„Úgy jöttem el a Magyar Televízióból, hogy azt nem mondták, szerbusz” – interjú a 90 éves Vitray Tamással
hvg.hu: A minap ünnepelte a 90. születésnapját. Isten éltesse! Hogy van?
Vitray Tanmás: Jól. Ennél többet nem tudnék mondani: a koromhoz képest jól.
hvg.hu: Az utóbbi időben több interjúban is visszatekintett a pályájára, és kifejezetten szerencsésnek mondta magát. Ugyanakkor, mintha azt is érezném egy-két megnyilvánulásában, hogy van azért önben némi keserűség azzal kapcsolatban, hogy ma mennyire ismerik el. Nem jól érzem?
V. T.: Ez nem az az alkalom, hogy panaszkodjak. Óriási mázlim volt, hogy akkor kezdtem a pályámat, amikor elkezdődött Magyarországon a tévézés. Tulajdonképpen bármit megpróbálhattam, viszonylag folyamatosan dolgozhattam.
hvg.hu: Hat évtizedig volt aktív.
V. T.: 64 évig.
hvg.hu Van olyan, ami kimaradt ebből a 64 éves pályából? Amit szeretett volna megvalósítani, de valamiért nem jött össze?
V. T.: Egyetlen ember volt, aki nem reflektált a kérésemre: Charlie Chaplin. Írtam neki, hogy szeretnék vele készíteni egy interjút, és arra kértem, küldjön egy meghívólevelet, a többit már elintézem. Nem válaszolt. 1962-ben Genfben volt a műkorcsolya Európa-bajnokság, ahonnan én tudósítottam. Tudtam, hogy Chaplin ott él, nem messze. Egy szabadnapomon el is mentem abba a faluba, ahol lakott, meg is találtam a házát, de kiderült, hogy épp síelni van. Később írtam neki még egy levelet. De arra sem válaszolt.
hvg.hu: Azt szokta mondani, hogy ön egyrészt civilként volt újságíró-riporter, másrészt, hogy nagyon kíváncsi volt mindenre. Nemrég viszont arról beszélt, hogy bár továbbra is érdekli a világ, de már hárítja azt, ami idegesíti.
V. T.: Ez a korral jár. És miután már nem dolgozom, azaz a kíváncsiságom eredményét sehol, semmilyen formában nem használom fel, nyilván kevésbé is érdekel az adott téma.
hvg.hu: És hogy lehet civilként hivatásos kérdező?
V. T.: Egy voltam a sokaságból, aki történetesen megteheti, hogy oda ülhet, és kérdezhet. Hogy ez mesterségként is felfogható, az egy másik kérdés, az már a televízióval függ össze.
De az én habitusom nem változik attól, hogy most, például önnel beszélek, vagy ha a tévében beszélnék.
De ma már teljesen más a szakma. Nem is érdemes összehasonlítani azzal a tévézéssel, amit mi műveltünk, amikor még egy tévé volt, amikor még nem volt internet, Google, minden információt magunknak kellett begyűjteni stb.
hvg.hu: Lehet tudni a Kiképzés című életrajzából, hogy a Kölcsey Gimnáziumban érettségizett, majd rendező szakra jelentkezett sikertelenül a Színművészeti Főiskolára, így az Idegen Nyelvek Főiskolájára került, ott szerzett diplomát. Mi volt ez az iskola?
V. T.: Ezt a főiskolát a mai szélsőjobbos kollégáink előszeretettel nevezik kémképző iskolának, ami természetesen marhaság. Ez egy szerencsétlen fogantatású, de végül elég szerencsés iskola volt, amely pár évig működött, aztán beolvadt a bölcsészkarba. Szovjet találmány volt, amit Rákosi is átvett, mondván, kell egy iskola, amely képezi a munkásosztály hozzá hű, idegen nyelveket beszélő tagjait. Az történt azonban, hogy ilyenek nem nagyon jelentkeztek oda. Ezzel szemben jelentkeztek osztályidegenek, meg különböző egyéb kategóriába tartozók. Valójában sok „úri” gyerek járt végül oda, elég erős főiskola lett, jobban tudtunk angolul például, mint a bölcsészek. Miután engem háromszor kirúgtak a Színművészetiről, fenyegetett a hároméves katonaság réme, ha nem vesznek fel valahova. Én már a gimnáziumban is angolt tanultam, sőt abból is érettségiztem, simán felvettek.
hvg.hu: A könyvében azt írja, hogy az államvédelmisek mentek toborozni a végzős diákokat.
