Tupperware: a műanyag doboz, ami kiszabadította a háziasszonyokat a konyha fogságából
Jó pénzt keres és közben szórakozik! (Te is megtehetnéd)
A világ legjobb állásairól szóló hirdetések között aligha találnánk olyat, amelyik tartódobozok forgalmazására invitál, az iménti szlogent mégis egy ilyen cég reklámjából loptuk: így hirdette magát pár évtizeddel ezelőtt a Tupperware, amely, ha nagyon gyorsan nem sikerül a cég egyre súlyosbodó pénzügyi problémáit megoldani, örökre eltűnhet a világ hűtőiből és konyhapolcairól.
Az amerikai cég gondjai néhány napja váltak nyilvánvalóvá mindenki számára, amikor közleményben tudatták: kikerülhetnek a New York-i tőzsdén jegyzett cégek közül, mivel nem tudták időben leadni pénzügyi jelentésüket, mellesleg az előző időszak több ilyen jelentését felül kell vizsgálniuk, ugyanis abban több adatot rosszul tüntettek fel. A Tupperware öt év alatt három vezérigazgatót fogyasztott el, pénzügyi igazgatója mindössze egy hónapja van a posztján, a hiteleket most negyedszer próbálják átütemezni, különben rövid időn belül fizetésképtelenné válhat a cég – figyelmeztettek közleményükben, amelynek megjelenése után felére zuhant a részvények árfolyama.
Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy a csütörtöki, 2,45 dolláros záróérték feléről beszélünk, tíz évvel ezelőtt még 80-90 dolláros árfolyamon jegyezték a cég papírjait. Az elérhető adatok szerint a cég forgalma tavaly 18 százalékkal csökkent – azaz már a lejtő aljáról gurul még lejjebb a márka.
Ha csődbe jut a Tupperware, azzal nem csak egy 77 éves márka története érhet véget, de a műanyag kultuszának utolsó morzsáját is eltemeti a világ. Ha megmenekül, jó eséllyel egy lesz a nem túl izgalmas termékek között a polcon, ám egy életre elvész a szórakozás, amely része volt a márkának.
A Tupperware-t Earl Tupper amerikai vegyész alapította 1946-ban. Tupper a háború idején a DuPont műanyaggyártó alvállalkozójaként dolgozott, az ott használt polietilénnek igyekezett új felhasználást találni: még 1942-ben a radarokba épített műanyag alkatrészeket, a maradék alapanyagból pedig Bell Tumbler névre keresztelt poharat gyártott. Ezzel igazi forradalmat indított el, hiszen a műanyagot addig csak ipari vagy hadi célra alkalmazták, a háztartásokban, pláne a konyhákban nem volt helye.
Wonder(lier) Bowl (csodatál) néven piacra dobott termékben a legnagyobb truváj azonban a Tupper által szabadalmaztatott légmentes zár volt, amely új szintre emelte az élelmiszerek frissentartását, mellesleg egyszerűen kezelhető volt: csak le kellett nyomni a doboz tetejét, kicsit felemelni a szélét, hogy a felesleges levegő kijöjjön, visszanyomni és kész. Ideális eszköz a háború után gyorsan terjedő háztartási hűtőszekrényekhez, ugye?
Tupper edénye minden igényt kielégítő, ugyanakkor kényelmesen kezelhető konyhai eszköz volt: könnyebb és kevésbé törékeny, mint az addig használt üveg, légmentesen zárt és folyadékot is lehetett benne tárolni, mellesleg olcsóbb volt, mint az addig használt, sérülékenyebb eszközök. Az eredeti ár 39 cent volt, ami átszámítva most nagyjából 6 dollárnak felelne meg (az aktuális katalógusban ehhez képest a legolcsóbb ilyen tartóért 25 dollárt kérnek, a normál méretért pedig már 35-öt).
A nyomkodási módszert és a műanyagot először mégis idegenkedéssel fogadták a vásárlók, így az áruházak polcain megjelenő tálak nem arattak nagy sikert. Felfedezte azonban őket egy fiát egyedül nevelő, elvált nő, Brownie Wise, aki akkortájt – a negyvenes évek végén – a háztartási tisztítószereket gyártó Stanley Home Products ügynökeként keresett pénzt. Méghozzá a cég által kidolgozott értékesítési módszerrel: az árukat nem úgy próbálták eladni, hogy becsöngettek és reménykedtek abban, hogy az otthon levő háziasszony szemében elég meggyőzőek lesznek, ehelyett arra vették rá őket, hogy szervezzenek délutáni összejöveteleket, ahol az ügynök bemutathatta az árut.
