„Szemek a fülek helyén és más fura dolgok” – unokája mesél az ötven éve elhunyt Picassóról
Amikor Pablo Picasso 1973. április 8-án meghalt, milliókat érő örökséget hagyott hátra, végrendeletet azonban nem. Hét évbe telt csak a művész birtokában lévő összes festményt, szobrot, rajzot, levelet, valamint más írásos anyagot leltározni és katalogizálni. A hagyaték végül 1856 festményt, 7089 rajzot, 1355 szobrot, 2880 kerámiát és mintegy 30 000 grafikát tartalmazott.
Picasso életének utolsó éveiben második felesége, Jaqueline Roque nemcsak a nyilvánosságtól óvta férjét, hanem azt is megtiltotta, hogy Picasso törvénytelen gyermekei és unokái részt vegyenek a temetésén. A DW újságírója Párizsban találkozott az egyik unokával, a nagyapja halálakor 13 éves Bernard Ruiz-Picassóval. Beszélgetőpartnerünk édesapja az a Paulo Picasso, aki Pablo Picasso egyetlen házasságban fogant gyereke, az egyik úgynevezett törvényes örökös. Csakhogy Paulo Picasso 54 évesen elhunyt, még korábban, mint ahogy a már említett leltár elkészült volna. Az örökségért az elhunyt művész házasságon kívül született gyerekei is bejelentkeztek, majd nem sokkal később az állam is követelte az örökösödési adót.
Franciaországban a Picasso-hagyatékra vonatkozóan alkalmazták először a „Dation”-t, egy olyan jogi megoldást, amely lehetővé tette, hogy az örökösök ne pénzben, hanem műalkotásokban fizessék meg az államnak adót. Az állam ezzel megalapozta, hogy a művészi örökség számottevő része Franciaországban, egyben maradjon, és hogy a művek nyilvánosan bemutathatóak legyenek egy közgyűjteményben. Így jöhetett létre a hagyaték egy részéből 1985-ben a párizsi Picasso Múzeum, amely a művész legnagyobb gyűjteményének ad otthont 5000 kiállítási tárggyal, 200 000 dokumentummal és Picasso személyes archívumának a tárgyaival.
Húsz évvel ezelőtt Bernard Ruiz-Picasso gyűjteménye egy részéből édesanyjával együtt megalapította a malagai Picasso Múzeumot. Nagyapja 1881. október 25-én született ebben az andalúz tengerparti városban.
DW: Vissza tud emlékezni a pillanatra, amikor világossá vált ön előtt: nagyapja a 20. századi művészettörténet egyik legnagyobb zsenije?
Bernard Ruiz-Picasso: Csak nem sokkal halála előtt, 1973-ban döbbentem rá, hogy mennyire ismert személyiség. Gyermekként rendszeresen meglátogattam őt Dél-Franciaországban. Mindig sok barát vette körül a műtárgyakkal zsúfolt nagy házban, ahol élt. Azt ugyan érzékeltem, hogy többnyire rendkívül elfoglalt a nagyapám, de akkor még annyira fiatal voltam, hogy nem mérhettem fel, milyen hatalmas mértékben határozza meg az ő munkássága a világ képzőművészetét. Azt viszont már annak idején is érzékeltem, ahogy az emberek felnéznek rá. Nem úgy bántak vele, mint egy asztalossal vagy egy villanyszerelővel. Igazán tisztelték.
DW: Elgondolkodott gyerekként valaha azon, hogy mivel keresheti a nagyapja a kenyerét?
B. R-P.: Mindig kínosan éreztem magam, ha ez a téma az iskolában előjött. Amikor megkérdezték, mivel foglalkoznak a szüleink, a barátaim rendes válaszokat tudtak adni, hogy „az én apám hentes”, „az enyém ügyvéd”. Nekem jóval nehezebb volt válaszolnom erre a kérdésre. Arról nem is beszélve, hogy a gyerekek általában kinevették Picasso művészetét, mert az alkotások szörnyen rémisztőek voltak a számukra. Szemek a fülek helyén meg más abnormális dolgok…
DW: Hogyan emlékszik Picassóra? Kedves nagypapa volt?
B. R-P.: Amikor én voltam fiatal, még egész más idők jártak. A gyerekeknek nem volt szabad félbeszakítaniuk a felnőtteket, és akkor még nem volt annyi telefon a világon, hogy csak úgy felhívhattam volna. A nagyapám házában egyetlen telefon volt, a gyerekeknek tabu. Általában más felnőttekkel beszélgetett, miközben én játszottam a padlón, és néha megkért, hogy üljek oda mellé. Az is előfordult, hogy mutatott nekem valamit, és a karjába vett, ahogy azt a nagyapák szokták.
DW: Mennyit dolgozott?
B. R-P.: Folyamatosan. Ha most itt lenne köztünk, akkor sem csak ülne, hanem rajzolna valamit beszélgetés közben. Hihetetlen energia áradt belőle, még idős korában is.
DW: Ön alapította a malagai Picasso Múzeumot, ön szerint Picasso volt a modernkori művészettörténet első popsztárja. Mit terveznek a halála 50. évfordulójára?
B. R-P.: Teljesen véletlen, hogy a múzeum megnyitásának 20. évfordulója egybeesik Picasso halálának 50. jubileumával. A malagai kiállítóhelyet két évtizede ezelőtt alapítottam édesanyámmal, Christine Ruiz Picassóval, és azóta is együtt dolgozunk a gyűjtemény bővítésén. Az évfordulót mindenekelőtt azzal ünnepeljük, hogy számba vesszük, hol tart ma a múzeum és hogyan lehet a házat felkészíteni a jövőre. Mind a múzeumi szféra, mind a közönség sokat változott az elmúlt húsz évben. A múzeumok kicsit hasonlítanak a lomha tankhajókra, nehezen változtatják meg az irányt. Ugyanakkor olyan korban élünk, amelyben a kiállítóhelyek is megmérettetnek világszerte. Engem lenyűgöz, ahogy a múzeumok reagálnak az együttélés jelenéről és jövőjéről szóló diskurzusra. Ami tágabb értelemben a kultúra feladata.
DW: Picasso gyermekkorát Malagában töltötte. Hogyan befolyásolta ez a munkáit? Apja lelkes galambfestő volt - Picasso pedig megfestette a béke ikonikus galambját. Ez a malagai gyermekkorára vezethető vissza?
B. R-P.: Kétségtelen, hogy a korai évek nagy hatást gyakorolnak minden művészre, vagy inkább minden alkotó emberre. Picasso munkásságában egyértelműen felismerhetők gyermekkorának a színei, amelyek mind megjelennek a festményeken. A narancs, a citrom sárgája. Az apja pedig igazán jó művész volt, aki a csendéletekre specializálódott, amelyeket Spanyolországban "bodegonéknak" nevezünk. Emellett tanár volt egy malagai művészeti akadémián, ahol többek között építészetet, formatervezést és iparművészetet tanítottak. Pablo Picassót, pontosabban Ruiz-Picassót, mert ez volt a teljes neve, már a kezdetektől fogva művészet és kultúra vette körül. Nagy hatással volt rá. Picasso a mai napig hatással van Malagára, és nem utolsósorban a neki szentelt múzeum jobbá tette a várost. Más kiállítóházaknak is lett a városban galériája. Malaga igazi művészeti központtá vált.
DW: A 21. században egyre élesebben kritizálják a nagyapját amiatt, ahogy a nőkkel bánt. Ön viszont egy interjúban azt állította, hogy Picasso feminista volt. Mire alapozza ezt?
B. R-P.: Ezt a mondatomat a szövegkörnyezetből kiragadva használta fel egy francia újságíró egy spanyol újságban megjelent cikkében. Valójában úgy gondolom, hogy az, ahogyan Picasso önmagát megjelenítette, de különösen az, ahogyan a nőket ábrázolta – anyaként, szeretőként vagy akár félelmetes, hisztérikus karakterekként –, rendkívüli. Ez akkor tudatosodott bennem igazán, amikor a párizsi Musée d'Orsay-ban a kék és rózsaszín korszakáról nyílt kiállítást láttam. Ott megtanultam más szemmel nézni a képeit. Ezek a korai munkák szifiliszes vagy börtönben ülő, teljesen kiéhezett nőket ábrázolnak. Picasso mindig, minden fórumon fellépett a zsarnokság és a barbarizmus ellen.
DW: Egyetért azzal, hogy az 1937-es Guernica című háborúellenes festménye volt az a kép, amely a politika felé vitte el őt?
