Schmidt Mária sajátosan emlékszik vissza a szovjet vezetők temetéseire
Dühös posztban rontott neki a világnak Schmidt Mária történész, akinek most éppen az a baja, hogy egyetlen nyugati vezető sem vett részt Mihail Gorbacsov temetésén. Holott – és itt most idézet következik – „amikor a Szovjetunió első számú vezetői elhunytak, a nyugati világ vezetői egymás bokáját taposva járultak a ravatalaik elé, hogy tanúbizonyságot tegyenek arról, hogy méltó ellenfelüknek, vagy inkább ellenségüknek tekintették az elhunytakat, akiket holtukban is tisztelnek”. Schmidt szerint a nyugati vezetők hálátlanok és szégyentelenek, hiszen Mihail Gorbacsov megtett mindent azért, hogy a kedvükben járjon, ők meg cserébe semmibe vették, és csak Orbán Viktor magyar miniszterelnök adta meg a Kreml egykori urának a végtisztességet.
A schmidti érvelés több sebből vérzik, első körben vegyük annak szigorúan történeti részét. A történész azt állítja, hogy a nyugati vezetők csak úgy özönlöttek szovjet kollégáik temetéseire, mintegy leróni tiszteletüket nagy ellenfeleik előtt. Nézzük meg, hogy volt ez a valóságban:
1924 januárja – Vlagyimir Iljics Lenin temetésén egyetlen nyugati notabilitás sem vett részt, ami annál is érthetőbb, mivel a korszakban a Szovjetunió a félig elismertség állapotában leledzett, akinek muszáj volt, az tárgyalt, meg egyezményeket kötött vele, de az esetek nagyobb részében mindenki próbált úgy tenni, mintha nem is létezne. Például az USA egészen 1933-ig el sem ismerte állami létében.
1953 márciusa – Joszif Visszarionovics Sztálint temetik, itt már találunk nyugatról érkezett gyászolókat, ám ezeket az embereket nagyon nehéz volna országaik vezetőinek aposztrofálni, lévén, hogy a nyugati kommunista pártok tisztviselőiről van szó. Olyan kiemelkedő államférfiakat kell itt megemlíteni, mint a brit kommunista párt főtitkára, Harry Pollitt, aki soha életében egyetlen darab huncut képviselői választást sem nyert meg, pedig rengetegszer indult. De ott volt még Max Reimann a nyugatnémet kommunista párt feje is, akinek annyira jól ment a bolt, hogy 1954-ben átköltözött az NDK-ba.
Miután kikacagtuk magunkat, azért tegyük hozzá, hogy a korszakban a nyugaton megszokottnál komolyabb támogatást élvező és ezért időnként mindenféle felelős pozíciókat betöltő olasz kommunista vezetők is megjelentek végső búcsút venni a „Vozsgytól”, azaz a Gazdától. Emellett tény, hogy a második világháborút lezáró különbékéje fejében a semlegesség mellett elköteleződött Finnország miniszterelnöke, Urho Kekkonen is jelen volt.
1971 szeptembere – Amikor érte jött a halál, Nyikita Szergejevics Hruscsov éppen végérvényesen és visszavonhatatlanul kegyvesztett volt, így állami szertartás sem jutott neki, jóformán titokban temették el, a halálhírét is csak a temetése napján közölték a szovjet lapok. Így értelemszerűen a volt főtitkár gyorsan kapcsoló tisztelőin és családtagjain kívül senki nem vett részt az eseményen.
1982 novembere – Leonyid Iljics Brezsnyev temetése az első olyan szertartás, amin részt vesznek olyan politikusok, akiket némi jóindulattal lehet nyugati vezetőknek nevezni; ilyen például a kanadai miniszterelnök, Pierre Trudeau, aki a temetésre magával viszi az akkor tízéves fiát, Justint is. Összességében azonban azt látni, hogy a nyugati hatalmak ugyan respektálták Brezsnyev törekvését a hidegháborús feszültségek enyhítésére, ugyanakkor jellemzően a nyugati világ másodvonala jelent meg a temetésen. Nem látni például Margaret Thatchert, ahogyan François Mitterrand-t sem, de távol maradt Ronald Reagan amerikai elnök is, aki a szovjet főtitkár temetésének napján inkább a frissiben nyugatnémet kancellárnak megválasztott Helmut Kohlt fogadta a Fehér Házban, a temetésre pedig maga helyett George Bush alelnököt küldte.
