Tényleg annyira zseniális a 200 kilós Brendan Fraser Oscar-esélyes filmje?
A bálna című film két, egymástól szinte független síkon működik, amelyek közül az egyik miatt teljesen érthető a hatalmas őrület, ami a filmet övezi, és aminek leglátványosabb jele talán az volt, amikor hosszú perceken keresztül állva tapsolt a filmnek a Velencei Filmfesztivál több ezres közönsége, ezzel megríkatva a főszerepet játszó Brendan Frasert. A másikban viszont azért némiképp túlzásnak tűnik a hatalmas rajongás. Kár, hogy ez a másik sík maga a film.
Mert ha nem a film cselekményét vesszük előre, akkor A bálna egy mélyen őszinte, sok rétegű vallomás Hollywoodról, a színészetről és magáról Brendan Fraserről. Akiről korábban mi is hosszú cikkben írtuk meg, hogyan zsákmányolta ki őt Hollywood, ugyanúgy csakis a testével foglalkozva, ahogyan az elsősorban a fiatal és gyönyörű színésznők sorsáról jutna eszünkbe, pedig a probléma rendszerszintű.
Ránéztem magamra, és csak egy sétáló hússzeletet láttam
– nyilatkozta annak idején Fraser. Hollywoodnak kellett a kisportolt, tökéletes felsőtest és a színész, aki mindent bevállal – mert nem mer nemet mondani semmire, hiszen akkor többet talán nem kap lehetőséget –, aki hajlandó bordatörésig vinni az akciójeleneteket a filmben, és ha a rendező azt mondja, újra, akkor még egyszer megcsinálni ugyanazt. Aztán a tökéletes test a folyamatos túlhajszolás miatt egyszer csak elkezdte megadni magát, ráadásul egy hollywoodi nagy ember még azt is gondolta, bármit megtehet a csinos szépfiúval, és szexuálisan zaklatta Frasert. A színész végül összetört, és hosszú szünetet tartott, a butácska akcióvígjátékokkal pedig alighanem egy életre leszámolt.
Ilyen előzmények után játszotta el most Darren Aronofsky (Rekviem egy álomért, Fekete hattyú, A pankrátor) új filmjének főszerepét, a legalább 200 kilósra hízott, nemhogy a lakásából kimozdulni nem tudó, de segítség nélkül a foteljéből is felállni képtelen, súlyosan traumatizált Charlie-t. Egy férfit, akire képtelenség úgy ránézni, hogy ne a testét nézzük meg először, akinek a teste határozza meg az egész életét, és akinek a teste okozza a legtöbb gondot. Ami egyfelől tökéletesen rímel Fraser történetére, másfelől viszont épp kifordítja azt, tökéletesből a végletesen tökéletlen felé (hiszen persze nemcsak esztétikai kérdésekről van szó, hanem a lehető legsúlyosabb egészségügyi problémákról is, amelyek a testtömeggel függnek össze), amitől, ha az életrajz felől akarjuk nézni, még több rétegűvé válik a dolog: mit nevezünk tökéletesnek és mit az ellenkezőjének, pláne, hogy a tökéletes is vezethet súlyos gondokhoz.
Ráadásul ha így nézzük, Fraser A bálnával eddigi filmjeinek is az ellentétét játssza el: nem egyszerűen a Nagy Visszatérést látjuk, hanem az átlépést a „következő ligába”, a sivatagi és dzsungeles jópofaságok után a komoly, mély és könnyfakasztó drámák mezejére. Ez pedig csupa olyan dolog – mármint az őszinteség meg a mélység –, amire könnyű elismeréssel csettinteni. Vagy hét percig állva tapsolni neki. És még az Oscar-díj is tényleg nagyon esélyes, mert az arról döntő, meglehetősen sznob Amerikai Filmakadémiáról tudható, a lenézett könnyű műfajok utáni könnyes bocsánatkérésre is épp annyira vevő, mint az extrém teljesítményekre, például ha egy színész mindennap 130 kiló műhájat csatol magára a hitelesebb játék kedvéért.
Csak hát mégsem egy önéletrajzi performanszról vagy egy könyvformában kiadott memoárról van elsősorban szó, hanem egy filmdrámáról. Ami nem rossz, egyáltalán nem rossz – filmként mégis sokkal kevésbé különleges, mint kikacsintásként.
Sőt filmként egyáltalán nem különleges.