V. T.: Jöttek ide a belügyesek, a külügyesek, a külkereskedelemmel foglalkozók meg mások is az idegen nyelvet tudó fiatalokért. A tanszékvezető kijelölte, hogy kik azok, akik leginkább megfelelnek a különböző területekre. Négyünket-ötünket behívtak, hogy mi megfelelnénk az Államvédelmi Hatóságnak. Én mentem be először, ült ott két úr, azt mondták, hogy operatív munka lenne a feladat, sokat lehet utazni külföldre. Nem voltam nagyon tájékozott a politika és a belpolitika dolgában, de azt tudtam, hogy ez nekem nem lenne jó. Mondtam, hogy én erre nem vagyok alkalmas, mert a háború után idegösszeroppanásom volt. Semmi baj, megértik – válaszolták. Kimentem, mondtam a fiúknak, a folyosón mi történt, és végül ők is mind nemet mondtak. Még ez se lett volna baj. A baj akkor kezdődött, amikor a Szabad Európa Rádió nyilvános adásban gratulált a hallgatóknak, hogy nem vállaltak munkát a véreskezű ÁVH-nál. Ez úgy derült ki számomra, hogy lehivatott a rektor és elmagyarázta, hogy vagy elvállalom a munkát, vagy magamért én kell, hogy feleljek, ő nem tud megvédeni.
Szerencsémre volt egy katona magántanítványom akkoriban, akit angolra tanítottam, egy százados, aki, mikor elmondtam neki a történteket, azonnal beajánlott a főnökénél a Honvédelmi Minisztériumba. Jött is vele ez az alezredes, mondta, hogy „tanár elvtárs, átvesszük, mondja azt a rektornak, hogy már elkötelezte magát korábban, csak nem volt szabad megmondania”. Ezzel megmentett az ÁVH-tól. Tiszti fokozatot kaptam, és az volt a munkám, hogy továbbra is tanítsam a századosomat angolra, továbbá, hogy szemlézzem az angol nyelvű nyugati lapokat. Ezt csináltam 11 hónapig, amikor is – a szovjet 20. pártkongresszus után – jött az enyhülés, és a magyar hadseregnek meg kellett válni húszezer hivatásos katonájától. Én, talán elsőként, önként felajánlottam, hogy leszerelek. Ez 1956 szeptemberében történt meg. Mivel nagyanyám beteg lett, és nem volt SZTK-biztosítása, révemen, a hivatásos katona után, a Honvéd Kórházba került. Ott volt októberben is, én pedig mentem meglátogatni, amikor a harcok kezdődtek. Az ottani főorvos megengedte, hogy ott maradjak „őrizni” a nagyanyámat. Így aztán én a forradalom napjaiban ebben a kórházban voltam.
hvg.hu: Ezután nem sokkal pedig már a rádió angol nyelvű osztályának dolgozott.
