Tényleg az a legfontosabb, hogy el tudja szavalni a Himnuszt? Nem elég, ha szeret itt élni?
Kedden indul és november 20-ig tart Magyarország egyetlen emberi jogi dokumentumfilm fesztiválja, a Verzió. Az idei válogatás sok égető emberi jogi témát ölel fel: megrázó történeteket bátor újságírókról, az erőszak traumáját feldolgozó nőkről, komplex családtörténetekkel és identitásokkal szembenézni akaró fiatalokról, a diktatúrákkal és nemzetközi vállalatokkal dacoló aktivistákról. A filmeket budapesti helyszíneken és néhány vidéki (Debrecen, Kecskemét, Szeged, Pécs, Szombathely) moziban vetítik, november 14. és 20. között pedig 47 film online is megnézhető lesz. A program magyar filmjeiről itt írtunk, most nézzük, melyek azok az alkotások, amelyek minket szegeztek a képernyő elé.
Csajbanda
Egyes kutatások szerint a mai kamaszok túlnyomó többsége nem orvos, rendőr, fodrász vagy projektmenedzser szeretne lenni, hanem influenszer.
Persze, ezeknek a tiniknek valószínűleg fogalmuk sincs arról, hogy mennyi munka elérni Instagramon a milliós követőtábort; kitalálni és legyártani TikTokra a McDonald’sos sajtburger reklámját úgy, hogy az lehetőleg ne tűnjön reklámnak; nonstop tökéletesen kinézni; meet&greet eseményeken szelfizni a hisztérikus sokkot kapó rajongókkal. És azt sem biztos, hogy tudják: aki mesterfokon űzi az influenszerkedést, annak nincs más élete, sokszor nincsenek barátai, cserébe viszont sorozatosan zaklatják, megfenyegetik – kínosan kell hát ügyelnie arra, hogy a feltöltött videókból még véletlenül se lehessen beazonosítani a tartózkodási helyét.
Susanne Regina Meures dokumentumfilmjének 14 éves főszereplője, Leonie sikeres Insta-sztár, akinek mostanra a szülei is influenszerekké váltak, vagyis energiájukat, pénzüket száz százalékban a saját és lányuk közösségi médiás jelenlétére fordítják. Annak ellenére teszik mindezt, hogy ennek az életnek a nyomasztó üressége telepszik rájuk. Meures filmje nagyon okosan, ítélkezés nélkül bontja ki előttünk a professzionális influenszer és a ráépülő piac elborzasztó valóságát.
Vetítések: november 9., szerda 19:30 (Kino), november 13., vasárnap 15:30 (Kino)
Nelly és Nadine
Hogy mennyire nehéz kinyitni egy családi emlékekkel, feltehetően titkokkal teli dobozt, az sokaknak ismerősen köszönhet vissza Sylvie arcáról, aki a kamerák előtt az érzelmei és a kíváncsisága között lavírozva próbálja meg felfejteni a nagymamája történetét. Egy olyan történetet, amelyet a nagymama is meg akart osztani a világgal – így lapozhat bele a publikálásra szerkesztett naplójába –, de senki nem akarta kiadni. Jött azonban Magnus Gertten rendező és a filmes csapata, és gyönyörű, emberileg és történelmileg is izgalmas dokumentumfilmet forgatott belőle a szerelem erejéről.
Az, hogy két nő egymásba szeret egy politikai foglyoknak fenntartott ravensbrücki koncentrációs táborban a második világháború idején, eleve erős kiindulópont, de a Nelly és Nadine ennél sokkal több réteget is feltár.
Az unoka, Sylvie életét összekapcsolja a személyes és a világtörténelemmel, az olyan emberi értékekkel, mint a kitartás, az önazonosság, az útkeresés, az életöröm. Egyúttal betekintést ad a negyvenes évek leszbikus közösségének az összetartó és értékteremtő közegébe.
A lenyűgöző képekkel dolgozó film a naplórészletek és beszélgetések mellé képes a nyomozás izgalmát is becsempészni: Sylvie, amikor végre összegyűjti a lelki erőt, hogy belenézzen az éveken át elzárt dokumentumokba, több szálon is elindul, hogy összerakja ezt a különleges családi történetet, amelyben Nadine Hwang, egy kínai diplomata lánya és Nelly Mousset-Vos, egy belga operaénekes egy életre egymásba szeret. Az pedig, hogy boldogan éltek, amíg meg nem haltak, olyan happy end, ami aligha volt kódolva ebben a történetbe, csodával határos módon mégis így lett.
