Talán nem is a szerelem nyelve az, amit mindenki ért, hanem a zenéé
Sokunk által jól ismert csoportlélektani frázis, hogy az ember társas lény. Emellett igaz az is, hogy az emberi életet a ciklikusság jellemzi: a napjaink, amelyek bizonyos rutin szerint telnek, hetek, hónapok és évek sorozatába rendeződnek. Az idő áramlását az év ugyanazon szakaszában megjelenő jeles alkalmak tagolják, melyek sokféle lehetőséget rejtenek magukban.
Segítségükkel megállhatunk egy rövid időre a hétköznapok forgatagában, egyetlen eseményre összpontosítva, illetve számot vethetünk az addig eltelt idővel. Mindezeket pedig társas lényként, leginkább a hozzánk legközelebb álló emberekkel együtt szeretjük megtenni, ezzel erősítve a kapcsolatainkat. Az ünnepeink, legyenek azok vallási, családi vagy kulturális talajba ágyazva, végső soron ugyanazt a funkciót töltik be, hatásuk pedig neurobiológiai tekintetben is jelentős.
Rítusok sorrendje
Az ünneplés és a megszokások kissé ellentmondásos viszonyban állnak egymással, hiszen egyfelől attól jeles egy nap, hogy ritkán fordul elő életünkben, ugyanakkor az ünnepeknek is megvan a maga koreográfiája. Azonos kultúrákban létrejöttek állandósult támpontok az ünneplést illetően: a születésnapokat az ajándékozás és a torta jellemzi, egy esküvőn mindig van zene és tánc, a vallási rítusok sorrendje jól ismert a rendszeres résztvevők számára.
Ezeknek a konzisztens, nagyjából mindenki által ismert részleteknek komoly szerepe van a résztvevők testi-lelki összehangolásában, melynek eredményeképp a csoport összekovácsolódik, ami kooperációt, túlélést és sikerességet jelent. De kezdjük az elején; mégis hogyan lesz a csárdásból jelentős evolúciós előny?
Fájdalomcsillapító tánc
A táncnak a számos, kapcsolatokat erősítő tevékenységek repertoárjában is kiemelt jelentősége van, hiszen a világ összes kultúrájában létezik valamilyen formája. A ritmikus zenére történő együttes, összehangolt mozgás máshoz nem hasonlítható, felszabadult örömöt vált ki belőlünk, de vannak ennél kevésbé egyértelmű hatásai is.
Az ismert brit antropológus, Robin Dunbar és kollégái 2015-ben felmérték mind a társas kapcsolódás és szimpátia, mind a fájdalomküszöb alakulását közös tánc hatására. Kísérletükben brazil középiskolás diákok részvételével kimutatták, hogy az összehangolt mozgás, jelen esetben a zenére lejtett csoportos tánc, megnövelte a csoporttársak iránt érzett pozitív érzelmeket és ragaszkodást, valamint javította a résztvevők fájdalomtűrő képességét is.
A szerzők szerint ennek a jelenségnek a hátterében a neurotranszmitterek állnak, elsősorban az endorfin, mely az emberszabású majmok és más emlősök esetén is szabályozza a fajtársakhoz történő kötődést. A fájdalomtűrő képesség felmérésének eredménye még érdekesebbé válik attól, teszik hozzá a szerzők, hogy a testi és a társas eredetű fájdalom megéléséért részben azonos idegrendszeri hálózatok felelősek. Minden alkalommal tehát, amikor egy esküvőn vagy születésnapi bulin táncra perdülünk, olyan neurotranszmitterek árasztanak el minket, amelyeknek hála átélhetjük és megérthetjük a pillanat és a többi jelenlévő ember pótolhatatlanságát, mindamellett pedig természetes fájdalomcsillapítóként is szolgálnak, legyen szó testi vagy lelki bántalmakról.
Zene és koherencia
Az ünneplés és öröm önfeledt, mondhatni ösztönös kifejezésének egy másik jellegzetes formája és elengedhetetlen kelléke a zene – e nélkül nem is igen lehetséges testünket és lelkünket a táncban összehangolni, a kettő kéz a kézben jár. Kínai és svéd kutatók csoportja 2020-ban végzett olyan kísérletet, amely feltárja a zenehallgatók agyi tevékenységének szinkronizációját, másképpen szólva tudományosan közelítették meg azt a jelenséget, amikor a koncert közönsége egy emberként csápol a nézőtéren.
Yingying Hou és munkatársai felkértek egy hegedűművészt, hogy játsszon el néhány jól ismert darabot, többek közt Ludwig van Beethoven Örömódáját vagy a Franz Schubert által szerzett Ave Mariát. Miközben a művész játszott, a kutatók közeli infravörös spektroszkópia segítségével megvizsgálták, hogyan áramlik agyában a vér – az adott területeken megjelenő vértöbblet ugyanis magasabb aktivitást jelez.
Ezt követően a hegedűjátékáról készült felvételeket megmutatták 16 önkéntes résztvevőnek, akik idegrendszeri tevékenységét ezúttal a darabok meghallgatása közben mérték fel. A darabokat csak hallgató vizsgálati alanyok és az előadó agyi tevékenysége között jelentős hasonlóságokat fedeztek fel a szerzők, szakkifejezéssel élve kimutatták a koherenciát. A koherencia fennállása nagyban függött attól, az előadó népszerű, a közönség által jól ismert darabot játszik-e – minél kedveltebb volt a dal, annál inkább megnövekedett a koherencia.
Szavak nélkül
A megnövekedett aktivitás helyéről is érdemes szót ejteni: az úgynevezett temporoparietális csomópont az a terület, ahol a fali- és a halántéklebeny találkozik, és igen sokféle funkció működtetésében van alapvető szerepe. Ide tartozik azon készségünk, hogy felismerjük mások érzelmi állapotát, illetve tudjuk, mire gondolnak, anélkül, hogy ezt szavakba öntenék. Yingying Hou csoportjának eredményei arra utalnak, talán nem is a szerelem nyelve az, amit mindenki ért, sokkal inkább a zenéé. Egyedi és jóval több
A tánc, a zene és az ünneplés egyéb megnyilvánulásai saját jogukon is rendkívül élvezetesek, de az a tény, hogy emberemlékezet óta jelen vannak, mint a társas emberi élet velejárói, arra enged következtetni, hogy jelentőségük bőven túlmutat az élvezeti értékükön. Az evolúció rendkívül takarékos, nem fordít erőforrást olyan tevékenységekre, amelyek nem mozdítják elő a faj fennmaradását és virágzását.
Az ünnepek rituáléi összehoznak minket társainkkal fizikai és lelki értelemben: amikor összegyűlünk egy szombatfogadáson vagy karácsonyi ünnepségen, mindannyian tudjuk, miért vagyunk ott, szavak nélkül is. A barátunk születésnapi ajándéka felett érzett örömét mi is valóban átéljük. Teljes idegrendszerünk azokra hangolódik, akikkel épp együtt vagyunk, így válik az ünnep hangulata valami egészen egyedivé, ami jóval több, mint a jelenlévők örömének összessége.
Szakács Hanna pszichológus