Brownie Wise úgy gondolta, a Tupperware-ek pont megfelelők arra, hogy ilyen partikon találjon rájuk vevőket – és eladókat is. Patio Parties néven alapított cégébe nőket toborzott, akik otthonról is árulhattak: Wise modelljében maguk a háziasszonyok próbálták eladni a termékeket egymásnak, méghozzá jól koreografált, szórakoztató elemekkel tűzdelt műsor kíséretében.
A Poly-T partik pedig nemcsak termékbemutatók voltak, hanem valódi társasági összejövetelek, ahol a házigazda munkáját is egy Tupperware termékkel honorálták. Az üzlet pedig szárnyalni kezdett: 1949-re Wise női már átlagosan 56 edényt adtak el hetente. Ekkorra a cég alapítója is felismerte az otthoni forgalmazásban rejlő lehetőségeket, igaz, egészen más irányból: Tupper postán rendelhető katalógust adott ki, benne a márka 22 termékével, amelyek ekkorra már mindenféle színekben pompáztak.
Majd ő is felfedezte Wise-t, és 1951-ben cége értékesítési igazgatójává tette meg, aki ezt azzal honorálta, hogy jól strukturált értékesítési rendszert épített ki a nőkkel. Hivatalosan egyikük sem lett a cég alkalmazottja, egyszerű kapcsot jelentettek a Tupperware és a vásárlók között.
A gyártó cég alatt regionális elosztóhálózatok alakultak ki, amelynek tagjai kiskereskedelmi áron értékesítették a tárolókat, a cég azonban csak nagykereskedelmi árat tartotta meg, jövedelmük így az árrés lett. (Ez még nem az MLM modell, de később már a Tupperware is azt a működést követte, bár – mint a Chicago Tribune pár éve egy cikkében megjegyezte: ez legalább tiszta üzlet volt, a nők pontosan tudták, hogy egy Tupperware partira mennek, és nem egy barátnővel „kávézni, mert rég találkoztunk”.)
Wise nemcsak jó koreografált partikat hozott a cégbe, de egészen egyedi ösztönzőket is: a motivációs beszédek mellett kincskereséssel és extravagáns bulikkal tarkított céges összejövetelek, egzotikus utazások is voltak közöttük. Wise arra is ösztönözte a nőket, hogy osszák meg a partikon üzleti sikereiket, és ha mindez nem lett volna elég, hetente hírlevelekben motiválta őket, az árusítást egyfajta életmódként bemutatva.
A háziasszonyok azonban nemcsak ezt látták meg benne, hanem az önálló kereset lehetőségét is – úgy, hogy közben nem kellett feladniuk a saját életmódjukat, és megmaradhattak saját társaságukban: a nagyvárosiak a nagyvárosban, a kisvárosiak is otthon, a feketék a feketék között, a fehérek a fehérekkel – a Tupperware-t persze elsősorban a kertvárosi középosztállyal kötik össze, egy olyan társadalmi réteggel, amely a negyvenes-ötvenes évek fordulóján évente majdnem másfél millió fővel nőtt.
A sokszínűség azzal a járulékos előnnyel is járt, hogy az árusok nem lettek egymás versenytársai. Viszont egyre többen érezték azt, hogy nincsenek bezárva a konyhába: történészek szerint Wise-nak komoly szerepe volt abban, hogy a háború utáni Amerikában a háziasszonyok visszatértek a munkaerőpiacra, ráadásul rugalmas, akár a háztartási feladatokkal is összeegyeztethető munkát kínált nekik, ami azért volt fontos, mivel a háború után rengeteg gyerek is született.
„Meghallgatta a nőket és marketingdöntéseit visszajelzéseik alapján hozta meg. Wise jelmondata az volt: te felépíted őket, ők felépítik a bizniszt” - idézte fel Bob Kealing, egy a Wise-ról szóló könyv szerzője.
Az ötvenes évek elképesztő sikert hoztak az üzleti modellnek köszönhetően a műanyag dobozok számára: a csodatál, a jégkrémforma vagy a szervírozó az amerikai háztartások, és a sima partik elengedhetetlen kellékeivé váltak. Mindez elsősorban annak a 20 ezer – többnyire – nőnek köszönhető, akik időközben csatlakoztak a rendszerhez.