Vetítések: november 11., péntek 20:30 (Toldi), november 13., vasárnap 20:00 (Kino)
Ali, a magyar jezidi
Egy kedvelt török éttermet vezet valamelyik plázában. Kedves, szimpatikus ember, láthatóan szeretik a kollégái is, a vevők is, de a VIII. kerületben is népszerű a szomszédai körében. Ő a kurd Ali, aki tizenkét éve menekült el Irakból, és kezdett új életet Budapesten, amikor még nem nagyon hallottunk migránsokról, de semmiképp nem volt szitokszó ez a kifejezés.
Dubinyák Réka filmjében bepillantást nyerünk a férfi életébe, akinek most a legnagyobb vágya, hogy megszerezze a magyar állampolgárságot – mint mondja, nem érzi magát a társadalom teljes jogú tagjának e nélkül.
Az elhatározása nagyon komoly, de az akadály is, ami előtte áll: meg kell tanulnia rendesen magyarul, és fel kell készülnie egy olyan vizsgára, amin valószínűleg a legnagyobb, melldöngető magyarok is megizzadnának.
Ali viszont, bár ügyesen intézi az étterem dolgait, soha nem járt iskolába, úgyhogy nemhogy magyarul nem tud írni-olvasni, de semmilyen nyelven. Magántanárhoz jár, esténként otthon gyakorol, hogy elérje vágyát. Mi, nézők pedig nagyon szurkolunk neki, hogy sikerüljön. Nem sok mindent tudunk meg arról, miért is menekült el pontosan Irakból, és miért szögezi le többször is, hogy nem megy oda vissza, továbbá a titokzatos jezidi vallásról sem tudunk meg túl sokat (ami érthető, hiszen a vallási szokásaikat ők titkolják mások előtt, de így is hiányérzetünk marad), látunk azonban egy embert, aki itt él közöttünk, aki már régen budapesti, aki szeret itt élni, akit szeretnek az itt élők, aki hasznos tagja a társadalomnak. Csak nem tudja elszavalni a Himnuszt. De tényleg, ez a legfontosabb?
Vetítések: november 11., péntek 20:45 (Művész), november 12., szombat 20:45 (Művész)
Három perc – Hosszabbítás
Egyszerre filozófiai értekezés az emlékezésről és izgalmas nyomozás ez a dokumentumfilm, amelyben több, mint egy órán keresztül ugyanannak a háromperces felvételnek a képsorait nézzük végig újra meg újra. Ezzel pedig pontosan ugyanazt tesszük, mint Glenn Kurtz, miután rábukkant a szóban forgó amatőrvideóra, amelyet a nagyapja, David készített 1938-ban turistaként egy lengyel kisváros zsidó lakóiról. A felvételen látható nőket, gyerekeket és férfiakat pár évvel később a holokauszt alatt szinte kivétel nélkül meggyilkolták, ez az egyetlen videó őrizte meg az emléküket. Ezért aztán minden apró részlet felértékelődik, amely segíthet beazonosítani a helyszínt és a szereplőket. Egy bolti cégér, az oroszlán a zsinagóga bejáratán, a tér fái, de még a ruhák gombjai is különös jelentőséggel bírnak ott, ahol minden más örökre elveszett. Mint a dokumentumfilm narrátora, Helena Bonham-Carter is rávilágít,
a legtöbb emlékművön nevek szerepelnek, mert sokszor csupán ennyi marad fenn egy emberből, Nasielsk névtelen áldozatainak emlékműve azonban ebből a néhány képkockából tevődik össze.
Vetítések: november 10., csütörtök 19:00 (Kino), november 11., péntek 16:00 (Toldi), november 14., hétfő 16:30 (Toldi)
Egy újságíró meggyilkolása
Egy, a magyarok számára nagyon is ismerős társadalmi miliő a velejéig korrupt igazságszolgáltatással, egy fordulatokkal teli oknyomozás felemelő története, és a még mindig döbbenetes tény, hogy a 21. században, egy uniós tagállamban meggyilkolhatnak egy újságírót
– három ok, amiért nem lehet figyelmen kívül hagyni Matt Sarnecki dokumentumfilmjét, és amiért Ján Kuciak újságírónak és menyasszonyának tragikus történetét, legalábbis itt Közép-Európában elfelejteni sem szabad. A párt brutálisan, a saját otthonában gyilkolták meg 2018-ban, és bár a bérgyilkosnak egy, a 90-es évek maffiamódszereitől nem idegenkedő üzletember adta a munkát, a szálak – mint a föld alatt messzire elnyúló gombafonalak – Robert Fico kormányáig vezettek.
