Tölcsért csinált a kezéből, szupersztár lehetett volna, de leradírozta a karrierjét – 75 éves Zalatnay Cini
A magyar beatzene őskorában, a 60-as években, ahogy a zenekarok között is volt egy „szentháromság”, azaz Illés–Metró–Omega, a női előadók közül is kiemelkedett a mezőnyből három énekes: Koncz Zsuzsa (vele nemrég beszélgettünk itt), Kovács Kati (ő 2019-ben volt 75 éves, itt írtunk róla) és Zalatnay Sarolta. Ők voltak az úgynevezett beat-lányok, akiknek a kegyeiért egy időben az említett zenekarok is vetélkedtek.
Zalatnay is énekelt számos együttessel, amelyekhez a kapcsolódásait legfőképp a párkapcsolatai szervezték. Amíg például Frenreisz Károly élettársa volt, addig a dalokat is tőle vagy zenekartársaitól (Schöck Ottó, Presser Gábor) kapta, és az ő együttesei is kísérték (Metró, LGT, Skorpió), majd miután szakítottak, a szakmai viszony is megszűnt nagyjából. Nem lettek állandó szerzőtársai, akik kitartottak volna mellette.
Meredeken felívelő karrierje emellett (és ettől nem függetlenül) azért is törhetett meg viszonylag gyorsan, mert nem igazán tudta kialakítani és megtartani a saját arcát. Úgy volt "vadóc rocker csaj", hogy a kezdetekben – a bájos, de infantilis dalokkal – a nagyiknak is meg akart felelni, később pedig úgy próbált rekedt hangú, dögös bluesénekes lenni, hogy közben giccses fesztiválslágerektől remélte a sikert.
A Táncdalfesztivál döntőjében 1971-ben © Fortepan/Szalay Zoltán
Pedig a beat-lányok közül talán Zalatnay Cini volt az, akitől a legfényesebb karriert lehetett várni. Üstökösként robbant be a magyar könnyűzenébe, gyorsan, hihetetlen sikereket ért el, és még arra is lehetősége volt, hogy a 60-as évek végén Londonban is megcsillogtathassa tehetségét, mint a „kelet-európai Janis Joplin”. Angliában olyanokkal járt egy társaságba, mint Jimi Hendrix, Tom Jones, a Beatles vagy a Bee Gees tagjai. Utóbbiak közül Maurice Gibb állítólag feleségül is kérte, de – Zalatnay elmondása szerint – a honvágy és az édesanyja iránt érzett szeretete hazahúzta. Szintén tőle magától tudjuk, hogy felkérték Bond-lánynak az akkori James Bond-filmhez, ezt azonban a magyar hatóságok nem engedélyezték neki, mondván, a Bond-világ a kapitalizmus szimbóluma, abban nem szerepelhet egy jóravaló szocialista énekes.
A világsztár státusz tehát nem jött össze (rajta kívül ekkoriban csak az Omegának volt még esélye, később az LGT-nek) de a 70-es évek első éveiben, önbizalommal telten, színpadi rutinnal, és továbbra is kirobbanó tehetséggel vágott bele újra a hazai karrierjébe. Lemezeket készíthetett Frenreiszékkel, Presserékkel. Úgy tűnt, megállíthatatlan.
Ezért is nagyon fájó, hogy a 70-es évek közepétől, négy-öt kiváló lemezzel a háta mögött művészi értelemben már csak sokszor erősen megkérdőjelezhető utakat talált magának. Vagy cukros-mázos táncdalokat énekelt, amelyek sikeresek voltak ugyan, de popzenei értelemben értékelhetetlenek, vagy ami ennél is rosszabb, kifejezetten kínos produkciókkal jelentkezett, mint a Cini és a Tinik, vagy a Karthagó zenekarral felvett diszkó-számok.