1984 februárja – Jurij Vlagyimirovics Andropov, az utolsó igazán keményvonalas szovjet vezető temetésén már többen voltak jelen a nyugatiak közül; például ezúttal Margaret Thatcher is hagyta magát rábeszélni a részvételre, sőt, Helmut Kohl is tiszteletét tette. Reagan elnök megint Bush alelnököt küldte maga helyett.
1985 márciusa – A Szovjetunió fennállása idején eltemetett utolsó főtitkár Konsztantyin Usztyinovics Csernyenko volt, akit rövid, alig egyéves regnálás után ért el a halál, sőt életében is inkább az időskori magatehetetlenség megtestesítőjeként jegyezte az óvatos körülnézéseket követően lábujjhegyen elsusogott közbeszéd. A korábban tárgyalt nyugati vezetők közül mindenki megjelent most is, ezúttal François Mitterrand is csatlakozott hozzájuk, egyvalaki hiányzott csak, gondolom már kitalálták: Ronald Reagan, aki ismét a szovjet főtitkárok búcsúztatásában már rutinos szakembernek számító George Bushon keresztül képviseltette magát.
Mindezekből látható, hogy az első és egyetlen olyan temetés, ahol tényleg beszélhetünk arról, hogy megjelentek a nyugati világ vezetői – leszámítva persze Reagant –, az Csernyenkóé volt, ami, még a növekvő tendencia ismeretében is elég halovány ahhoz, hogy „egymás bokáját taposó” nyugati vezetőket vizionáljunk.
Az állami temetés hiánya
Schmidt szövegéből a bokán taposáson felül kitűnt még bájos bornírtságával az a tézis, miszerint az előzékeny oroszok azért tekintettek el az állami temetéstől, hogy a nyugati vezetőknek ne kelljen az orosz notabilitások mellett feszengeniük, hanem a kemény hidegháborús időkre emlékeztető légkör ellenére nyugodtan róhassák le tiszteletüket Gorbacsov előtt, majd szelfizzenek egyet Orbán Viktorral.
Nos, Gorbacsov nyilván azért nem kapott állami temetést, mert kimondva, kimondatlanul a jelenlegi, hivatalos orosz emlékezetpolitika a Szovjetunió lerombolójaként tartja számon. Vita csak azon van, hogy ezt a rombolást a volt szovjet elnök szándékosan követte-e el, vagy csak jószándékkal kövezte ki azt a bizonyos pokolba vezető utat – utóbbi verziót osztotta az egyik orosz állami hírügynökség, a RIA Novosztyi publicistája is. A halálhírét kísérő oroszországi megszólalások között megtalálni mindkét interpretációt, és ezek egyike sem kifejezetten abba az irányba mutat, hogy Gorbacsovnak magas tiszteletadással járó állami temetés dukálna.
© AFP / Odd Andersen
Persze azt sem lehet megtenni, hogy a Kreml azt az embert, akitől a fél világ a demokrácia élharcosaként búcsúzik (hogy méltán-e, vagy sem, abba most ne menjünk bele, érdeklődőknek itt van ez az írás, ami azért némileg árnyalja Gorbacsov alakját), azt egy sötét holdvilágtalan éjszakán valami ürgelyukba kapartassa el. Ennek a következménye lett az okoslányos „állami temetés is, meg nem is” megoldás, azaz Gorbacsov kapott díszőrséget, meg díszravatalt, ám az orosz állam képviselői távol maradtak.
Érdemes ezzel kapcsolatban még megjegyezni, hogy az egymás halottai előtt való tisztelgés gesztusát a szembenálló felek az enyhülés korszakában gyakorolják, ahogyan az, ha időnként apró és tétova lépésekkel is, de elindult a 80-as években a Nyugat és a Szovjetunió között. A jelenlegi helyzet azonban ettől eltérő, Oroszország éppen agresszorként viselkedik Ukrajnában és a Vlagyimir Putyin vezette politikai kurzus mindent megtesz annak érdekében, hogy lerombolja a Nyugat és a Kelet között több évtizede megkezdődött közeledés valamennyi eredményét. Ha valaki, akkor Schmidt Mária igazán tudhatná, hogy nem ez a legmegfelelőbb időpont arra, hogy bármilyen apropóból is Oroszországba látogasson az ember.