Kuciak halála óriási jelentőséggel bírt hazájában. Szlovákia történetében rég nem látott tüntetések kezdődtek (melyek végül Fico bukását eredményezték), miközben kollégái nagy volumenű oknyomozó munka keretében feltárták azt a korhadó rendszert, amelyben az újságíró-gyilkosság megtörténhetett. A film bemutatja az ügyet kibogozó újságírói csapat munkáját, végigköveti a tragédia nyomán kirobbant politikai botrányt, és elénk tárja a nyomozati anyagokat, beleértve azokat a felvételeket is, amelyeken a gyilkossal a nyomozók újra játszatják a merényletet a tett helyszínén. Az Egy újságíró meggyilkolása az Oscar-jelölt román dokumentumfilm, a 2019-es Colectiv méltó párfilmje lehetne.
Vetítések: november 10., csütörtök 18:30 (Toldi), november 12., szombat 14:00 (Művész)
Északi sodrás
A műanyagszennyezésről szóló hírek előfordulásának a gyakoriságával arányosan az ingerküszöbünk ezeknek a befogadására egyre magasabb lehet, pedig még így sincs fogalmunk arról, milyen mértékben fulladozunk a plasztikban. Amikor a német filmes, Steffen Krones egy német sörösdobozt talált a világ végén, a Lofoten-szigeteken, nem hagyja nyugodni a kérdés, mégis hogy került az oda. Minden szemétnek megvan a maga története, Krones pedig arra vállalkozik, hogy rekonstruáljon egy ilyen történetet, hogy választ kapjon a kérdésre:
létezik, hogy ha valaki Drezdában az Elba folyóba dob egy műanyag szemetet, az előbb-utóbb a műanyagtól érintetlennek gondolt Északi-sarkon köt ki az áramlatoknak köszönhetően?
Krones a mérnök szomszédjával különböző GPS-bójákat épít, és hosszas kísérletezés után néhány ilyen „driftert” útjára engednek az Elbában. Talán nem is kell elspoilerezni a végét. A dokumentumfilm álomszerű természeti képekkel dolgozik, hogy aztán visszarántson a valóságba: nincs már olyan, hogy érintetlen természet, a szemetünk mindenütt ott van. Amit a tengerbiológusok és klímakutatók elméletben elmagyaráznak, azt a filmesek a gyakorlatban megmutatják. Lehangoló és kétségbeejtő a látvány. „Ezt a problémát nem mi hoztuk létre, egy olyan rendszerbe születtünk, ahol nem lehet műanyag nélkül élni” – mondja dühösen a film egyik szereplője. A filmesek nem titkolt célja azonban, hogy ezt a dühöt cselekvésre váltsák.
Vetítések: november 9., szerda 16:30 (Művész), november 12., szombat 19:00 (Toldi), november 16., szerda 18:00 (Toldi)
Túl a traumán
Egy generáció is felnőtt a délszláv háború óta, sokaknak azonban a mai napig problémát jelent feldolgozni az akkoriban átélt traumákat, egyáltalán szembenézni velük. Nehezen lehetne kifejezőbben megfogalmazni ezeket a borzalmakat annál, mint ahogyan a filmben szereplő horvát nő, Katica teszi, aki öt hónapon át volt a játékszere az őt megerőszakoló szerb férfiaknak, de mindössze két esetet jelentett, mert “nem volt hozzá ereje, hogy többről beszéljen”.
A Túl a traumán, amelynek a megnézése közben elkerülhetetlen párhuzamot vonni a most zajló orosz–ukrán háborúval, Katicán kívül egy másik horvát, valamint egy szerb nőt követ nyomon. Ők hárman több társukkal együtt egy terápiás programnak hála apránként megtanulják szavakba önteni az érzéseiket, leválasztani a jelenükről a korábban elszenvedett erőszak utóhatásait, és újból felfedezik az elveszettnek hitt bizalmat. Ehhez azonban nemcsak a szakemberek segítségére, hanem egymás támogatására is legalább akkora szükség van. A film szépen példázza, milyen az, amikor a közösség ereje működésbe lép,
ugyanakkor azzal a sztereotípiával is leszámol, hogy vannak nők, akikből nem lehet áldozat. Mert mindenkiből lehet az.
