Tíz percben is lehet olyat alkotni a Szigeten, hogy összeszoruljon tőle az ember gyomra
A kontraszt nem is lehetett volna nagyobb a Carson Coma fergeteges bulija és az utánuk következő katalán társulat, a Kamchàtka menekültekről szóló előadása között. Igaz, a közönség java része eddigre elszivárgott, ám a kevéske ott maradónak olyan élményben lehetett része, amelyet valószínűleg nem felejt el egyhamar. Az alig tízperces performanszt azoknak az emlékére ajánlották, akik az életüket vesztették egy jobb élet reményében, és a szívszorítónál bizony nehéz odaillőbb jelzőt találni rá.
A Barcelonában alakult nemzetközi művészkollektíva 2007 óta járja a világot a helyszínspecifikus utcaszínházi előadásaival, amelyek a bevándorlók sorsát igyekeznek húsbavágó módon bemutatni a fesztiválok önfeledten bulizó közönségének. A társulat már 2018-ban is felbukkant a Szigeten, idén viszont a társadalmi változásokra reflektáló és kollektív felelősségvállalásra sarkalló Love Revolution Special program keretében a Nagyszínpadra hozták el felkavaró történetüket.
A Liberandum címet viselő performansz kezdetén mindössze egy hegedülő férfit látunk és egy bőröndöt cipelő nőt, aki lassan lépeget előre a színpad mélyéből. A háttérben egy filmet vetítenek, amelyen hol egy erdőben, hol egy mezőn, hol teherautón, hol gyalog menekülő embereket látunk – szintén egy szál bőrönddel –, akik a hosszú futásuk végén egy tengerpartra jutnak ki. Itt a fejük fölé emelik a bőröndjüket és begyalogolnak a vízbe.
A színpadon sétáló nő eddigre ér ki a színpad elejére – utazótáskájáról csöpög a víz. Ezzel párhuzamosan továbbra is szól az érzelmes hegedűjáték, amely dobbal egészül ki. A filmvetítés közben véget ért, a kivetítőn szereplő alakok pedig váratlanul köztünk, a közönség soraiban jelennek meg, illetve a fejünk fölött gumicsónakokban, amelyeket a kezünk feltartásával nekünk kell közös erővel a szabadság szigetéig, vagyis a színpadig eltolni. A biztonságot jelentő talajt elérve a menekülők összeölelkeznek, majd leguggolnak, és kinyitják a bőröndjeiket, amelyekből egy-egy gyűrött, fekete-fehér fénykép kerül elő. Mögöttük hosszú névsort vetítenek ki, vélhetően azokét, akik életüket vesztették a menekülés során. A menekültek ezután lassan kivonulnak, egyikük-másikuk még vágyakozva visszanéz.
A rövidke, ám annál hatásosabb előadás kíméletlenül tükröt tart nekünk, a kivételezett helyzetben lévő nyugatiaknak és magyaroknak, akik napi 32 ezer forintért bulizunk a Szigeten, 850 forintot fizetünk egy üveg vízért és 3500-at egy gyrosért (és akkor a többiről ne is beszéljünk). Ugyanakkor azt kell mondjuk, a fesztivál nagyszínpada egyszerre a lehető legjobb és legrosszabb helyszíne egy ilyen programnak, ugyanis egy ennyire az érzékekre építő műsorszámot nem feltétlenül szerencsés olyanoknak előadni, akiknek az érzékei x nap bulizás után enyhén szólva betompultak. Mint például a mellettünk sörözgető brit turistáké, akik vidáman végignevetgélték az előadást. Pedig mint utóbb kiderült, az egyikük nagyszülei a holokausztban haltak meg, bár az unokájuknak azt már nehezére esett felidézni, hogy németek vagy talán lengyelek voltak…
A fenti anekdota is közrejátszik tehát abban, hogy habár egy életre szóló élménnyel gazdagodtunk, mégis ambivalens érzésekkel távoztunk.
