Tényleg búcsút mondhatunk 3000 milliárd forintnak? Minden, amit az uniós fenyegetésről tudni kell
Tényleg elvettek tőlünk 3000 milliárd forintot?
Egyelőre nem. A döntés egészen pontosan így hangzik: a Bizottság javasolja „a kötelezettségvállalások 65%-ának felfüggesztését három, a kohéziós politika keretébe tartozó operatív program esetében”. Vagyis a brüsszeli testület javaslatot tett, ezt a pénzügyminiszterek tanácsának kell minősített többséggel jóváhagynia (ez az uniós népesség 65 százalékát képviselő, szám szerint az uniós tagországok 55 százalékát kitevő arány). A döntés azonban nem azonnal fog megszületni, a Tanácsnak egy hónapja lesz rá, amely két hónappal meghosszabbítható, addig pedig a Bizottság folyamatosan tájékoztatja a szakminisztereket a vállalások teljesítéséről.
Feltételezhető, hogy ez a hosszabbítás meg is fog történni, a magyar kormány ugyanis ettől a héttől kezdi csak beterjeszteni azokat a törvényjavaslatokat, amelyekkel a bizottság kifogásait igyekszik orvosolni, és ezek között lesz egy olyan indítvány is, ami az expressz törvényhozást szorítaná vissza azzal, hogy társadalmi egyeztetést vár el a parlamenti döntések előtt. Az meg végképp nem venné ki jól magát, ha ezeket a javaslatokat – tizenhetet – átvernék egy hét alatt az Országgyűlésen, csak hogy tartható legyen az egy hónapos határidő.
Maga a Bizottság is november 19-ét tekinti egyfajta céldátumnak, a kormánynak eddig kell átfogó tájékoztatást adni a teljesítésekről. Addig tehát aligha szavaznak a tagországok a magyarok pénzéről, és addig új elvárásokat sem támasztanak a kormánnyal szemben.
Akkor megnyugodhatunk, mint ahogy a kormány szeretné?
A pénz kifizetésére egyáltalán nem lehet még mérget venni, az azonban biztos, hogy lezárult egy intenzív tárgyalási szakasz. Ez pedig hozhat némi megnyugvást – ennek már azért is jelentősége van, mivel az április óta tartó vita, akármilyen konstruktívvá vált a végére, olyan bizonytalan helyzetet teremtett, ami kihatással volt a forint árfolyamára is. Érdekes, hogy bár hétvégén nincs nagy forgalom a piacokon, az euró ára a bejelentés nyomán hirtelen 5 forinttal esett vissza – ez ugyan még mindig 404 forint körüli jegyzést jelent, vagyis kitörő optimizmusról azért nem lehet beszélni, az mindenesetre sokatmondó, hogy valamennyi erősödés történt, nem pedig gyengült a magyar fizetőeszköz, mint a hét közepén, amikor kiszivárgott a vasárnapi bejelentés híre.
Sok vagy kevés a 3000 milliárd forint, amit elvennének? Egyáltalán miért ennyit?
A 7,5 milliárd euró nem csak szubjektív mércével tűnik irtózatosan sok pénznek, ez a Magyarország számára megítélt felzárkóztatási források egyharmada. A Bizottság persze elméletben a 100 százalék elvonását is javasolhatta volna, ez azonban már csak azért is kemény büntetés lenne, mivel a pénzek egy részének valójában semmi köze a korrupcióhoz. A döntésnél – mint arra Johannes Hahn egy hete kiszivárogtatott, júliusi levele is utalt már – azokkal a támogatási keretekkel (operatív programok) foglalkoztak, ahol a korábbi tapasztalatok alapján fokozottan merültek fel korrupciós kockázatok. Ez a három operatív program a 2021–2027-es költségvetési keret esetében:
Nem nehéz látni, miért ezekről van szó, elég felidézni néhány emblematikus csalásgyanús ügyet a korábbi évekből. A KEOP-ból finanszírozták (volna) az Elios közvilágítási projektjét, ahol az OLAF tárt fel visszaéléseket (majd ennek nyomán a kormány nemhogy eljárást indított volna a cég ellen, inkább kifizette uniós helyett állami pénzből, így nem is vizsgálódhatott tovább az uniós testület). Ami a közlekedésfejlesztést illeti, elég a négyes metró OLAF-vizsgálatára gondolni, vagy az M4 autópályára, amelyet túlárazás gyanúja miatt nem akart finanszírozni az EU (az Orbán–Simicska-szakítás után pedig az állam se lelkesedett azért, hogy az akkor már megépült elemeken túl bármit kifizessen a Közgép által koordinált fejlesztésből), de a Mészáros Lőrinc cégei által elnyert vasútfejlesztési keretszerződést sem nézhették jó szemmel Brüsszelben. A TOP ugyan nem ilyen sokmilliárdos projekteket támogat, de itt is sikerült pár fideszes politikusnak komoly vihart kavarnia a források nem megfelelő felhasználásával, elég Boldog István vagy Simonka György ügyeit említeni.
A már említett levélből ugyanakkor arra lehetett következtetni, hogy a három OP esetében 70 százalékos elvonásra tesznek javaslatot, sőt a Reuters a héten már arról írt, hogy a teljes keret 70 százaléka foroghat kockán. Arra a kérdésre, hogyan lett ebből a három OP 65 százaléka, vagyis a teljes keret nagyjából harmada, Johannes Hahn a magyar kormány által tett vállalásokat említette – ebből tehát 5 százalékpontnyit vettek készpénznek a tárgyalások finisében.