Vetítések: november 10., csütörtök 19:00 (Kino), november 11., péntek 16:00 (Toldi), november 14., hétfő 16:30 (Toldi)
A magunk módjára üvölteni
Hogyan lehet közelebb hozni a nézőkhöz, olvasókhoz Kassák Lajost, akivel még a gimnáziumi tananyag is spórolósan bánik? Hiszen, ahogy Dér Asia (Anyáim története) dokumentumfilmjében K Horváth Zsolt társadalomtörténész mondja: Kassáknál a művészet és a közéleti aktivizmus, vagyis a politika, nem kettéválasztható, egymás nélkül a két dolog aligha értelmezhető, márpedig a középiskolai tananyag nem favorizálja a politikához szervesen kapcsolódó művészetet. Az 1967-ben meghalt Kassák tevékenysége, úgynevezett képarchitektúra festményei, avantgárd költeményei sem kínálják ma már könnyen magukat, Kassák befogadásához mindenképpen nyitottság kell.
A magunk módjára üvölteni viszont ráérez arra az útra, amellyel ügyesen elvezetheti a nézőt a kassáki életút megértéséhez és megszeretéséhez. Nem önéletrajzi elemekkel traktálja az embert, hanem az Érsekújváron született, majd a mindenféle politikai rendszert, diktatúrát meg- és túlélt, hatévi emigrációt is megtapasztalt, látnoki képességű Kassák hatása felől közelít. Mit jelentett akkoriban a munkásokat, az egyetemistákat mozgósítani?
Lehet-e ma, az atomizált, individualista társadalmunkban kollektívákban élni és úgy sikerre vinni célokat? Mi köze a fővárosi Gólya Presszónak a kassáki hagyományhoz? Hogyan lehet az elnyomó hatalommal szemben a saját szabadságunkat megőrizni?
Milyen volt Kassák maga köré épített “buborékja”? A dokumentumfilmben történészek, írók, költők, párizsi galériatulajonosok szólalnak meg.
Vetítések: november 10., csütörtök 18:00 (Művész), november 16., szerda 20:00 (Toldi)
A karmester
Kilencéves volt, amikor a hegedűtanára azt mondta neki, a lányok nem lehetnek karmesterek. Márpedig Leonard Bernstein akkora hatással volt rá, hogy a kis Marin Alsopot az ilyen kinyilatkoztatások nem érdekelték: ő karmester akart lenni. A karmesteri üvegplafon meglepően magas és erős volt. Ahogy a filmben a New York Times egyik újságírója mondta, egy nőnek nagyobb volt az esélye, hogy tábornok legyen az amerikai hadseregben, mint hogy egy komoly amerikai szimfonikus zenekart vezessen.
A dokumentumfilm erejét nemcsak Alsop története, hanem a személyisége is adja.
Egy a tehetségét megélő, a világban a helyét kemény harcok árán elfoglaló nőt ismerünk meg, aki már nagyon fiatalon tudta, hogy a vezénylés az egyetlen dolog, amit csinálni szeretne az életben.
Hogy aztán kiderüljön, az, hogy sikerül megvalósítania az álmait, hullámokat vet. Marin Alsopot nemcsak a karmesteri pulpituson látjuk, hanem a tanítványaival, az általa felemelt közösségekkel is. „Elsőnek lenni nem könnyű, talán ezért is küzd olyan keményen értünk” – mondja róla az egyik fiatal karmester, a film pedig egyértelművé teszi Alsop úttörő szerepét is: neki köszönhetően ma már nem hökken meg a közönség, ha egy szimfonikus zenekart nő irányít. A film végére pedig olyan érzésünk lehet, hogy Alsop a jövőt is képes vezényelni, nemcsak egy zenekart. Ha valaki inspirációt keres, ki ne hagyja Bernadette Wegenstein filmjét.
Vetítések: november 12., szombat 20:30 (Toldi), november 16., szerda 20:30 (Toldi)
Hamarosan a hvg.hu-n bővebben is olvashat a Verzió három további alkotásáról:
