Tompa Andrea: Egy negatív történet is lerak olyan követ, amin meg tudsz állni
Borbély Szilárd írja a Kafka fia című, félbemaradt regényében: „Aki a gyerekeiben már folytatást nyert az Örökkévaló kegyelméből, az többé már nem kell, hogy féljen a haláltól, hiszen a Mindenható – áldott legyen az ő neve – kegyelmével megmentette őt a végső és visszavonhatatlan pusztulástól.” Szerintem ez a gondolat a művészetre, az alkotásra is igaz lehet.
Önmagában nem értek egyet ezzel a mondattal, mert ha valakinek nincs gyereke, attól még az ő „folytatása” ugyanúgy megtörténhet. Én nem a könyveim, hanem a rajzaim kapcsán tapasztalom mostanában – mert egy ideje rajzolok –, hogy valóban van valami nagyon megnyugtató abban, ha nyomot hagyok a modelljeimről, az állataimról vagy a szeretteimről. Ilyenkor belém vésődik a lényük. Összekapcsolódni egy szeretett emberrel úgy, hogy valamilyen lenyomat készül róla, mindez persze nagyon távol van a gyerekszüléstől, de valóban egyfajta mély átélése az összekapcsolódásunknak. Ábrázolni valakit szeretetgesztus, máskülönben nem lennék rá képes. Nem győzzük le vele a halált, mert az lehetetlen, de olyan megnyugtató, hogy itt vagyunk benne, ebben az adott pillanatban. És minden olyan dolog, ami a jelenben tart, és összekapcsol azzal, ami vagyok, ami az én életem, az én valóságom, az megnyugtat, elfogadtatja a létezés kikerülhetetlen zsákutcáját, és a jelenlét ajándékát adja.
Az írás kapcsán – amivel szintén ábrázolsz valakiket, akár áttételesen önmagadat – nem érzed ezt?
De, a világgal való mély összekapcsolódás és a jelen megélése megvan, de mindez a nyelven keresztül történik, és ettől absztraktabb, míg rajzolni érzéki és testi dolog. Rajzban persze nem tudok olyan komplexitást elérni, nem is törekszem rá, mint ami egy regényben talán sikerül. Az igaz, hogy írás közben sem tudok kivonódni a saját életemből, de az új élmény az, hogy még akkor is meg lehet élni a felülemelkedést a gyászos végességünkön, ha az ember alig tud rajzolni, épp csak játszogat ezzel az eszközzel.
Amit Borbéllyal kérdeztem – nyomot hagyni magunk után, ezzel mentve meg magunkat a végső pusztulástól –, foglalkoztat egyáltalán, vagy ezt nem tartod az élet fontos céljának?
Magamat nem akarom megmenteni a pusztulástól. Az viszont foglalkoztat – így, hogy a kenyerem felét már megettem –, hogy hogyan lehet jól meghalni. Mindig is érzékeny és ha tetszik, szeretetteli viszonyban voltam a halál kérdésével, ami nem incselkedést vagy halálvágyat jelent, hanem közeledést a végesség tudomásulvételéhez, a sajátunkéhoz és a másokéhoz is. Hiszen minden, ami teremtett, véges, ilyenformán csak a Teremtő végtelen, legalábbis az én világképem szerint. Nem a nyomhagyás a kérdés számomra, hanem hogy hogyan lehet olyan életet élni, ami elég tartalmas ahhoz, hogy egyszer elégedetten hátradőlhessünk, kijelentve, hogy köszönöm, amit lehetett, azt megkaptam ebből a világból, és eközben eleget vissza is adtam. Ez viszont már az alkotás kérdése: lehetséges-e hozzátenni valamit a világhoz?
Szerinted mitől válik az élet ilyen értelemben tartalmassá?
Az élet egyfolytában ajánlatokat tesz nekünk, ezek néha rossz, fájdalmas, bántó, küzdelmes ajánlatok. Az egyik fontos kérdés, hogyan ne hárítsam el a nehéz ajánlatokat. Mérei Ferenc pszichológus egyik tételmondata, hogy „mindent meg kell élni, de nem kell mindig jól járni”. A nehezet is meg kell élni, abban is részt kell venni, nem lehet mindig csak a tejfölt nyalni, legyen szó a személyes, a családi vagy a társadalmi szintről, máskülönben csak egy túlságosan kozmetikázott világ látszatát mutatjuk kifelé vagy akár magunk felé is, míg ha átéljük mindezt, az élet neheze is formál valamit rajtunk, aminek lehet tanulsága. Emellett az is kérdés számomra, hogyan lehet hozzáilleszteni valamit a világhoz. Szerintem ehhez nem kell se alkotni, se gyereket nemzeni, se tudományos eredményeket elérni, csak olyan életet élni, amiben ott vagy, és ami nem csak kitalált szerep. Azt gondolom, vannak teljes életet élő bolti eladók, és vannak máshová vágyó, a jelenüket átélni nem tudó írók egyaránt, ahogy ez fordítva is igaz. A nagy kérdés, hogyan lehet összekapcsolódni azzal, amiben vagyok, nem túl lenni a dolgokon, nem túlélni – hanem élni. Nem az élet egyik jövőbeli pillanatára vágyni, hanem azt nézni, itt és most, mit lehet csinálni ezek között a keretek között.
Nem tudom eldönteni, hogy ez nagyon megengedő vagy nagyon szigorú életfelfogás. Megengedő, mert azt mondja, nem kell a teljes élethez sem regényt írni, sem megfesteni a nagy képet, sem gyereket szülni, de szigorú, mert azt állítja, létrehozhatsz vagy megszerezhetsz te bármit, az se garantál semmit, akkor is csak a te felelősséged, hogy sikerült-e tartalmas életet élned.
Egyszerre megengedő és szigorú: elvár dolgokat, de azt is mondja, elég olyan életet élni, amiben tényleg jelen vagyok, és mindegy, mit jelölök ki magamnak célul, csak azzal a valamivel tényleg kapcsolódjak össze. De én is csak loholok a saját életeszményem után, nem arról van szó, hogy én pontosan tudnám, mit kell tenni. Ezek számomra is feladatok. Az egyik, hogy muszáj megpróbálni tisztességesen csinálni a dolgokat, már csak azért is, mert nagyon megterhelő rossz lelkiismerettel élni. Nem akarom azt mondani, hogy porszívózni is becsületesen kell, de abban becsületes vagyok, hogy beismerem magam előtt, ha csak látszatokat tartok fenn. Legalább a fontos dolgokban meg kell próbálni igaznak maradni, becsületesnek lenni: ez engedi meg az embernek, hogy jól aludjon. A jó alvás konkrétan és szimbolikusan is egyfajta mértékegység a fejemben: a jó élethez jól kell aludni. Fizikailag is akkor van energiánk, ha kipihentek vagyunk, de a nyugalom is akkor adatik meg, ha megpróbálunk tisztességesek lenni. És lehet, hogy megpróbálni nem lesz elég, mert ha megpróbálom tisztességesen megírni a regényemet, attól még sikerülhet rosszul, de legalább nem megúszásra vagy hamisságra épül. Elég csak tisztességesen próbálkozni, nem kell hármas szaltókat ugrani.