Leszámítva persze a második főszereplőt Fraser mellett: a mesterséges kövérséget. Mert hát a filmben nem egy és nem két percet szán arra Aronofsky, hogy szörnyülködésre bírjon a zsírtömeg miatt, és ezzel elég közel merészkedik az ízléstelenség, a testszégyenítés határaihoz. De nem lép át rajta, mivel a súlynak itt súlya van (elnézést): a film legjobb pillanata, amikor csak úgy mellékesen, egy elejtett félmondatból kiderül a lelki motiváció, a pontos trauma az evési rendellenesség mögött, és megtudjuk, mire válasz ez a dolog, amit nem is túlevésnek kell így nevezni, hanem valami egész másnak, de azt spoiler nélkül nem lehet leírni. Igaz, ha öncélúnak emiatt nem is lehet nevezni, az üzenet akkor is átjönne, ha eggyel vagy kettővel kevesebb olyan jelenet lenne, aminek egyáltalán semmi más célja nincs, mint hogy szörnyülködjünk a testsúlyon (a Filmakadémia vonatkozó Oscar-kategóriáról döntő tagjai meg elaléljanak örömükben).
Ugyanakkor a „nem különleges” nem keverendő össze azzal, hogy „nem jó”. Csak nincs benne egyetlen gondolat, érzés, cselekményszál, tanulság vagy ötlet sem, amit ne láttunk volna már száz hasonló filmben. Amely filmek közül sok szintén jó volt, hiszen mindaz, amit a film kifejez, megindító és elgondolkodtató – csak nem újszerű. Az alapképlet, azaz Samuel D. Hunter részben önéletrajzi alapú, színházban is bemutatott színdarabja jól ismert sablonokra épít: adott egy apa, aki elhagyta a családját, és akinek az új élete is gajra ment, de egy ponton rájön, hogy szeretné helyre hozni, amit csak lehet, ezért újra felveszi a kapcsolatot évek óta nem látott lányával, hátha tud törleszteni valamennyit a múlt bűneiért. Eközben persze fokozatosan megértjük, mik is voltak a motivációk a „bűnök” mögött, és jelenetről jelenetre bontakozik ki a történet minden elhallgatott része a könnyfakasztó, grandiózus fináléig, ami ilyen esetekben nagyon könnyen mehet át giccsbe, és Darren Aronofskynak ebben az esetben, úgy tűnik, esze ágában sem volt elhárítani ezt a veszélyt:
ha osztanának Oscar-díjat leggiccsesebb filmbefejezésért, A bálna versenytárs nélkül kapná meg a szobrot.
Pedig nem lenne feltétlenül szükség a giccsre, hiszen a végül minden mozaikdarabjából összeálló történet tényleg szép és hatásos, és Hunter is ügyesen, noha kissé íróiskolás kiszámítottsággal tudja adagolni a részleteket ahhoz, hogy végig fennmaradjon a feszültség, a történet pedig tartogat pár izgalmas meglepetést is a mellékszálakban, amikről persze jobb előre nem tudni semmit.
Mégis bosszantó, hogy az amúgy hihetetlen tehetségét már többször bizonyító rendező milyen elkoptatott eszközöket használ, mintha nem egy rég befutott, profi művész lenne, hanem a gyerekbetegségeket még le nem vetkőző újonc. Ivós játékot lehetne szervezni például arra, hányszor indul el valamelyik szereplő, hogy dúlva-fúlva kirontson a lakásból, majd áll meg az utolsó pillanatban mégis a küszöbön, meggondolva magát, illetve nem lehetne rá ivós játékot szervezni, mert a mentők vinnének el a végén gyomormosásra. Nagyobb baj, hogy az apa és lázadó kamasz lánya kapcsolatában sincs igazán mélység a legtöbb jelenetben (legfeljebb a végén), tulajdonképpen az apa minden közeledési kísérletét és a lány minden dühös válaszát nagyjából pontosan ki lehet találni előre.
Na de ott van Brendan Fraser Oscar-várományos játéka, amit a legtöbb kritika az egekbe magasztal.
Talán épp azért, mert Fraser a legtöbb gesztusát annyira túljátssza, hogy még félig lehunyt szemmel és messziről is nagyon egyértelmű legyen, milyen érzelmet is ábrázol épp vele. Ez pedig eléggé elnyomja az összbenyomást, ami amúgy jó lenne: Fraser alapvetően végtelenül esendő, önmagába zárt embert játszik, aki nemcsak testileg van annyira legyengülve, hogy járókeret nélkül felállni sem tud, de lelkileg is minden tartalékának végére ért már. Ha valami, akkor ez a nagyszerű a játékában: ahogy testi értelemben látjuk az elviselhetőség határaiig jutni, úgy mozdul errefelé lelkileg is.
A lányát játszó, a Stranger Things révén ismert Sadie Sink egy dühében felrobbanni készülő, apró bomba, aki ráadásul alattomos, mint a róka. Énjének ezt a részét remekül el is játssza, azonban amikor a forgatókönyv szerint mást is a világ ellen irányuló, kontrollálhatatlan harag mellé kéne csempésznie, csak közhelyekhez nyúl.
Ha Brendan Fraser megkapja az Oscart ezért a szerepért, mindezzel együtt is nyugodtan ki lehet mondani, hogy megérdemli. Tény, hogy ezért a filmért kapja majd. Csak nem azért, ahogy benne játszik.
