiparban a még jócskán piacképes, de már jól láthatóan a csúcson túl lévő sztárok utolsó nagy kiárusítási akcióinak a szinonimája. Hogy mihez kezd Vegas után a U2, az talán minden érdekelt számára nagy kérdés.