Feltűnést keltve a Váci utcában (1970.) © Fortepan/Szalay Zoltán
Később a zenei karrierjét háttérbe is szorította, és különböző botránykönyveket írt (melyek közül több a saját életének szokatlanul sikamlós kiteregetését jelentette), szerepelt a Playboy címlapján, és kereskedelmi televízió indításával is próbálkozott (sikertelenül), majd kétes gazdasági csalásokba keveredett. 2004-ben 36 rendbeli, nagy kárt okozó, üzletszerűen, bűnszövetségben elkövetett csalás miatt három év börtönt kapott, ebből két évet le is ült. Majd újabb csalási ügye volt, ahol már visszaesőként ítélték el, ezúttal felfüggesztett börtönre.
A börtön után Zalatnay megpróbált kisebb-nagyobb sikerrel újraindulni, de ez leginkább falunapi haknikat és hasonlókat jelentett, illetve a bulvármédiában próbált előjönni különböző sztorikkal.
Egészen meglepő fordulat volt, amikor 2021-ben kijött Badits Ákos Űrpiknik című filmje, amelyben egy Zalatnay Ciniért rajongó űrlény okoz bonyodalmakat. Akár eljöhetett volna valamiféle Zalatnay-reneszánsz is ezzel, hiszen újra reflektorfénybe kerültek Cini kiváló dalai, ám végül a film érdektelenségbe fulladt.
Az utóbbi időben már csak arról szóltak a hírek, hogy Zalatnay Sarolta nyilvánosan kiáll a Fidesz mellett, és ezért meg is kapja a busás jutalmát. Van még egy nagy vágya: a Kossuth-díj. Mint mondja, a kortársai már mind megkapták, csak ő nem. Igaz, a többiek nem büntetett előéletűek, ami ugyan nem alapfeltétel a díjhoz, de mégis lehet egy furcsa fényszöge.
Zalatnay Cini 1969-ben. © Fortepan/Szalay Zoltán
Zalatnay Saroltának közel 20 nagylemeze és mintegy 50 kislemeze jelent meg. Az általa elénekelt közel 600 dal közül jelentek meg angolul, spanyolul, olaszul, németül és oroszul is számok. Hat mozifilmben szerepelt, 11 könyvet írt. Lenyűgöző leltár, sajnos azonban mégsem a tehetsége, a kiváló dalai ugranak be a legtöbb embernek a neve hallatán, hanem az említett botrányai.
Mi most megpróbáljuk bemutatni az általunk legkedveltebb dalokkal a tehetségét.
Hol jár az eszem (1966)
„Alig húszéves s máris énekesnő” – csodálkozott rá 1966-ban A Hét című hetilap újságírója, miután a Magyar Televízió I. Táncdalfesztiváljának második díjas dala Auth Ede és Halmágyi Sándor szerzeménye, a Hol jár az eszem lett Zalatnay előadásában. Korábban szülei zongoraművésznek szánták, de a fiatal Zalatnay – akit otthon mindenki csak Cininek szólított – már a Toldy Ferenc Gimnáziumban töltött évei alatt tudta: neki csak a beatzene kell!
Ebben a szimfonikus zenekarral kísért dalban ez még egyáltalán nem érződik, de az igen, hogy kivételesen őszinte, a színpadra testét-lelkét oda rakó előadóval van dolgunk. A mikrofon előtt érzi jól magát. Szokták mondani, hogy Komár László fedezte őt fel, amikor a Scampolo zenekarával fellépett a Toldyban, de valójában inkább Zalatnay fedezte fel saját magát, ő kéredzkedett be ugyanis az együttesbe énekelni. Innen – Bergendy István segítségével, aki szintén felfigyelt rá – már gyorsan jöttek a fellépések, ezzel az első táncdalfesztiválos sikerrel pedig végleg beindult a szekér.
Nem várok holnapig (1967)
Kozmetikus tanfolyamra járt, de az éneklés miatt azt is gyorsan félbeszakította, ugyanis 1967-ben óriási sikert aratott a Táncdalfesztiválon. Az Omegával előadott Nem várok holnapig című dal az elődöntőben a verseny addigi legmagasabb pontszámát kapta a zsűritől, később pedig Majláth Júlia és Fülöp Kálmán közös szerzeménye meg is nyerte a fesztivált (az első helyen egy másik Majláth-Fülöp dallal, a Rövid az élettel osztozkodva).