© AFP / Lisa Ducret
A Tupperware körül kialakuló kultusz pedig párban járt a Wise köré épülő kultusszal – az üzletasszony szorgosan építette mindkettőt. Az amerikai társadalomban úttörőként, az első női self-made üzletemberként vált ismertté. Számtalan cikk jelent meg róla, vendégül látták tévéműsorokban, 1954-ben pedig ő lett az első nő, aki a Business Week címlapjára került, és lassan az ő arcát kötötték Tupper cégéhez.
Ez a két vezető viszonyát is megrontotta, olyannyira, hogy 1958-ban Tupper és az igazgatóság nemcsak elküldte Wise-t a cégtől, de gyakorlatilag kitörölte még az emlékét is onnan, részvényeitől is megfosztották, be kellett érnie egy évnyi fizetéssel. Úgy tűnhet, Tupper azért akart megszabadulni Wise-tól, mert a fejére nőtt, a valóság ennél egy fokkal bonyolultabb: az alapító a cégtől is meg akart szabadulni, és úgy érezte, könnyebb eladni úgy, ha az üzlet legikonikusabb része a műanyag tároló és nem egy hiperaktív nő.
Tupper végül nem sokkal Wise eltávolítása után a Rexall nevű drogérialáncnak értékesítette a céget, ahol két dolog azért változatlan maradt: a dobozok és a partik.
Közben beindult a nemzetközi terjeszkedés, ami később kiútnak bizonyult, amikor Amerikában kezdett megkopni az edények varázsa. Az első Tupperware partit az Egyesült Államokon kívül 1960-ban Angliában tartották, a rendszerváltás után, 1992-ben Magyarországra is eljutottak az összejövetelek és a dobozok. A 2000-es években már több mint száz országban volt jelen a cég, amely komoly piacot épített ki Ázsiában, és még a 2010-es években is azzal reklámozta magát, hogy 2,5 másodpercenként valahol a világban elkezdődik egy Tupperware parti.
A Rexall átalakulása és több tulajdonosváltás után a Tupperware 1996-ban lett újra önálló cég, ez az önállóság azonban hullámzó sikereket hozott. Gyakran egyszerre: amíg például a Covid-járvány Nyugaton fellendítette a Tupperware-ek forgalmát azzal, hogy az emberek többet főztek magukra, a lezárások miatt elmaradtak a partik is, ami különösen Ázsiában jelentett problémát, mivel ott még mindig az a fő kereskedelmi forma. Az egymást váltó cégvezetők a piaci igények változásával sem tudtak igazán mit kezdeni. A Tupperware Amerikában például csak tavaly ősszel jelent meg saját webshopján kívüli e-kereskedelmi platformon, a Targettel való partnerség azonban túl későn indult el: a márka mára szép lassan elveszítette egyediségét és varázsát.
© AFP / Jean-Philippe Kisiazek
Ez azonban nem a világjárvánnyal kezdődött. Ahogy egyre többen fogtak ilyen műanyag konyhai eszközök gyártásába, kiderült: az olcsóbb alternatívák nagyon könnyen el tudják szívni a piacot a Tupperware, vagyis az eredeti elől, miközben új, különösen fiatal vásárlókat nem képes vonzani. Ha volt is innováció, annak irányaival sem nagyon tudtak mit kezdeni a vásárlók: hiába dobott a Tupperware piacra mondjuk mikrohullámú sütőben használható műanyag grillserpenyőt, ha senki nem akar mikróban grillezni, ellenben vágyna valódi műanyag-alternatívákra, a cég viszont a fenntarthatóságot egy-két kötelező „zöld” termékkel igyekezett kipipálni a katalógusában.
A partizást felváltó kereskedelmi stratégia sem aratott osztatlan sikert, nem véletlen, hogy utolsó mentsvárként most azzal próbálkoznak, hátha egy nagy lánc felkarolja a márkát. Ha nem, akkor a kérdés az, mennyi idő telik el, amíg kikopnak a konyhából a masszív zárral ellátott dobozok, és ha valaki látni akarja a II. világháború utáni amerikai társadalom ikonikus termékét, az már csak a Smithsonian jó száz darabból álló kollekciójában tudja megtenni.
