Úgy 30 évet késett, de igazán jó, hogy eljött Budapestre a Pixies
Annak, hogy ki mikor lépett fel Budapesten, van valamiféle kulturális kontextusa. A Nashville Teens még épp csak, hogy átcsúszott a vasfüggönyön, a Queen az egyik első igazán nagy nyugati zenekarként koncertezett a Népstadionban, jelezve, hogy valami a vége felé közeledik. A Depeche Mode a dark-őrület tetőfokán lépett fel a BS-ben. A Nirvana kábé még önmagát is megelőzve jött el a Pecsába, legendás is lett az a koncert, olyan, mint egykor a Partizánszövetség volt, többen mondják, hogy ott voltak, mint amennyien tényleg ott voltak. Björköt például pályafutása legizgalmasabb periódusában csíptük el. A Rolling Stones kilencvenes évekbeli koncertje is generációs élmény.
Az utolsó húsz-huszonöt évben már nem is nagy ügy behúzni fontos zenekarokat. Ezerrel pörög a fesztiválipar, Magyarországra is jönnek korszakos, vagy éppen aktuálisan lényeges zenekarok – bár továbbra sem mindig a legeslegfontosabb pillanataikban –, meg végképp kinyílt a világ, lehet menni klub- és arénakoncertekre, meg fesztiválokra szó szerint a világon bárhova.
Ez onnan jutott eszembe, hogy persze annak is van jelentése, hogy egy ideális világban a Pixies sem most jön el először Budapestre, hanem valamikor a nyolcvanas évek legvégén, de legalábbis a kilencvenesek elején.
De most jött. A feloszlás (1992), sőt, már a visszatérés (2003) után is sokkal. Amikor a Pixies már nem fontos zenekar, vagy legalábbis nem jelenidőben fontos. Popkulturális kiállítási tárgy. És mint ilyet, természetesen megyünk és megnézzük.
A Pixies az én generációmnak – mi lennénk a Music Televisionön felnőtt fiatalok –, alapzenekar. MTV 120 perc, Alternative Nation, és így tovább. Ami azonban ennél sokkal fontosabb, hogy annak, amit alternatív rocknak neveznek, főként megkerülhetetlen része. Sőt. Ha a Nirvana volt az, amelyik a mainstreambe tolta az alterockot, vagy áttörte a mainstream és az underground közötti falat, akkor a Pixies volt az egyik, amelyik utat mutatott (a másik kulcsszereplő az ugyancsak kulcsfontosságú Sonic Youth). Úttörő volt. Nem véletlen, hogy amikor megjelent a Kurt Cobainék Nevermind című albuma, a kritika egy része a Pixiest emlegette.
„Próbáltam megírni az igazi popdalt. Be kell vallanom, próbáltam másolni a Pixiest” – nyilatkozta a Nirvana frontembere 1994-ben.
A Pixies megmutatta, hogy a fura lányok és a fura srácok, akik persze közben totál átlagosan néznek ki, lehetnek menők. Hogy egy olyan, kissé pufók, babaarcú fickóból, mint Frank Black, lehet frontember. Hogy egy ilyen faszi lehet különleges. Hogy sajátosan hangszerelt, zajos, gitározós megközelítésből is lehet slágeres számokat írni. Vagy még inkább, hogy lehet máshogyan slágeres dalokat írni, fura szövegekkel. Hogy a rock and roll lehet okos.
Pixies-rajongó lett David Bowie – fel is dolgozta a zenekar Cactus című dalát, az együttest a „pszichotikus Beatles-nek” nevezte –, a U2 turnéra vitte Frank Blackéket, az Arcade Fire dalait hallva nem tudunk nem gondolni rájuk, Thom Yorke, a Radiohead frontembere azt mondta, a Pixies megváltoztatta az életét.
Nos, ilyen előélettel, meg azzal, hogy ez a zenekar ma már inkább csak a múltjából él, lehet nagyot hasalni egy olyan koncerten, ahová meglehetősen koncentrált elvárásokkal érkezik a közönség. A Budapest Park nagyjából félig telt meg – aki ide eljött, az jellemzően nem a bámészkodó-érdeklődő kategória. A zenészek jól néznek ki, szépen karban tartott középkorúak, a dobos, David Lovering már betöltötte a hatvanat, a zenekarban 2014 óta zenélő – Kim Deal basszusgitáros helyét betöltő – Paz Lenchantin a negyvenes évei végén jár. Az elején egyből beletaposnak a gázba, Gouge Away, Wave Of Mutilation, erős kezdés. A középső blokkban Frank Black akusztikus gitárt vesz a nyakába, és ez a tónus is jól áll nekik, de ez nem meglepő, hiszen a Pixies életműve annyi mindent keresztez a folktól a garázsrockig, a szörf-rocktól az artpopig.
Frank Black nem nagyon kommunikál a közönséggel, ami nem azt jelenti, hogy mufurc lenne, vagy rossz arc – bár amúgy közmondásosan tud seggfej lenni, de nem ezért –, hanem azt jelenti, hogy ez a zenekar így működik. Nem kérdezik meg, hogy ugye jól érezzük-e magunkat, nem szólítanak fel bennünket, hogy mutassuk a kezeinket, nem szentelnek néhány mondatot a csodálatos városnak, nincsen törve elmondott koszonom. A zenészek állnak és játszanak, különösebb gesztusok nélkül végzik a dolgukat. Nincs semmi helyeskedés. Minden, ami fontos ott van a Pixies-számokban – és ott van Joey Santiago évtizedek után is egészen csodálatos gitárjátékában, az iskolaigazgató külsejű David Lovering elszánt dobolásában, Frank Black külön bejáratú univerzumában, ami a suttogásoktól a fütyülésen át a torka szakadtából üvöltésig terjed.
A koncert utolsó szakaszában előkerülnek az aduászok, Rátgéber László kosárlabdaedző-legenda széles mosollyal tombol a Monkey Gone to Heavenre. If the man is five, than the devil is six, and if the devil is six, than god is seven, ismételjük át a leckét. Aztán pedig mindenki tombol a többek közt a Harcosok klubja című filmből is jól ismert Where Is My Mindra.
A Pixies közel két óra játékidő után fejezi be a fellépést, körbesétálnak a színpadon, erre is, arra is meghajolnak, aztán összekapaszkodnak még egyszer középen. Csupa mosoly, ha jól értem, ők is jól érezték magukat. Mi biztosan.
