Tíz éve vetkőzött le Emily Ratajkowski három férfi kedvéért, és azóta megy a vita a testéről
Az évtized legellentmondásosabb száma
– ezt az állandó jelzős szerkezetet már nem sokkal a megjelenése után kivívta magának Robin Thicke, Pharell Williams és T.I. dala, a Blurred Lines ("elmosódott vonalak"), amely épp tíz éve késztet táncolásra, vitatkozásra és elhatárolódásra. Pedig a ma tíz éve megjelent szám koncepciója nem különösebben üt el attól, amiről sok más dal is szól: egy férfi fel akar szedni egy nőt, akinek nem könnyű felkelteni az érdeklődését, mindenesetre ő nagyon szeretné, ha jó kislányból rossz kislánnyá tudná változtatni. A nő magasról tesz rá, de a férfinak ez csak nem akar leesni. Ezt a helyzetet járják körbe piszkosul fülbemászó dallammal, Marvin Gaye előtt tisztelegve – más nézőpontból Marvin Gaye-t plagizálva.
Igen, a felháborodás aztán a szerzői jogok területén is megfutotta a maga köreit, végül ötmillió dollárt (1,4 milliárd forintot) fizethettek egy hosszú idő után lezárult szerzői jogi perben Marvin Gaye családjának, amely azt állította, hogy a Blurred Lines Gaye 1977-es Got to Give It Up című számának másolata. Az a vita tehát egy pénzügyi megállapodással lezárult, de a dalnak rengeteg olyan vonatkozása van, amely miatt még ma, tíz évvel később is lehet álláspontokat ütköztetni.
A Blurred Lines népszerűsége elképesztő sebességgel nőtt, pedig 2013-ban a Daft Punk Get Lucky-jával kellett megküzdenie a táncparkettért. De aztán amilyen erővel ostromolta a slágerlistákat, hamarosan olyan erős ellenállásba is ütközött – ráadásul a fiatalok részéről. Egyetemi diákszövetségek, jogvédő szervezetek egymás után tették tiltólistára arra hivatkozva, hogy a vidám dallam mögött szörnyű szöveg van, és a Blurred Lines lényegében a nemi erőszak himnusza, de legalábbis nagyon aggasztó attitűdöt közvetít a szexről és a beleegyezésről. Többek között az ilyen sorok miatt:
Utálom ezeket az elmosódott határokat,
Tudod, hogy akarod.
Nem segített az sem, hogy a szöveg bitch-ként utalt a nőkre, és állatoknak nevezte őket, akiket meg kell szelídíteni, a szövegelemzések pedig arra jutottak, a szám üzenete az, hogy a szexuális beleegyezés „szürke zóna”. A felháborodásnak további muníciót adott, hogy a dalhoz készült videoklipben három lengén öltözött (a cenzúrázatlan verzióban egy szál bugyit viselő) modell táncolta körbe a tetőtől talpig elegánsan felöltözött, dizájner öltönyt viselő férfiakat.
Erre mondják, hogy nem volt túl jó az optikája.
A dal és a videó közreműködői érdekes interpretációs ívet futottak be az elmúlt tíz évben. A Blurred Lines megjelenése után nem nagyon értették a felháborodást, Robin Thicke kicsit rá is játszott erre, amikor 2013-ban egy interjúban így fogalmazott: „Az emberek azt mondják, »hé, nem gondolod, hogy ez lealacsonyító a nőkre nézve?«. Én meg azt mondom, hogyne lenne az. Micsoda élvezet lealacsonyítani egy nőt.” Thicke úgy állt hozzá, hogy ez az egész egy fergeteges vicc, és a teljes produkciót a humor szemüvegén keresztül kell befogadni az ütemes ritmustól kezdve a bekiabálásokig és nevetésekig. Szerinte a szöveg arról az elmosódott határról szól, amely egy jó lányt elválaszt attól, hogy rossz lány legyen és rosszalkodni akarjon. A Blurred Lines viccuniverzumában ez persze azt jelenti, hogy Robin Thicke-vel szexeljen.
Pharell Williams is ezt az értelmezési vonalat képviselte az elején: az egész egy nagy bolondozás, nem is érti, miért beszélnek itt az emberek nemi erőszakról. Néhány év és egy Me Too mozgalom kellett ahhoz, hogy aztán 2019-ben a GQ címlapfiújaként adott nagyinterjúban már átértékelje a viszonyát a dal szövegéhez. A beszélgetésben elismerte, hogy eleinte nem értette a kritikákat, de később rájött, hogy a dalban elhangzó mondatokhoz hasonló szöveget nyomnak azok a férfiak is, akik kihasználni akarják a nőket, „és nem számít, hogy én nem így viselkedem. Vagy hogy nem így gondolkodom a dolgokról. Az számít, hogy mindez hogyan hat a nőkre. És akkor megértettem” – idézte fel a megvilágosodása pillanatát. „Rájöttem, hogy egy soviniszta kultúrában élünk ebben az országban. Korábban ennek nem voltam tudatában. Ahogy annak sem, hogy néhány dalom ennek megfelelően hangzott” – tördelte tovább a kezét a GQ-interjúban.
Bár a „nem kell komolyan venni, ez csak egy vicc” forgatókönyvet erősíti, hogy a videó egy pontján azt látjuk a falra kiírva, hogy Robin Thicke-nek nagy a farka, a szöveg mellett a klip is önálló életre kelt, ha kritikáról van szó.