B. R-P.: Nem, Picasso fiatal korától kezdve tagja volt különböző csoportoknak, amelyek kivétel nélkül egy jobb világért küzdöttek. A Guernica csak egy példa a sok közül a szolidaritására és politikai elhivatottságára. A festmény valójában az 1937-es párizsi világkiállítás spanyol pavilonjába készült – megrendelésére. A nagyapámat később is foglalkoztatták a háborúk következményei. 1940-ben, a második világháború idején egy félkarú nőt ábrázoló képet festett, 1951-ben pedig elkészült a Koreai mészárlás című munkája. Szerintem Picasso rendkívül érzékeny művész volt. Nem szeretett utazni, inkább otthon maradt és a műtermében dolgozott. Járt ugyan Lengyelországba, hogy támogassa az ottani békemozgalmat, és elutazott néhányszor Angliába is. Észak-Amerikába is megpróbált eljutni, oda azonban kommunista kötődése miatt nem kapott vízumot.
DW: Tudja, miért lépett be 1944-ben a kommunista pártba?
B. R-P.: Nos, a 20. század elején létezett néhány zsarnoki állam Európában. Voltak diktátorok vagy kommunisták, és igen kevés demokrata, akiket kevéssé érdekelt a művészet. Vagyis az embereknek választaniuk kellett. Az avantgárd korszak művészei igazán függetlenek voltak, bizonyos értelemben anarchisták. Nem várták meg, hogy valaki megmondja nekik, mit kellene csinálniuk. Mindannyian politikailag elkötelezettek voltak. Művészi kiáltványok formájában, de műalkotásaikon vagy írásaikon keresztül is.
DW: Picasso is írt verseket, ezek azonban jóval kevésbé ismertek, mint a festményei.
B. R-P.: Alapítványunk anyagilag támogatta a francia Gallimard kiadót, hogy Picasso verseit spanyolul is kiadják. A nagyapám gyakorlatilag nem használt se pontot, se vesszőt. Ezért aztán az olvasóknak maguknak kell utat találniuk a szövegben, ráérezve a ritmusára, és odaképzelniük az írásjeleket.
DW: Picasso halála után nem lehetett könnyű felosztani az örökséget. Nagy részét a francia államnak kellett adniuk. Hogyan bonyolították ezt az egészet?
B. R-P.: 1973-ban meghalt Picasso, és rá két évre sajnos az apám is elment. Ezzel ketten maradtunk törvényes örökösök: én és a féltestvérem, Marina. Neki ráadásul a bátyja is öngyilkos lett, még ugyanabban az évben. Szomorú év volt. Végső soron Picasso még élő feleségei és a féltestvérek, Maya, Paloma, Claude, valamint Jaqueline – Picasso özvegye –, Marina és én osztoztunk az örökségen. Összesen hatan. Az ügyvédek aztán a francia kormánnyal közösen létrehozták az úgynevezett „Dation”-t, az adótartozások műalkotásokkal történő kifizetésének a lehetőségét. Szerintem ez igazán ésszerű megoldás volt.
DW: Picasso igen sokszor festette le az ön nagymamáját. Van néhány mű ezek közül az ön tulajdonában?
B. R-P.: Örököltem néhány dolgot a nagymamámtól. Köztük az egyik legfontosabb az orosz nyelvű levelezése, amelynek fordításán tíz évig dolgozhattam. Megszerveztük az „Olga és Picasso” című kiállítást is Párizsban, Moszkvában, Malagában és Madridban. Ehhez hosszan kutattunk, mert fogalmunk sem volt, hogy ki is volt valójában Olga Koklova. Igazán szomorú polgárháborús történet az övé. Fiatal balerinaként érkezett 1911-ben Ukrajnából Franciaországba, ahol 1917-ben találkozott Picassóval. Nagyapám oldalán Olga mesébe illő életet élt, akár egy hercegnő. Ám míg Picasso a második világháború vége felé egyre híresebbé vált, ő addigra elveszítette a polgárháborúban majdnem az egész családját.
DW: Számtalan kiállítást rendeznek Picassóról a 2023-as jubileumi évben. Mindegyiket megnézi majd?
B. R-P.: Kizárt, de az biztos, hogy sokat fogok utazni 2023-ban. Ráadásul művészeti alapítványunkon keresztül mi is benne vagyunk néhány kiállításban. Ha jól tudom, a francia meg a spanyol elnök közös ötlete volt, hogy az emlékév ünnepségsorozatát az UNESCO párizsi épületében zárják le – ami méltó Picasso demokratikus szellemiségéhez.
Szerzők: Sabine Oelze és Susanne Luerweg. A fordítást Valaczkay Gabriella készítette. A cikket Bogár Zsolt szerkesztette.
További Deutsche Welle-tartalmak a DW magyar nyelvű Facebook-oldalán találhatók.
