Súlyos bizonyítványt kapott a magyar oktatás
A magyar oktatás – Radó Péter oktatáskutató szomorú, de nagyon találó hasonlatával élve – 2010 után „egy futóverseny középmezőnyében hirtelen sarkon fordult, és az ellenkező irányba kezdett el szaladni”, azaz éppen a kívánatos változásokkal ellentétes irányban haladt. Mindezt ő bővebben kifejti a tanulmányaiban, köteteiben.
Az Európai Bizottság most megjelent Oktatási és Képzési Figyelő 2022 című kiadványa pedig mintha csak ezt az aggasztó trendet támasztaná alá – most újabb konkrét adatokkal.
A tanulmány rögtön az elején összefoglalja azokat a főbb mutatókat, amelyek mentén összehasonlíthatók az uniós országok oktatási rendszerei, és amelyekkel kapcsolatban ki is tűztek a tagországok különböző számszerűsíthető célokat. Ezek szinte mindegyikében nagyon rosszul teljesít Magyaroroszág, több paraméterben egyenesen a kívánatos trendekkel épp ellenkező irányú a változás.
Az óvoda még tartja magát
Kezdjük azzal az egyetlen területtel, amivel nincs különösebb baj: a kisgyermekkori nevelésben való részvétellel (a 3 éves kor és a kötelező beiskolázási életkor közötti gyermekekkel), azaz az óvodába járással. Nem érjük el ugyan az uniós átlagot, de 2011 óta óriásit fejlődtünk ebben a tekintetben, minden bizonnyal a hároméves kortól kötelezően előírt óvodába járás miatt. (2015 szeptemberétől törvény szerint minden gyereknek óvodába kell járni, csak hivatalos felmentéssel maradhat otthon, a családi pótlék utalását is ehhez kötötték).
Van ennek az intézkedésnek ellenzője (ha egy család megteheti, miért ne tarthatná otthon a négyéves gyereket, ha az a gyereknek jobb), továbbá az óvodák regionális lefedettsége sem kiegyensúlyozott (2020-ban a települések 31 százaléka nem rendelkezett óvodával), és óvodapedagógusból is súlyos hiány van, mindenesetre a 2011-es 88,3 százalékról 2021-re 92,8 százalékra nőtt az adott korosztályból azok aránya, akik óvodába járnak. Ez az érték az unióban is csak kéttizeddel magasabb (93 százalék).
A jó híreknek itt azonban gyorsan vége is szakad, ugyanis az összes többi paraméterben már enyhén szólva sem jeleskedik a magyar oktatási rendszer.Már a gyerekek iskolaérettségének megállapítását is káros gyakorlatnak tartja az Európai Bizottság. Magyarországon ezt is központosították, míg korábban az erre szakmailag felkészült, az adott gyereket ismerő óvodavezetők állapították meg, hogy ő iskolaérett-e már, a jelenlegi szabályozások ezt egy távoli hivatal hatáskörébe emelték, a jelentés szerint mindez tanulási hátrányokhoz vezethet.
Romló teljesítmények, egyre több lemorzsolódó
Az alapkészségek terén gyengén teljesítő 15 évesek (ez nagyjából az általános iskolából épp kikerült korosztály) aránya nemhogy nem csökkent Magyarországon a kitűzött 15 százalékos mérték alá, hanem egyenesen nőtt az elmúlt 10 évben.
A PISA-mérések adatai szerint olvasásból 17,6 százalékról 25,3 százalékra nőtt a gyengén teljesítők (azaz a funkcionális analfabéták) aránya, matematikából 22,3-ról 25,6 százalékra, természettudományokból 14,1-ről 24,1 százalékra változott. A gyengén teljesítő gyerekek arányát egyébként az unióban sem sikerült csökkenteni egyik területen sem, de az átlagok azért mintegy 3 százalékponttal kisebbek, mint a magyar értékek.
A korai iskolaelhagyók arányának csökkentése szintén kitüntetett uniós cél, számszerűsítve: 2030-ra 9 százalék alá szeretnék ezt leszorítani. Az uniós átlag közelíti is ezt a kívánatosnak tartott értéket, tíz év alatt 13,2 százalékról 9,7 százalékra csökkent azok aránya, akik túl hamar hagyták ott az oktatási rendszereket.
