Tudományos és fantasztikus is: a Föld leghosszabb rádióadása
Annak ellenére, hogy ezeket és más furcsa kozmikus hangokat először telegráfkábeleken észlelték, és első felfedezőjük egyike inkább valami okkult művészetfilozófia alkotóelemeként tekintett rájuk. A VLF-jelenségekről az I. világháború idejéből származnak az első tudományos feljegyzések. Heinrich Barkhausen drezdai fizikus az ellenség hírközlési kábelének lehallgatása közben a „pattogáson és sercegésen felül” egy „igen figyelemreméltó fütyülő hangra” is felfigyelt. A későbbi kutatások idejében még csak elméletben tudták leírni az akkoriban „Heaviside”-nak nevezett ionoszférát, és arra gyanakodtak, hogy fontos szerepet is játszik ez a réteg ezekben a jelenségekben.
Miután a múlt század elején a VLF-jelenségek is „beléptek a háborúba”, majd ezután a tudomány világába, a nyolcvanas évek végén a kaliforniai Stephen P. McGreevyt már tapasztalt rádióamatőrként kerítették hatalmukba a különös rádiójelek. Maga is meglepődött, hogy annyi év rádiós kísérletezés után ennyire érdekfeszítő lehet még valami a számára. Ekkorra már a földkörüli és bolygóközi műholdak is detektáltak ilyen jeleket, azonban egy nagyobb gázbolygó esetében többszörösére kell felgyorsítani a felvételt, hogy a jelek az emberi fül számára is hallhatóvá váljanak. McGreevy forradalmasította a VLF-hullámok vadászatát: megépítette az első hordozható és elérhető árú alkatrészekből összerakható vevőkészülékét, melynek kapcsolási rajzát később megosztotta az online közösséggel is.
McGreevyt sok évtizede lenyűgözi a Föld zenéje. A rádióamatőr nyílt forrású VLF-vevőkészülékeire pedig még most, évtizedekkel CD-albumának megjelenése után is van kereslet. Ő például minden évben elad pár vevőkészüléket olyanoknak, akik rátalálnak a VLF világára a kiadványain, weboldalán vagy mások felvételein keresztül.
Vasárnaponként napkeltekor kaliforniai otthonához közeli dombokon rögzítette a szebbnél szebb hangjelenségeket.
Az érdekesebb VLF-jelek általában napkelte előtt egy órával és napnyugta után egy órával hallhatók.
Az egyik ilyen érdekesség egy füttyszerű hang: a whistler-jelenség keletkezése úgy képzelhető el, hogy a villám elektromágneses energiája kiszabadul az ionoszférából, és a bolygó körüli magnetoszféra pedig valamilyen ívben vezeti tovább, ezzel a mozgással a rádiófrekvenciák szétszóródnak – McGreevy a fényt lebontó prizmához hasonlítva magyarázza ezt a folyamatot –, az időben előbb érkező magasabb, majd pedig az alacsonyabb rádiófrekvenciák füttyszerű hangot hoznak létre.
A villámból keletkezett jel itt már akkora utat tett meg, hogy kiindulási pontja akár a túlsó félgömbön vagy féltekén is lehetett.
Miközben egy-egy adott pillanatban 1500 és 2000 közötti villámcsapás történik, a Föld magnetoszférája hatalmas „kesztyűként” védi le a bolygónkat. A whistlerek néha akkora energiával jönnek létre, hogy több millió kilométeres össztávolsággal fordulnak körbe a bolygónk tengelye körül, így a hangjelenség hosszú visszhangeffektust is kap, sőt McGreevy szerint a whistlerek „át is ugorhatnak” egy másik mágneses ívre is.
A bolygónk geomágneses mezője és a Napból a Föld felé áramló plazmaállapotú anyag (napszél) összeütközéséből keletkező sarki fényre legtöbben ritka, különleges jelenségként gondolnak. Teljes láthatóságában valóban ritkán pompázik előttünk, ám ennek leggyakrabban igen prózai okai vannak: például amikor legutóbb olyan erős napszélaktivitás mutatkozott, hogy Magyarország területe feletti is volt kilátás sarki fényjelenségre, túlságosan felhős volt az ég.
De kutatók nemrég kiderítették, hogy attól, hogy nem látjuk, hallani mindig hallhatjuk a hangját.
A XXI. század kutatásainak egyik legnagyobb eredménye, hogy 2016 óta már 90 százalékos pontossággal tudjuk megfigyelni, hogy a napszélaktivitás függvényében mikor keletkeznek a VLF-tartományban ún. kórushangok. A finn Aalto Egyetemen kutató Unto K. Laine olyan esetekben is rögzítette a hangokat, amikor a jelenségek vizuálisan nem voltak észlelhetőek.
Hazánk területének szélességi fokain csak nagyon ritkán találkozhatunk a sarki fény jelenségével, viszont a whistler-aktivitás igen gyakori, erre kérdésünkre McGreevy is felhívta a figyelmünket.
A VLF-rádiójelek vételére tett kísérletek akarva-akaratlanul is összefüggnek a természetjárással. A városokban az elektromos hálózat felharmonikusai miatt nem tudjuk használni a vevőkészülékünket. Ahhoz, hogy a természetes rádiójelek hangjában gyönyörködjünk, fás parkokba, dombokra, tehát minél távolabbra kell mennünk az elektromos vezetékektől, amiknek a kisugárzása elnyomja a természetes VLF-hangokat. Közel kell kerülnünk tehát magához a természethez is, ha a természet rádióadását szeretnénk hallani.
Mindamellett, hogy a VLF-jelenségeket tudományos céllal figyelik meg szerte a világon, és sok eredményes kísérletet és kutatást tudhatunk magunk mögött, mind a mai napig nem egészen tudjuk pontosan, hogy a whistler-hangjelenségek milyen módon keletkeznek, milyen utat járnak be és milyen geomágneses jelenségek alapján változnak át más hanghatást keltő jelekké. Ami azonban biztos, és amiről a közösség minden tagja újra és újra beszámol, az a mámor közösségi érzése.
Walter Benjamin filozófus többek között a VLF-rádiójelenségekről is így írt a 20. század első felében: „semmi sem különbözteti meg élesebben az antik embert az újabbtól, mint odaadó tisztelete egy olyan kozmikus tapasztalat iránt, melyet a későbbi ember alig ismer".
Benjamin továbbá azt is hangsúlyozza, hogy ez a mámor igazán csak közösségben tud megvalósulni: ha az emberek akár élőben, akár utólagosan megosztják kozmikus élményeiket egymással.
McGreevy szerint mindehhez „nem kell tudományos érdeklődés, és rádióbolondnak sem kell lenned hozzá, elég a vágy, hogy odafordítsd a füled ehhez a mindennapos, de mégsem mindennapi csodához”.
„Ahogy a csillagnézés, úgy a természetes rádiójelek hallgatása is elménket és szívünket a természetes világ szépsége felé irányítja."
