Sting nem tud annyi rossz dalt írni, hogy ne mosolyogjunk az életműkoncertje után
Érdekes játékot játszott a sors, és a koncertszervezés, ugyanis két, hasonló időben, ugyanabban az országban, többé-kevésbé ugyanabban a zenei közegben indult emblematikus figurát rakott egymás után a Budapest Arénában. Robert Smith-t (és zenekarát, a Cure-t) és Stinget (az ő esetében ugye részint néhai zenekara, a Police képezi az összehasonlítás tárgyát). Érdemes egy kicsit megnézni, melyikük életművével mi történt.
Közös pont, hogy az elmúlt huszonegynéhány évben egyikük sem tudott valami jelentősebbel előállni. A Cure utolsó nagy gurítása az 1992-es Wish volt, utána nem csináltak semmi rémületeset, de különösebben figyelemre méltót sem. Sting utolsó igazán erős és konzisztens lemeze az 1993-as Ten Summoner’s Tales, aztán az 1999-es albuma, a Brand New Day még nagyon sikeres volt és eseményszámba ment (szemben a Cure-ral, amelyik ebben az időben már nem tudott olyan lemezt csinálni, ami komolyabb fodrokat kavart volna), de ami azután történt, azt jobb lenne elfelejteni. Adott ki lantlemezt, musicalszerűséget, szimfonikus albumot, poplemezt, közös albumot Shaggy-vel – egyik hiábavalóbb, mint a másik. Két legutóbbi sorlemeze, a 2016-os 57th & 9th, és a 2021-es The Bridge valamit javít a képen, de ezekről is csak annyit lehet elmondani, hogy legalább hallgathatók.
A Cure kevéssé volt aktív, de intaktan tartotta az életművét, Sting diszkográfiája kifejezetten színes, látszólag fürdőzött az ötletekben, bár többen örültünk volna, ha ezekben az években inkább csöndben marad. Vagy, ha az arányérzéke nem hagyja el.
Ami a koncertezést illeti, szemben a Cure-ral, amely – elég, ha csak az idei, és a 2016-os budapesti fellépést vesszük – bátran válogat az életművéből, Sting biztonsági játékot játszik, mármint évek óta. A dallistája úgy néz ki, hogy fogja a legklasszikusabb Police-slágereket, mellécsapja a szólóéletmű legkedveltebb dalait, és kalap-kabát.
Ez természetesen nem vétek, bár lehetne még onnan meríteni, ahonnan ezek a dalok jöttek, hisz a Police-dalparkban is van élet az Every Breath You Take-Message In The Bottle-Roxanne-vonalon túl is, és a Sting-életmű jobbik fele is túlmutat az Englishman In New York-Fragile-Desert Rose-Shape Of My Heart-féle tutiságokon. A Dream Of The Blue Turtles című első Sting-szólóalbumot például egész egyszerűen hanyagolja az idén 71 éves zenész, de azt hiszem, a Nothing Like The Sun és a Soul Cages is többet érdemelne annál, mint amennyi fény most esik ezekre.
A helyzet az, hogy a 2000 után írt dalokkal, de legalábbis azok többségével, tegnap este is csak az időnket rabolta. A mélypont a Sacred Love című album Whenever I Say Your Name című dala, és főként az Arcane című netflixes animációs sorozathoz írt What Could Have Been, és annak mozgóképes illusztrációja volt, ezekhez képest a Sting-életmű bármely dala valóságos felüdülés.
De azért az van, hogy a Sting-életmű java annyira jó és erős, hogy ha a veterán művész bármely tetszőleges koncertjén ezek a dalok vannak többségben, akkor az este mérlege azért mégis inkább pozitív. Még akkor is, ha a Roxanne-ből már hiányzik a punkos lendület és az él, ha a Walking On The Moon lehetne egy kicsit szikárabb is, ha a Desert Rose közben felsejlik egy tapsolva leszállós, fapados tunéziai tengerparti nyaralás zsánerképe is. A Message In The Bottle, az Every Little Thing She Does Is Magic, a King Of Pain, a Spirits In The Material World és a Bob Marley-idézettel feldobott So Lonely például tökéletes volt, és az Every Breath You Take-et meg csak direkt, nagy műgonddal lehetne elrontani, annyira magától értetődő, tökéletes popdal.
A koncert végén jutott egy dal Ukrajnának is, az annak idején az emlékezetes, Budapestet is útba ejtő 1988-as Amnesty International-turnén – ekkor jutott el Sting első alkalommal Budapestre – is előadott Fragile – és azzal vége is lett. Nem is volt különösebb visszataps, hisz a globális, digitális kommunikáció korában a setlist.fm-ről már minden rajongó tudja, az aktuális Sting-turné koncertjei ezen a ponton befejeződnek.