V. T.: Nem egészen. Akkor is sok tanítványom volt, mert sokan hitték, hogy gyorsan megtanulnak angolul, és akkor disszidálhatnak. Jártam házakhoz, innen volt jövedelmem. Egyszer egy ismerősöm mondta, hogy a rádió angol nyelvű adásához keresnek olyat, aki a híreket beolvassa esténként a rövidhullámú adásban. És akkor 30 forintért esténként olvastam a híreket angolul, amik arról szóltak leginkább, hogy elhitessék a világgal, itt konszolidálódott a helyzet. Kiderült, tudok írni is angolul, így, egy idő után felvettek a rádióba.
hvg.hu: Ami után nem sokkal csörgött a telefon, a tévéből érkezett a hívás, kerestek valakit, aki meg tudná interjúvolni a Magyarországon lévő amerikai atlétákat…
V. T.: Igen, én voltam csak bent, amikor csörgött a telefon. Mondta egy hang, hogy itt vannak az amerikai atléták, a televízió közvetíteni fogja a versenyt, és kellene valaki, aki tudna interjúkat készíteni. Én azt sem tudtam, mi az a televízió, de elvállaltam. Mondták, ott a kamera, és ha a piros lámpa kigyullad, kezdhetek beszélni. Riportalanyom egy gyönyörű, szép szál, fekete fiú, Rafer Johnson, aki több mint két méter magas volt. Az operatőr közölte, hogy ha rólam ad egy normális szűk képet, akkor a sportolónak nem látszik a feje, ha a sportolót mutatja, akkor én nem látszom. A megoldás az lett, hogy sámlira álltam. Ez volt a beavatásom a szakmába.
hvg.hu: Itt kezdődött a televíziós sportriporter pályafutása, amely aztán nagyon sokáig tartott, többek közt összesen 46 aranyérmet közvetített 21 olimpiáról. De emellett egy sor más műfajban is kipróbálta magát. A 70-es években indultak a beszélgetős műsorai, például az Ötszemközt.
V. T.: Ezt is a véletlennek köszönhetem. Az amerikai követség ösztöndíjával száz napra kimehettem az Egyesült Államokba tanulmányozni a kinti televíziózást. Azt mondták, tanuljam ki, hogy kell egy talk show-t megcsinálni. Kimentem, nagyon sok mindent tanultam, sok mindenkivel beszéltem, majd hazajöttem, és mondtam, hogy ezt én nem tudom megcsinálni, mert tele van műviséggel: műközönség, műtaps, műnevetés, súgógép. Az Ötszemközt abból született, hogy kitaláltunk egy olyan műsort, amely az amerikai stílusnak pont a kontrája. Legyen csak egy szoba, amiben ketten vagyunk az interjúalannyal, a kamerák sincsenek bent, vagy legalábbis nem látszanak. Az volt a mániám, hogy ha így kettesben vagyunk, nem veszi el a figyelmét az alanynak semmi. Volt mindenféle vendégem bíborostól a párttitkárig. Egyedül Major Tamást idegesítette, hogy nincs kamera.
hvg.hu: Mondta, mennyire más lett a tévézés, de az ilyen egyszerű, eszköztelen, intim beszélgetéseknek mintha ma reneszánsza lenne. Igaz, nem a tévében, hanem a neten, és úgy hívják, hogy podcast. Ez a műfaj egyre népszerűbb, a fiatalok is hallgatják. Ez nem ugyanaz, mint amit ön művelt?
V. T.: Igen, valóban, visszaalakulni látszik ez a műfaj az interneten. Azért egyes televíziókban is akad még egy-két ilyen műsor, műsorvezető.
hvg.hu: Bár volt néhány politikai interjúja is, de ez kevéssé volt jellemző. Kerülte ezt a témát?
V. T.: Az Ötszemköztöt úgy hagytam abba, hogy rámszólt Tömpe István tévéelnök, aki egyben parlamenti képviselő is volt, hogy tetszett a képviselőknek a műsor, úgyhogy ő meg is ígérte, meghívjuk abba Pioker Ignác sztahanovistát. Azt gondoltam magamban, hogy nem tehetek mást, megcsinálom az interjút, de abbahagyom a műsort. Ezt nem lehet úgy csinálni, hogy nem én döntöm el, kivel beszélgetek. Mi közöm van nekem ahhoz, hogy hány százalékos munkateljesítményt hazudnak egy esztergályosról? Érdekes módon kifejezetten érdekes lett a Pioker-interjú. Már nyugdíjas volt, elmesélte őszintén, mekkora csalás volt ez az egész sztahanovista verseny. Ennek ellenére ekkor befejeztem az Ötszemközt című műsort.
hvg.hu: Jött viszont sorra a többi műsora, a Csak ülök és mesélek, a Telefere (korábban Tóksó néven), a Kapcsoltam és még sok más. Állítólag a Magyar Televízió archívumában négyezer műsor mellett áll ott a neve.