Zalatnaytól elájult a sajtó. A „friss, fiatalos, életteli előadásáért” a Magyar Ifjúság az Arany Mikrofon-díját ítélte neki, az Omegával közös előadásáról pedig így fogalmaztak korabeli lapszámukban: „Még Zalatnay ezüstcsizmája is topoghatott volna néhány régies csárdás- vagy slowfoxlépést, ha az Omega együttes nem hangolja át oly ügyesen a Márkus Alfréd korában már agyonhasznált dallamfordulatokat, s ha ez a kislány nem önti-rikoltja bele egész korosztályának heves temperamentumát, friss ritmusigényét, vidám elevenségét”.
Ha fiú lehetnék (1970)
Nagyjából egyidőben, 1970-ben jelentek meg a beat-lányok első lemezei. Önálló albuma egészen 1977-ig nem is volt más énekesnőnek, rajtuk kívül csak Harangozó Terinek. Zalatnay lemezének nyitó és egyben címadó dalának zenéjét – csakúgy, mint az album dalainak többségét – Frenreisz Károly jegyzi, a szöveget Sztevanovity Dusán. Igazából a 60-as évek eleji beatzene hangulatát árasztja, amolyan igazi Metró-sláger lenne, ha nem Cini énekelné a dalt. Témája pedig egészen modernnek is mondható, hiszen arról szól, hogy mennyivel többet engedhet meg magának egy fiú, mint egy lány. Lehet, hogy ez az egyik első feminista dal? Érdekesség, hogy majdnem négy évtized múlva, Beyoncé ugyanezt a témát vette elő.
Zöld borostyán (1970)
Szintén Zalatnay debütáló lemezére került ez a Frenreisz–S. Nagy István-dal is, és talán ez talál be legjobban az 1970-es korszellembe. Kicsit pszichedelikus, kicsit funk-rockos, de alapvetően egy hippi-balladáról van szó, ahol az énekes és a szólógitár végig együtt viszi a dallamot. Az alapot pedig a wah-wah-pedálos gitár, a hammond orgona és a feszes basszus adja – mintha csak az évtizedforduló Londonjából hozta volna haza a hangulatot Zalatnay.
Nem vagyok én apáca (1970)
A beat korszak másik feminista popslágere, az öntudatos, szabad nő pesti himnusza, és egyben Cini védjegye ez a dal. Éppen akkora Zalatnay-örökzöld, mint a Tölcsért csinálok a kezemből, csak annak a tingli-tangliságával szemben ezerszer vagányabb, ezért esett a kettő közül erre a dalra, S. Nagy István és Schöck Ottó szerzeményére a választásunk.
Előadásában már benne van az a fajta szexualitás is, amiért megveszett a korabeli közönség. “Koncz intellektualizmusa és Kovács Kati parasztlány figurája mellé úgy látszik, kellett egy harmadik is” – fogalmazott nem finomkodva Zalatnay korábban, a Wanted magazin 2003-as cikke szerint pedig “ez a harmadik figura elsősorban azért kellett az ingerszegény Kádár-éra publikumának, mert amellett, hogy jó hangja volt, árasztotta magából a szexet, az életkedvet, és ugyanolyan jól tudott üvöltve hard-rockot és bluest előadni, mint táncdalfesztiválokon tejfehér romantikát vagy lemondóan keserédes Fényes Szabolcs dalokat.”
Fekete beat (1971)
A második Zalatnay-albumon szinte minden dalt a metrós Frenreisz Károly és Sztevanovity Dusán jegyez, az egyik kivétel Payer András Fekete beatjét, amelyet Tardos Péter szövegére komponált. Szövegében „néger soul-zenéről” van szó, valamennyire a zene is próbálná ezt a hangulatot sugallni, de közben a címnek megfelelően inkább beat-alapja van, igaz fúvósokkal turbózva. Ha nem Zalatnay énekelné, kevéssé lenne fekete-hangulata, nagyon is kell hozzá Cini rekedt, öblös hangja.