Magyarország viszont ebben is a trenddel ellentétes irányú változást tud felmutatni: nálunk nem csökkent, hanem nőtt 2011 és 2021 között a lemorzsolódók aránya.
Nyilván ez nem független attól, hogy egyik első lépésében a 2010-ben hatalmat kapott Orbán-kormány – a „munkalapú társadalom” szlogenjével, és Parragh László iparkamarai elnök javaslatára – lecsökkentette a tankötelezettség felső korhatárát 18 évről 16-ra. A mostani jelentés egyébként meg is jegyzi, hogy bár ennek a reformnak a célja az volt, hogy megkönnyítse a középiskolát korán elhagyni kívánó fiatalok munkaerőpiacra való belépését, az nem javította foglalkoztatásuk valószínűségét.
Ehelyett a reform növelte annak valószínűségét, hogy a 16–18 éves iskolaelhagyók sem iskolába nem járnak, se nem foglalkoztatottak. Azaz
egyre több olyan fiatalt enged el a magyar oktatási rendszer, akik nem rendelkeznek semmilyen képesítéssel, akik jó esetben is a jövő munkanélkülijei vagy közmunkásai lesznek az országnak, és alig van esélyük ebből kitörni.
Nem sokkal jobb az esélye egyébként ezen a téren az előbb tárgyalt „gyengén teljesítőknek” sem. Ha feltételezzük is, hogy ez utóbbiba tartoznak a lemorzsolódók is, akkor is minden negyedik magyar gyerek nem lesz képes a munkaerőpiaci elvárásoknak megfelelni, ez pedig komoly versenyképességi problémákat vetít előre.
Szelektív iskola = nem hatékony iskola
A jelentés megerősíti azt az évtizedek óta bizonyított szomorú tényt, hogy a diákok teljesítménybeli különbsége már korán megjelenik (ráadásul Európában ez a legmagasabbak közé tartozik már 4. osztályban), és ezt csak tovább súlyosbítja a szelektív magyar iskolarendszer. A jelentés csak a középszintről írja, hogy a hátrányos helyzetű tanulók a szakképző iskolákban koncentrálódnak, míg gimnáziumokba alig jut be egy-egy ilyen diák. De hozzátehetjük, hogy már az alapfokú oktatásban is a legtöbb helyen – főleg a kistelepüléseken – kialakulnak a „jó iskolák” és a „rossz iskolák”. A szegregáció növelését nagyban segíti az egyházi iskolák az államitól eltérő felvételi gyakorlata is. Míg utóbbi nem válogathat, mindenkit fel kell vennie a körzetéből, az egyházi iskoláknak van lehetőségük kiválogatni a számukra megfelelő diákokat. (Erről például Ercse Krisztina oktatáskutató tanulmányában lehet bővebben olvasni,)
Ezenkívül – írja az Európai Bizottság jelentése – az oktatási eredmények tekintetében a társadalmi-gazdasági státusz figyelembevétele nélkül az összes OECD-ország közül Magyarországon a legnagyobb a különbség a város és a vidék között.
„Bizonyíték van arra, hogy a differenciálásra épülő szakpolitikák – legyen szó akár a különböző (tudományos, szakképzési) pályák, akár az iskolák közötti differenciálásról – csökkentik az oktatás méltányosságát, és ellentmondásos hatással vannak a hatékonyságra” – hangsúlyozza a tanulmány.
Kevés a diplomás is
A felsőfokú végzettséggel rendelkezők fiatalok (25–34 évesek) aránya tekintetében legalább az irány jó, még ha a javulás mértéke nem is megfelelő Magyarországon. Az uniós cél az volna 2030-ra, hogy e korosztály több mint 45 százaléka legyen diplomás. Míg uniós átlagban a 2011-es 33 százalék 41,2 százalékra erősödött, addig ebben jelentős lemaradásban van Magyarország.
Nálunk 2011-ben a fiatalok mindössze 28,2 százaléka volt diplomás, ezt az értéket 2021-re 32,9 százalékra tudtuk emelni.