V. T.: És nem is mindet rögzíthették az első években.
hvg.hu: A politika menyiben szólt bele a műsoraiba? Voltak keményebb ukázok annál, mint hogy hívjon be egy sztahanovistát? Hogy működött a cenzúra?
V. T.: Mindenkibe be volt építve egy öncenzor. Tudtuk, mit engedhetünk meg magunknak. Én is tudtam, hogy mi az, ami nem fér bele, tudtam, mi az, ami a küszöb alatt még befér. De, tényleg nem volt ambícióm a politikával foglalkozni. Más kérdés, hogy csak belesodródtam időnként.
hvg.hu: Például?
V. T.: Amikor A Hét elindult, és az lett a politikai műsorok zászlóshajója, kiadták, hogy Szepesi György és én vezessük felváltva. Én nagyon ágáltam ez ellen, mondtam, hogy ennek a műsornak meg kell teremteni a saját arcait. Az első adást én vezettem, a másodikat Szepesi. Utána volt egy szerencsétlen harmadik, amiben Csepelről kellett bejelentkeznem, majd rendőrautó hozott be a stúdióba, hogy onnan folytassam az adást. Kész őrület volt! Ezután kértem, hogy felejtsenek el. És valószínűleg kellően rosszul is csinálhattam, mert el is felejtettek.
hvg.hu: A rendszerváltás után is majdnem részt vett egy politikai műsorban. Ha jól tudom, az ezredforduló környékén felkérték egy beszélgetéssorozatra Orbán Viktorral. Hogy volt ez pontosan?
V. T.: Ez az ezredforduló körül volt, amikor Szabó László Zsolt vezette a televíziót. Akkor én úgy voltam nyilvántartva, mint a number one a saját szakterületemen. Szabó mondta, hogy lesznek heti Orbán-interjúk, szeretné, ha én csinálnám ezeket. Mondtam, hogy nem ismerem Orbánt, soha nem is láttam, csak képen, és ahhoz, hogy hétről hétre ebből interjú legyen, legalább tudnom kell róla, hogy van-e affinitásunk egymás iránt. Nem csak nekem hozzá, neki is hozzám. Mondta az elnök, hogy azzal nem lesz gond, hiszen rögtön van is egy közös érdeklődési pont, a sport. Én viszont ragaszkodtam, hogy párszor találkozzak vele, mielőtt elindulna a műsor. Oké, meg fogjuk szervezni – mondta. Ez a sydney-i olimpia előtt volt. Meg is szervezték, át kellett mennem a Parlamentbe.
Orbán Viktor kifejezetten jó benyomást tett rám, helyes volt, derűs, rokonszenves. És még ki is talált egy jót: milyen volna, ha ő is kérdezne tőlem. Megbeszéltük, hogy ezen még gondolkodunk, és még találkoznunk kell párszor, például együtt ebédelünk az olimpia idején, hiszen ő is kint lesz, én is. Szabó közben kérdezgette, hogy mi van. Mondtam neki, hogy az első beszélgetésünk jól sikerült, de még szükségünk van további ismerkedésre. Ő már sürgette volna a műsort, állítólag rengett a széke, és akart egy nagyot dobni ezzel a műsorral, de mondtam, hogy amíg nem szólok, semmilyen körülmények között ne hirdesse meg. Ezt meg is ígérte.