Fekete árnyék (1971)
A Fekete árnyék is épp annyira jó Zalatnay rockos hangjától, mint amennyire jó a kollaboráló többi alkotótól. A szöveget Adamis Anna, a zenét Frenreisz Károly írta, a billentyűkön Presser Gábor mutatványozik, a gitáron Barta Tamás szólózik, a viharos, zakatoló izgalom pedig egzotikus kongázásban pörög ki Laux Józsefnek köszönhetően. Megőrülés lett ez a szám.
Sárga hegedű (1971)
Szintén a Zalatnay című, második albumra került Frenreisz Károly és Szevanovity Dusán balladája, ahol Cini a magas tartományokban lágyan sírja végig a bús dallamot a verzében, majd amolyan tábortüzes-révedős-összebújós refrén oldja fel a búsongást, és ad reményt. A végét pedig a kor divatos, üvöltős vokálja erősíti be, mintha csak a Gyöngyhajú lányból kiabálna át ide is Kóbor János.
Rögös úton (1971)
Ebben a lassan, lazán lépegető blues-rock számban bújik ki Zalatnay Saroltából például az a bizonyos ká-európai Janis Joplin. Megintcsak Sztevanovity Dusán és Frenreisz Károly daláról van szó, amit úgy énekel a pár éve még a Táncdalfesztivál közönségét fátyolos hangjával, kissé suta mozgásával, bájos babaarcával elbűvölő fiatal Cini, hogy libabőrös lesz tőle az ember. Úgy karcol, rekeszt, üvölt. Itt mindenképpen érdemes kiemelni, hogy a vastag vokált a háttérben a Tolcsvay fivérek adják Frenreisz Károllyal közösen. Ennek a dalnak talán nem is Budapesten, hanem valahol San Franciscóban vagy Londonban kellett volna elhangoznia.
Ez minden (1972)
1972-ben jelent meg Zalatnay Sarolta Álmodj velem című harmadik albuma. A kísérőzenekar ezúttal a Locomotiv GT, a dalszövegeket Adamis Anna írta, a zenéket Presser Gábor és Barta Tamás felváltva (plusz itt is van két Frenreisz-szerzemény). A funkys-pörgős Ez mindenről elsőre azt gondolhatnánk, hogy Barta Tamás-dal, hiszen az egész a zseniális gitár-ének párbeszédre épít, de valójában Presser-szerzemény. Amint megszólal, legszívesebben azonnal felugrana az ember és táncra perdülne. Barta zsenialitása és Cini ezeregyedik arca mellett Presser hammond orgonája is nagyon emlékezetes.
Mercedes Benz (1972)
Nem véletlen a már sokszor felhozott Janis Joplin-hasonlat, Zalatnay maga is feldolgozta a pszichedelikus soul királynőjének a capella szerzeményét, még hozzá nem sokkal annak megjelenése után, egészen pontosan egy évre rá. Zalatnay csak kamatoztatni tudott abból, hogy 1967-ben aláírt egy két évre szóló londoni hangverseny- és hanglemezszerződést: egyrészt a felszabadult női ruhaviseletnek, az extra mini szoknyáknak ezután már bátor pártfogójává vált, ami által itthon divatot is teremtett, másrészt megtanult angolul énekelni, harmadrészt pedig magába szívta, és sejtszinten tette magáévá a rock tiszta, őszinte levegőjét.
Az ízlése kifogástalan volt, a legjobb példaképeket választotta magának: korábban Dusty Springfieldet vagy Nancy Sinatrát, aztán meg Joplint, akitől később a Move Overt is feldolgozta. “Zalatnay nem az egyetlen, aki a hatvanas évek elején az alig megtűrt kis klubokból indult, viszont kizárólag ő tudta pontosan levenni, mit közvetítettek azok a rock and roll lemezek, amit az ötvenhatos disszidensek a hatvanas évek közepén elkezdtek hazaküldözgetni” – írta róla korábban a Wanted magazin.
