Szültem egy gyereket, de nem én fogom felnevelni
Ahogy nézi az ember a Hat hét című magyar filmet, végig rezeg a léc, hogy egyszerűen csak egy kifejezetten erős, vagy esetleg egy mesteri és nagyszerű filmről van-e szó. Aztán jön csúcspontként az utolsó nagyjelenet, és ott eldől a dolog:
igen, a Hat hét mesteri és nagyszerű film, amit mindenkinek érdemes megnéznie,
és amelynek minimum erre a nagy zárójelenetére minden félénkség nélkül lehet használni a zseniális szót is, és hát mivel az egész film erre a jelenetre fut ki, talán akkor nem túlzás magára a nagy egészre is használni ezt a jelzőt.
Szakonyi Noémi Veronika első filmjéről azt közli a sztorileírás, hogy a nyílt örökbefogadásról szól: a főhőse, Zsófi, egy érettségi és ígéretes sportkarrier előtt álló kamaszlány terhes lesz a barátjától, akinek esze ágában sincs nemhogy egy gyerekkel, de még Zsófival sem foglalkozni. A lány úgy dönt, a nyílt örökbeadást választja, azaz azt a folyamatot, amelyben már a terhesség alatt megismerkedik a majdani örökbefogadó párral, akik a szülés után hazavihetik a babát. De a szüléssel nem ér véget az ügy, mivel a biológiai anyának a magyar törvények szerint ilyenkor még van hat hete arra, hogy meggondolja magát; ahogy az a címből is kiderül, a film erről a hat hétről szól.
De a sztorileírás csak technikailag pontos: a Hat hét valójában nem elsősorban a nyílt örökbefogadásról szól.
Hanem arról, hogy mitől válik családdá a család, mitől válik anyává a nő, mitől válik szülővé a szülő.
Ez az, ami gyönyörűen kiderül abból a bizonyos utolsó jelenetből, és a „gyönyörűen” itt nem egyszerűen a „remekül” szinonimája: az a jelenet olyan szívszorító, letaglózó és katartikus szépségű része a filmnek, aminek biztosan ott a helye a huszonegyedik századi magyar film nagy pillanatai között, mondjuk a Testről és lélekről kádas vagy a Larry graffitis-vonatos jelenete mellett. Ez a jelenet a filmírás magasiskolája: noha az első 90 perc is rengeteg olyan szituációt és érzelmi kérdést megmutat, ami önmagában is érdekes, informatív vagy hatásos, de ez az utolsó öt perc az, amibe mind az előző kilencven végül belefut, ami felold minden kérdést, és olyan érzelmi választ ad az addigiakra, aminél kifejezőbbet elképzelni is lehetetlen. Ennélfogva persze nem is lehet bővebben írni arról, mi történik benne – meg kell nézni, és kiderül.
A Hat hét eredetileg dokumentumfilm lett volna, de ez sem az elbeszélésmódján, sem az izgalmasságán nem érződik, csak azon, hogy minden, ami elhangzik vagy történik benne, pontosan mutatja meg az örökbefogadással kapcsolatos mai magyar jogszabályokat, lehetőségeket, nehézségeket, és mellesleg a társadalom viszonyulását is a kérdéshez. Mindenesetre jó döntés volt Szakonyitól és a történeten vele együtt dolgozó alkotótársától és férjtől, Vincze Máté Arturtól, hogy a témáról megtudott tényeket inkább dramatizálták – vagy inkább az volt jó döntés, hogy így dramatizálták.
Mert ez a sztori olyan precízen mutatja be a kontextust, hogy a nézőnek egész egyszerűen nem marad semmilyen kérdése, ami nem kis dicséret egy olyan témában, amelyet általában rengeteg kérdés övez. És itt korántsem szájbarágásra kell gondolni, hanem logikusan felépített, hiteles érzelmekkel, élethelyzetekkel és karakterekkel megtámogatott és fantasztikusan eljátszott történetre, amelyből egészen organikusan derül ki az is, miért dönthet úgy egy kamasz, hogy jobb lesz mind a gyerekének, mind neki, mind pedig a világnak, hogy nem ő neveli fel a babáját; az is, hogy milyen környezetben él, azaz hogy miért van igaza a döntésében; és az is, hogy milyen praktikus és lelki dilemmákkal jár ez a döntéssorozat.
Mindezt – és ebben talán szintén jelen van a valósághűségre törekvő, dokumentarista hozzáállás – szélsőségektől, nyomorpornótól mentesen mutatja meg a film. Például bár tény, hogy Zsófi családja nagyon távol áll a boldog, támogató közegtől, ezt sikerül úgy ábrázolni, hogy a néző ne azt érezze, „ilyen tragikus, ilyen terhelt családdal azért biztosan ritkán találkozni”, és akkor ez a sztori biztosan csak pár embert érint, de minket nem: így tudja még közelebb hozni hozzánk a történetet Szakonyi.
Zsófi anyja egyszerűen „csak” egy felelőtlen, megbízhatatlan felnőtt gyerek, az a típus, aki szereti annyira a gyerekeit, hogy megfőzze nekik a kedvenc ételüket – csak aztán már nem figyel oda eléggé ahhoz, hogy ne égjen ehetetlenné az étel. És ez a „felnőtt gyerekség” azért is jó példa arra, hogy mitől annyira jó ez a film, mert nemcsak azt érzékelteti, tényszerűen miért nem megfelelő környezet ez a család egy újabb csecsemő számára, de egyrészt megmutatja azt is, milyen az az ember, aki úgy szül gyereket, hogy még maga sem lépett túl egy kiskamasz szellemi érettségén, másrészt pedig egy okos metaforát is behoz a filmbe azzal, hogy ezáltal Zsófinak kell nevelnie nemcsak kishúgát, de bizonyos tekintetben még a saját anyját is, mintha már most, még terhesen is kétgyerekes anyuka lenne.