De kiemeli a dokumentum, hogy kevesen jelentkeznek felsőfokú képzésre, és a társadalmi-gazdasági szempontból hátrányos helyzetű hallgatók aránya csupán 3 százalék.
„A felsőfokú végzettséggel rendelkezők száma nem képes kielégíteni a magasan képzett munkaerő iránti növekvő keresletet” – foglalja össze mindezt a dokumentum.
Ezen a téren egyébként van némi változás – még ha a jelentés erre nem is tér ki –, mert az Orbán-kormány 2010 után kifejezetten diplomaellenes lépéseket és kijelentéseket tett („jobb egy szakma, mint egy diploma”), az utóbbi években kétségbeesve próbálják adminisztratív eszközökkel (nyelvvizsga-amnesztia, különböző felvételi könnyítések) növelni a fiatal diplomások számát.
Különösebb értékelés nélkül a dokumentum leírja a magyar felsőoktatás, az utóbbi időben lezajlott gyökeres átalakítását, azaz hogy a legtöbb állami egyetemet vagyonkezelői alapítványokká alakították át, amelyek évente 400–600 millió forint támogatást kapnak a kuratóriumok működési és személyzeti költségeinek fedezésére. Megjegyzik ugyanakkor, hogy fontos irányítási probléma, „hogy nincsenek szabályok sem a kuratóriumok működésére, sem az ágazati politikák irányításáért felelős kormány és az alapítványi kuratóriumok (mint az egyetemek finanszírozói) közötti kapcsolatra vonatkozóan. Így a kuratóriumok rendelkeznek minden döntéshozatali hatáskörrel az egyetemekkel kapcsolatos kulcsfontosságú területeken anélkül, hogy saját működésükért és döntéseikért a kormány vagy az egyetem tudományos testülete felé elszámoltathatók lennének”.
Kevesebb pénz, kevesebb tanár
Egy másik összehasonlítható paraméter az oktatásra fordított források mértéke. A tanulmány egyrészt megvizsgálta a közkiadásokat az egyes országok GDP-jének arányában, másrészt kiszámolta az oktatásra fordított állami kiadások arányát az államháztartási kiadások teljes összegén belül.
Itt megint a fordított irányú pályát írja le Magyarország. Míg az unió GDP-átlagában nőtt az oktatásra fordított pénz 4,9 százalékról 5 százalékra, Magyarországon 5 százalékról 4,7-re csökkent. Az állami büdzsé teljes összegén belül Magyarországon 10,3 százalékról 9,2 százalékra csökkent az oktatásra fordított összeg.
A jelentés is a tanárhiányt tartja a legégetőbb problémának. Mint megjegyzik, a kutatások szerint pozitív korreláció áll fenn a tanárok munkájának szakmai színvonala és a diákok teljesítménye között. Ugyanakkor a legtöbb uniós ország, köztük Magyarország is pedagógushiánnyal küzd. „Az óvodai nevelésben és az alapfokú oktatásban dolgozó magyarországi tanárok a legmeredekebb csökkenést mutató foglalkozási csoportokhoz tartoztak: számuk 2020 márciusa és 2021 májusa között több mint 3500 fővel, azaz 3 százalékkal csökkent.”
A jövőt tekintve még rosszabbak a kilátások, a pedagógusállomány idősödik (2020-ban a tanárok 46 százaléka 50 éves vagy annál idősebb volt), ezzel párhuzamosan kevesen jelentkeznek pedagógusképzésre. Magyarországon ráadásul átlagosan egy támogató személy 17 tanárra jut, az OECD-ben átlagban 12-re. Ennek következtében is nagyobb terhek hárulnak a tanárokra.
„Az alacsony fizetések és a magas munkateher a pedagógushiány kulcsfontosságú tényezői” – hangsúlyozza a dokumentum. Kiemeli, hogy a tanárok fizetése Magyarországon a legalacsonyabb azoknak az uniós országoknak a körében, amelyek az OECD tagjai. „Fizetésük az egyéb felsőfokú végzettségűek fizetésének csupán 58–66 százalékát teszi ki, az iskolai végzettség szintjétől függően.”