A videoklipnek a rendezője és az operatőre is nő volt, csakúgy mint a stylist, a kellékes és a sminkes. A rendező Diane Martel mögött akkor már komoly videoklipes portfolió állt, dolgozott együtt Mariah Carey-vel, Beyoncéval, Jennifer Lopezzel, a kilencvenes évek óta a szakmában van.
„Azt akarom, hogy vicces legyen. Mint egy paródia. Tudom, hogy színésznő vagy. Azt akarom, hogy színészkedj” – ezzel az iránymutatással adta el az ötletet az akkor 22 éves Emily Ratajkowskinak, meg persze azzal, hogy feljebb srófolta az eredetileg kínált gázsit, és azt ígérte, hogy az egész forgatás mögött leginkább nők lesznek. Ratajkowski mellett Elle Evans és Jessi M’Bengue szerepelt még modellként a klipben.
Martel rendezői víziója egészen más volt, mint ami aztán a kritikákban és támadásokban lecsapódott. Egy 2013-as interjúban így beszélt az alkotói folyamatról: „A nőgyűlölő vicces szövegből azt akartam kihozni, hogy a lányok túlerőben legyenek a férfiakkal szemben. Nézzék csak meg Emily Ratajkowski alakítását: nagyon-nagyon vicces és finoman gúnyolódó. Ez az, ami frissnek hat szerintem. És a férfiakat is arra kényszeríti, hogy játékosak legyenek, és nem pedig ragadozók.
A lányoktól azt kértem, hogy nézzenek a kamerába, ez nagyon is szándékos, és a legtöbbször így is tesznek: ők vannak hatalmi pozícióban.
Nem hiszem, hogy a videó szexista lenne. A dalszöveg nevetséges, a srácok pedig bolondok. Ettől függetlenül tiszteletben tartom azokat a nőket, akik a popkultúrában megjelenő negatív képeket látják, és akik sértőnek találják a meztelenséget, de az én meglátásom szerint a videó nagyon meta és nagyon játékos.”
Emily Ratajkowski nemrég megjelent életrajzának/modernkori feminista esszégyűjteményének köszönhetően azt is első kézből megtudhattuk, hogy milyen volt egy szál bugyiban részt venni ebben a produkcióban. „Meglepődve tapasztaltam, hogy jól érzem magam” – írta A testem című könyvében a forgatásról, de tisztában volt a helyzettel is: ebben a felállásban a zenészek voltak a tehetségek, „mi meg inkább csak a kellékek. Nem zavart, dolgozni voltam ott.”
Ratajkowski a videó megjelenése után következetesen visszautasította a vádat, hogy az antifeminista lett volna. „A világ megdöbbent, amikor azt mondtam, hogy én nem annak látom. Biztonságban éreztem magam a forgatáson, mondtam nekik őszintén. Arra összpontosítottam, hogy hogyan éreztem magam a forgatás nagy részében, és az jutott eszébe, hogy sok nő társaságában voltam, akikben megbíztam, és akiket kedveltem” – írta a könyvében.
A leírásában egyértelműen elkülönülnek az energiák: míg a forgatás női stábja folyton meg akart bizonyosodni arról, hogy jól érzi-e magát, biztonságban van-e, folyamatosak voltak a visszajelzések, addig Thicke – aki elismerte, hogy az album készítése alatt, majd minden egyes azt követő interjúnál részeg volt és be volt vicodinozva – a korhatáros verzió forgatásának egy adott pontján hátulról megmarkolta Ratajkowski csupasz mellét.
Aznap akkor éreztem magam először meztelennek
– idézi fel a pillanat sokkját a könyvében.
Ebből a pillanatból aztán nagyon sok felismerés kibomlott, amelyeket Ratajkowski a könyvében megpróbál körüljárni. A nyugati társadalom és a nemi szerepek bonyolult szövetét szétszálazva például azt írja: „A húszas éveim elején fel sem merült bennem, hogy azok a nők, akik a szépségüktől kapták a hatalmukat, adósai lennének azoknak a férfiaknak, akinek a vágya megadta nekik ezt a hatalmat.” És az is világos lett számára, hogy ezek a férfiak voltak az irányítók, nem azok a nők, akiknek a lábai előtt hevert a világ. „Azzal az egy mozdulattal Robin Thicke mindenkit emlékeztetett a forgatáson arra, hogy valójában nem mi, nők vagyunk a főnökök” – utalt a zenész visszaélésére.
Ratajkowski azt írja a könyvében, hogy a Blurred Lines volt az a pont, amikor a modellkedése már nem csak munka volt, hanem hirtelen azonossá vált vele. Tíz évvel később még mindig próbálja belakni azt a testet, amelyikre ott és akkor milliók figyeltek fel, és elhelyezni magát a világ bonyolult hatalmi dinamikájában. Olyan tapasztalásokat ír le, amelyek lehangolóan ismerősek sok más nőnek is, akik sem elmenekülni nem tudnak belőle, sem otthon érezni nem tudják magukat abban a testben, amelyet a férfiak ki akarnak sajátítani. „Bármilyen befolyásra és státuszra tettem is szert, mindehhez csak azért juthattam hozzá, mert tetszettem a férfiaknak” – vonja le a saját elmondása szerint is nehezen megfogalmazott következtetést.
A világ egyik legszebb nőjének kikiáltott Ratajkowski tapasztalataiból és dilemmáiból nem nehéz felismerni, hogy ebben a játékban a kártyák cinkelve vannak, még akkor is, ha ő egyenesen a kamerába néz.
Mint akinek hatalma van.