Ilyen elvonás tehát volt már, ez történt az Elios esetében is?
Arra természetesen eddig is mód volt, hogy az EU ne fizessen ki egy támogatást, vagy éppenséggel visszakérje a pénzt, ha ott visszaélést tapasztalt. Sőt, arra is volt már példa – Magyarország esetében is –, hogy a pályáztatásnál tapasztalt visszaélések miatt egy pályázatot állított le, de akár egy teljes operatív program pénzeit tartotta vissza. Az eddigi gyakorlat azonban alapvetően arra alapult, hogy a hétéves keretről szóló tárgyalásokon kialkudott „nemzeti boríték” jár, vagyis a visszaélések miatt elvont összegek másra (jellemzően ugyanazon operatív programon belül) kifizethetők, a kérdés csak az volt, hogy a meghatározott határidőre sikerül-e lekötni az összegeket.
A kondicionalitási mechanizmus, amelyet az Európai Bizottság Magyarországon tesztel ezt nem felváltja, hanem kiegészíti. A kondicionalitás ebben az esetben arra utal, hogy nem egyes pályázatok, pályázók, vagy akár hatóságok esetében látnak visszaélésgyanút, hanem a jogrendszerben, amely nem ad megfelelő garanciát a visszaélések orvoslására. Nem véletlen, hogy az alku jelenlegi szakaszában egy sor jogszabály-módosításra tett ígéretet a kormány, a bizottság pedig ezekre bólintott rá előzetesen (és vélhetően a jóváhagyására lesz szükség bármilyen újabb módosításnál is), és az sem véletlen, hogy ezek nem feltétlenül a pályázatok rendszerét érintik, sokkal inkább az összeférhetetlenségeket, a korrupciógyanút, netán az igazságszolgáltatás hiányosságait kezelik.
Ennek megfelelően itt szó sincs arról, hogy a pénz másra odaítélhető (például egy másik, „tisztábbnak” ítélt operatív programba mehet), de szerencsére arról sincs, hogy más megkaphatja.
Az pedig egy sajátos helyzet, hogy az eljárás a hétéves ciklus elején (vagyis a pénzek odaítéléséről szóló tárgyalások közben) zajlik. Ennek azért van jelentősége, mivel a kormány a pályázatok többségét még nem írta ki, vagyis nincs szükség azok befagyasztására, visszavonására – ilyen válságos időkben persze igencsak jól jönne a kkv-knak is, ha már nagyüzemben zajlana a pályáztatás és a kifizetés. Az jó hír, hogy ezt a gazdaságfejlesztési operatív programban már valamennyire – saját szakállára – elindította a kormány, több százmilliárdot már oda is ítéltek a pályázóknak.
Ha ennyire nem bíznak a magyarokban, nem lenne egyszerűbb, ha Brüsszel bírálná el a pályázatokat?
Az uniós szakzsargon egyik alapkifejezése a szubszidiaritás, vagyis az az elv, hogy a döntéseket a legmegfelelőbb szinten, lehetőség szerint minél lejjebb hozzák meg. Az „országborítékokból” kiírt pályázatok esetében ez az adott ország hatóságait jelenti. Ennek módosítása gyakorlatilag gyámságot jelentene – márpedig Brüsszel nem Moszkva ugyebár –, annak azonban, hogy soha nem valósul meg, a politikain túl gyakorlati oka is van: az Európai Bizottságnak egyszerűen nem lenne arra kapacitása, hogy 27 tagország összes pályázatát menedzselje. A kontroll alapja az úgynevezett partnerségi megállapodás, amelynek alapjai a pályáztatás irányait, alapelveit lefektető tagállami tervek (az operatív programok), Brüsszelben azt ellenőrzik, hogy a pályáztatás megfelel-e a programoknak.
Az EU azt ígérte, a lakosság nem veszíthet forrást, csak a kormány. De akkor ki fizet?
Az uniós rendszer utófinanszíroz, nemcsak a pályázónak, de az országnak is. Vagyis a pályázó benyújtja a számlát, azt az Államkincstár kifizeti, majd továbbküldi a számlát Brüsszelbe. Ha az operatív programban egy adott összeg szétosztását – vagy épp a pedagógusok béremelését – vállalta a kormány Brüsszel felé, azt biztosítania kell, akár megkapja a pénzt, akár nem.
Ki lehet játszani a most tett vállalásokat?
A jogszabályok rendszerszinten igyekeznek kezelni rendszerszintűnek ítélt kockázatokat, de naivitás lenne az hinni, hogy a kockázatok ezzel megszűnnek. Az eljárás azonban bármikor elindítható újra, az elvonás pedig szabadon kiterjeszthető más támogatási programokra is – gyakorlatilag az összes uniós forrásra. És, amint látjuk, uniós időtávokat elnézve viszonylag gyorsan zajlik egy ilyen eljárás: hivatalosan április 27-én kezdődött, tehát annak ellenére eljutott négy és fél hónap alatt a bizottság a végső javaslatig, hogy közben még volt egy – persze igen aktív – nyári szünet is.
