Renitensek, rebellisek és rohadó iskolák – egy forrongó október kulturális jegyzőkönyve
Ha már nem a miénk az iskola, legalább miénk az utca: a mind kétségbeejtőbb helyzetből kitörni próbáló tanárok, diákok és szülők akkora tüntetést szerveztek október 23-ára, hogy még Orbán Viktort is kiszorították Budapestről. Miközben szeptemberben elkezdődött az új tanév, egyre több a jele annak, hogy az közoktatás az összeomlás szélén van, mások szerint már össze is omlott, de a kormány és az érintettek között érdemi párbeszéd továbbra sem zajlik. A zajból úgy tűnhetett, hogy az egész októberen átnyúló felzúdulás legkardinálisabb kérdése az volt, hogy káromkodhat-e dühösen egy diák, miközben tüntet és slam poetry-t művel. A saját gimnáziuma rövidre is zárta a kérdést, amikor egy karakán közleményben elhatárolódott tőle.
Pankotai Lili a Ciszterci Rend Nagy Lajos Gimnáziumának végzős diákja 2022. október 23-án © Youtube/ADOM Diákmozgalom
Csakhogy a káromkodásokat egy olyan helyzet táplálja, amelyet elhatárolódásokkal nem lehet megoldani. Nincs elég tanár, aki van, az megalázó bérért dolgozik központi tanterv alapján, rossz központi egyentankönyvekből, megterhelően sokat. Az iskolaépületek sok helyen rohadnak, a tanulói teljesítmények egyre romlanak, a rendszer világszinten is a legkevésbé egyenlíti ki az otthonról hozott különbségeket. Mindez ellen – a legális érdekérvényesítési lehetőségüktől megfosztva is – egyre többen emelnek szót a pedagógusok közül. A hatalom viszont szintet lépett a retorziókban, amikor tanárokat rúg ki állásából, és fenyegető levelet kézbesít a polgári engedetlen pedagógusoknak. A több száz „renitens” tanár közül mutattunk be több mint húszat.
Miközben a magyar fiatalok a magyar utcán próbálták menteni a jövőjüket, a külföldiek külföldi helyszíneken, főleg múzeumokban rongálásnak tűnő performanszokkal tették ugyanezt. Az emberiségnek drága művészeti alkotások paradicsommal, krumplival és egyéb élelmiszerrel való leöntése a maga módján szintén egy kétségbeesett segélykiáltás, amely mögött nemcsak egzisztenciális, hanem filozófiai lamentálás is meghúzódik: mit ér egy Van Gogh-kép, ha kihal az emberiség, és nem lesz senki, aki nézze?
A Just Stop Oil környezetvédő csoport aktivistái a londoni Nemzeti Galériában október 14-én © Handout / Just Stop Oil / AFP
Szintén érdekes filozófiai kérdéssel szembesített a vérfüggönyön keresztül a Netflixen komoly nézettséget hozó, Jeffrey Dahmerről szóló sorozat, a brutális, nekrofíliával és kannibalizmussal tarkított sorozatgyilkosságok főszereplőjének története után mi is feltettük a kérdést: mit szólnak egy ilyen szórakoztatóipari produkcióhoz a gyilkos áldozatának rokonai?
Az októberi filmélményeinkkel kapcsolatos kérdések azonban itt még nem értek véget. Kifejezetten zavarba ejtőnek találtuk a Marilyn Monroe-ról készült Blonde című filmet, amely arra vállalkozott, hogy megmutassa az ellentmondásokat az egykor ragyogó filmsztár Marilyn Monroe és a privát életben önbizalomhiányos, komplexumokkal küzdő, súlyos gyerekkori traumákat cipelő másik énje, a magánember Norma Jeane között. A kritikánkból kiderült, a filmmel csak az egyik probléma, hogy beletettek egy abortusz ellen tiltakozó, beszélő magzatot.