Épp ennyire átgondoltan van felépítve a film minden egyes része: csupa olyan jelenet érzékelteti a legfontosabb dolgokat, amelyek révén elsőre talán fel sem tűnik, hogy valójában a legfontosabb kérdésekre kapunk választ. Például amikor újra felbukkan Zsófi exe, és megpróbál újra közeledni a terhes lány felé: csak annyit látunk, hogy megbeszélnek egy időpontot, amikor Zsófi visszaadja neki a fiú nála maradt súlyzóit, de a másik nem jelenik meg a találkozón. Az, ahogyan a lány a földhöz vágja a gazdátlan súlyzókat, mintha csak egy apró kellemetlenséget ábrázolna – pedig ez a jelenet valójában azt a kérdést válaszolja meg, vajon tényleg biztos-e, hogy a lány nem számíthatna az apára, ha mégis megtartaná a gyereket. Hasonlóan okos, de eggyel még költőibb metafora a filmben végigvitt madaras cselekményszál is, amelynek lezárása ráadásul megint csak nagyban hozzájárul ahhoz, hogy átlássuk, milyen nagy feladatról, miféle élet-halál kérdésekről van szó, pláne egy kölcsönkapott kis pinty sorsához viszonyítva. De a cseppben mindig ott van az egész tenger is.
Abban, hogy ennyire mélyen tudjon hatni a film, sokszor csak a színészekre támaszkodik a rendező; nem csoda, ezzel a szereplőgárdával megteheti. Egészen elképesztő például, mennyire hihetetlenül kifejező a percben számolva csak kis, persze annál fontosabb mellékszerepben feltűnő Balsai Móni játéka (ő játssza az örökbefogadó anyát). Már amikor az örökbefogadásról való megegyezés után elbúcsúznak Zsófitól, egy talán ha öt másodperces jelenetben végigfut az arcán minden és még annál is több, amit ebben a helyzetben csak el lehet képzelni – de Balsai miatt nem elképzelni kell. Ott van az arcán a feszültség egy részének elengedése, mintha a tenger mélyén csatolhatott volna le magáról néhány igazán nagy ólomsúlyt, de ott van az is néhány tényleg alig észrevehető rezzenésben, hogy azért még így sem jutott ki a partra, egyelőre csak a vízfelszínre. Ott van benne a mindent elsöprő öröm, és az is, hogy mennyire nagy feladat volt ezt idáig visszatartani, és mindenekelőtt ott van benne az a boldogság, ami attól olyan letaglózó, hogy mintha egy kilenc hónapos terhesség minden boldog pillanatát kellett volna egyszerre megélnie az első pozitív teszttől a szülésig.
Ehhez a jelenethez képest, ami valójában rövidebb, mint hogy végig lehetne olvasni, mennyi minden történik benne, pontosabban Balsai Móni arcán, talán már nem nehéz elképzelni, mennyire felkavaró a játéka a már sokat emlegetett, utolsó nagyjelenetben, ahol megint csak senki nem mond ki egyetlen szót sem abból, amiről a jelenet szól, és mégis tökéletesen érthető, a maga minden észveszejtő fájdalmával, keserűségét felülíró boldogságával és mindent helyretevő nyugalmával együtt.
A főszerepet játszó Román Katalin tulajdonképpen épp olyan, mint az egész film: nem szószátyár, nem beszéli túl, amit mondani akar, mégis tökéletesen ki tudja fejezni, amit ki kell. Ráadásul esetében ez a soha túl részletesen meg nem indokolt a harag az egész világra nagyon izgalmas feszültséget is generál. Román Katalin bravúrja az, hogy végig álarc mögött játszva képes mindent kifejezni: az álarc a düh, ez az, ami szinte – de csak szinte – minden más érzelmet elfed, és ez az, amin keresztül minden más is értelmezhető. Járó Zsuzsa az anyja szerepében még hanghordozásával is megerősíti a „felnőtt kisgyerek” képzetét, ez teszi hiteltelenné szülői, autoriter próbálkozásait, mármint a szó kivételesen jó értelmében hiteltelenné, hiszen ennek a figurának valóban hiteltelenek az ilyen törekvései. Járó legjobb jeleneteiben épp erre ismer rá: hogy hiába próbálkozik, valójában tehetetlen a lányát érintő legfontosabb kérdésekben, egyszerűen mert nincsenek meg a megfelelő eszközei, ideértve a lelkieket is.
A Hat hét elsősorban gyönyörű dráma az anyává válásról úgy, ahogy azt csak igazán kevesen mutatják meg, hiszen épp az anyává nem válásról szól a legnagyobb részben; a Dardenne fivérek rajongói rég nem láttak ilyen színvonalú filmet a világhírű belgáktól. Másodsorban mély és felkavaró emberi dráma egy lányról, aki mindent megtesz, hogy kitörjön az őt mindenáron visszahúzni próbáló környezetéből, harmadsorban pedig feszült és szinte thrillerszerűen izgalmas történet az örökbeadásról. Negyedsorban pedig egy olyan magyar film, amely az elsőfilmeseket támogató Inkubátor-programban készült; abban, amelyiket a kormány épp a minap törölt el, mert eddig lényegében független volt az államtól.
Addig kell ilyen filmeket nézni a magyar mozikban, amíg még lehet. A többi megvár.