Szeress nagyon (1972)
És bizony itt is a Ciniben lakó Joplin üvölt, és hív táncolni egy zúzós funky-rockra. Barta Tamás egy igazi ős-LGT-dalt írt Zalatnaynak, amiben Cini azt kéri, hogy „szeress nagyon”. Ami a dalt illeti, meg is fogadjuk: nagyon szeretjük. Ilyen dinamikus pörgést majd egy év múlva a Bummon találhat az egyszeri Loksi-rajongó. Ha Cini ennél a kérlelhetetlen hangnál, ennél a beindulós hozzáállásnál maradt volna, talán beteljesíthette volna azt az ígértet, amit pályafutása első 6-7 éve ígért.
Ki tiltja meg (1972)
Erre a Frenreisz-dalra is elismerően bólintva mosolyog az égből a nagy amerikai előd, Cini hangja éppúgy sikít, vibrál, jár be szélsőséges világokat, mint neki. Egyedül kezdi: “A karod szorítását / ó, ki tiltja meg? / A szíved dobogását / ó, ki tiltja meg?”, majd bejön az LGT-re ekkoriban jellemző lüktetés, és folytatódik a szabadságvágyról szóló kiáltvány. Egy vérbeli, pörgős funky-rock, ami gitárszólóba, és nagy közös “áá--ááá-o-áá-á” vokálba oldódik fel. Zalatnay egyik legjobb dala.
Napraforgó (1972)
Válogatásunkba bekerült egy kivételes duett is. Ebben a dalban Presser Gábor mint a virágot melegítő, felkelő Nap és Zalatnay Cini mint a Nap felé forduló virág lágy szólamai gyöngéden fonódnak egymásba, mígnem Barta Tamás szólójára időről-időre kinyílik Cini hangja, és bevilágítja az egész dalt, Adamis Anna és Barta Tamás csodálatos szerzeményét. A dal egy természeti képen alapuló allegória, igazi hippi-ének, finom spirituális áthallással. Ha lett volna saját Jézus Krisztus Szupersztárunk, abba ez a szám simán belefért volna.
Miért mentél el (1973)
Feljebb írtuk már, talán többször is, hogy a „legjobb Zalatnay-dal”, de most mindet visszaszívjuk. Mert valószínűleg a Miért mentél el a dicsőség. Nem azért, mert a Jugoszláviában megrendezett Split '72 tánczenei versenyen elnyerte az Arany Vitorla díjat, mind a szövegéért (Adamis Anna), mind a zenéért (Presser Gábor), mind az előadásért, hanem azért, mert ebben a szerelmes-bluesos dalban benne van minden, ami Zalatnay Sarolta. Érzéki, szinte suttogó dallamvezetés, a híres joplinos, Tina Turner-es üvöltés, és a táncdalfesztiválok közönségét fellelkesítő himnikus beindulás. Egyszerűen, ha valaki ilyet tud, az nem teheti meg magával és a közönségével sem, hogy belemenjen, mondjuk valami ilyen bohóckodásba.
Egyszer... (1973)
A Zalatnay-életmű utolsó igazán jó korszakához értünk. A gitárzene széles spektrumán tett kirándulás során az énekes a lírai vagy bohókás táncdaloktól eljutott a beatzenéken át a pszichedelikus, progresszívabb vonalig. Utóbbit a Skorpió zenekar képviselte a leginkább, miután Frenreisz Károly kivált a Locomotiv GT-ből, és megalapította a valamivel keményebb zenét játszó új formációját. Zalatnay negyedik nagylemezén, a Hadd mondjam el albumon már a – Guardian által – magyar Deep Purple-ként is emlegetett Skorpió zenél, de ekkor még Szűcs Antal Gábor nem volt tagja az együttesnek, hanem Móricz Mihály pengeti a funkys kattogást.
Érdekesség, hogy a dal szerzői között már nemcsak Frenreisz neve szerepel, hanem Zalatnay Cinié is. Egy évvel később – nagyjából akkor, amikor az ABBA megnyeri az Eurovíziós Dalfesztivált a Waterloo-val – a Skorpió és énekesnőjük angol nyelvű lemezt készítenek Csehszlovákiában. Az Egyszer… It would be nice címmel jelenik meg az albumon. Lehet vitatkozni, melyik lett jobb szám: ez vagy a Waterloo.