Sydney-ben megvolt az ebéd Orbán Viktorral, Borókai Gábor kormányszóvivővel. Nem volt semmi különösebb, de ez is kellemes találkozó volt. Viszont jöttem haza Sydneyb-ől, és már a reptéren láttam a lapokban nagy betűkkel, hogy szeptemberben indul az Orbán-Vitray heti beszélgetés. Akkor írtam egy levelet Szabónak, hogy nem ebben egyeztünk meg, így nem vállalom. Ezzel el is vágtam magam. Ma sem tudom elképzelni - pedig most már nem az az Orbán van, aki akkor volt -, hogy ez a miniszterelnöktől eredt volna. De leírtak. Nem volt semmi bajom, senki nem bántott. Elég koros voltam már akkor is, (1997-ben mentem nyugdíjba, csak visszahívtak), és ahogy múltak az évek, egyre kevésbé bántam ezt, nem igen tartottam igényt arra, hogy szerepeljek a közszolgálati televízióban. Nem is szerepeltem, csak esetleg, mint kérdezett egy, vagy két alkalommal. Aztán már úgy sem.
Úgy jöttem el a Magyar Televízióból, hogy azt nem mondták, szerbusz.
hvg.hu: Volt valaha az állami tévé közszolgálati televízió?
V. T.: Volt. Elindult valami, aminek egy egészen sajátságos fejlődéstörténete volt. Amit a kényszer hozott létre - részben a szegénység, részben a bezártság -, és ami megpróbálta megtalálni a legelviselhetőbb formát. Nem tudtunk licenszeket venni, nem volt rá pénz. Most sajnos tudnak, és rosszabb minőségben utánozzuk a kinti műsorokat. A Magyar Televízió családias volt. A bemondónőket a keresztnevükön ismerték, a hülyeségeinket megbocsátóan kezelték egy ideig, mert már volt kapcsolatunk. Volt karmesterverseny, egy csomó fikciós sorozat, ami lehet, hogy néha ügyetlen volt, de mégis az emberek kaptak innen némi irodalmat, és tudnám sorolni még hosszasan. Ezt azonban abbahagyták, és elkezdődött a majmolás.
Ma nincs egy őszinte tekintet, amelyik kinézne rám, nézőre. Minden művi, gépről olvasnak. Fáj a szívem érte. De meglehet, hogy a vénség mondatja ezt velem, és a kor így követeli.
hvg.hu: A 2008-ben megjelent Kiképzés című könyve az első 25 évéről szól, ott fejeződik be, hogy először belép a Magyar Televízió székházába. Úgy volt, hogy lesz folytatása is, már címe is volt: Frontszolgálat. Miért nem írta meg?
V. T.: Nem tudnám túlugrani az első részt. A Kiképzés egy jó könyv lett szerintem. És be kellett látnom, hogy még egyszer olyan drámákat nem élek át, mint életem elején – szerencsére.
hvg.hu: Ha mérlegre teszi az elmúlt 90 évét, akkor a jó vagy a rossz felé billen a mérleg? A Kiképzésben megírt első két évtizede tényleg nagyon drámai volt, és mint mondta, ez kellett ahhoz, hogy utána túléljen mindent és egy ilyen pályát írjon le. De megérte?
V. T.: Én egy kis idióta, elnevelt, újlipótvárosi, alsó középosztálybeli kisgyerek voltam. Az anyámat alig láttam, mert férjhez ment újra. Egy drága, aranyos, csupa szív nagyanyám volt, aki elkényeztetett a végletekig. Aztán belecsöppentem a háború összes „szépségébe”, és ezeket 11 évesen egyedül kellett végig csinálnom, mert az öregeket elvitték a gettóba. Ebben az országban ráadásul zsidónak lenni nem nagy öröm, de nekem egész szépen megbocsátották. Mindezek ellenére messze a jó felé billen az a bizonyos mérleg. Ha ugyanis valamit leküzdök, valamit túlélek, több leszek általa tapasztalatilag, érzelmileg. Ezzel mindenki így van.
A kiképzés után tényleg nagyon szerencsés életem volt.