Az abortusz témája több irányból is visszaköszönt az elmúlt hónapban. Az egyik apropót Annie Ernaux irodalmi Nobel-díja adta, ugyanis ezzel szinte párhuzamosan mutatták be a magyar mozikban a francia író önéletrajzi regényéből készült, Esemény című filmet. Mi pedig alámerültünk a pokolba, egy olyan világba, ahol a többi ember mondja meg, hogy mit tehetsz a saját testeddel, és mit nem. Az Esemény húsba vágóan mutatja meg, mit jelentett nem kívántan teherbe esni a 60-as évek Franciaországában, a női fogamzásgátló tabletta legalizálása előtt, az abortusz betiltása után.
Ugyanez a világ köszönt vissza a francia közélet rebellis figurájának, Gisèle Haliminek az életrajzából. Az egyenlőségért vívott küzdelmet az élete utolsó pillanatáig fel nem adó ügyvéd nők milliónak az életét változtatta meg azzal a szakmai hitvallással, hogy a jogok nemcsak úgy vannak, ki kell harcolni, majd folyamatosan védelmezni kell őket – igen, az abortuszhoz való jogot is.
Azt pedig, hogy „nőként, családanyaként, feleségként hogyan is vagyunk jelen az irodalomban, meg mit is jelent nekünk nőknek az írás” Gurubi Ágnessel beszéltük át a legújabb regénye, a Másik isten apropóján.
Mindeközben a színpadon Pintér Béla a legújabb darabjában, Az Imádkozóban olyan kérdéseket tett fel, amelyekre nincs egyértelmű válasz. Tényleg mindig úgy van-e, hogy jobb, ha van gyerek, mint ha nincs? Mi van, ha a gyerek nem megmenti, hanem tönkreteszi a házasságot? És ha igen, akkor mi a jó döntés? Illetve: létezik bárki, aki tudja, mi a jó döntés?
Pintér Béla Imádkozó című drámája © Kiss-Kuntler Árpád
A Madách Színház irányába tovább lépve adódott a kérdés, hogy van-e létjogosultsága 2022-ben egy előadásnak, amelyben egy női ruhába bújt férfin nevetünk. Kiderült, hogy az Aranyoskám című filmből készült színpadi musical nem egy elavult, gatyaletolós (szoknyafelhúzós) komédia, inkább a mai Magyarországon már-már bátornak is tekinthető hozzászólás a gendertémához, alaposan elrejtve hatszázhúsz poén és huszonnégy dal között, hogy azért senkinek se feküdje meg a gyomrát.
És ha már a gyomornál tartunk.
Lehet-e gyomorforgatóan vicces a pofátlan gazdagság? Ruben Östlund Cannes-ban Arany Pálma-díjjal jutalmazott filmje, A szomorúság háromszöge ezt pedzegette, miközben egy fergeteges szatíra keretei között ábrándozott egy igazságosabb világ lehetőségéről.
Hogy mennyire lehet igazságosan megítélni a történelmet, ha művészeti alkotáson keresztül nyúlunk hozzá, az finoman szólva is nyitott kérdés, mindenesetre az idei október 23-ára jutó, magyar közelmúltat feldolgozó játékfilm inkább a kétségeket ébresztette fel bennünk. Idén a rendszerváltás évében, 1990-ben lezajlott taxisblokád napjaiba repített vissza az „ünnepi film”, a Blokád, de csak egy zavaros történelmi órát kaptunk Antall Józsefről, amelyben Göncz Árpád lett a főgonosz.
Jelenet a Blokád című filmből © Nemzeti Filmintézet
Mi inkább A hatalom gyűrűiért rajongtunk, öt pontban el is mondtuk, hogy miért.
A hatalom bűvkörében maradva ebben a hónapban szembenéztünk azzal is, hogy Vlagyimir Putyin 70 éves lett, és ebből az alkalomból alászálltunk a gyerekkorának a nyúlüregébe. Bródy Jánossal pedig átbeszéltük, hogy miért van az, hogy mi, magyarok a legújabb háborúban is megint a rossz oldalon állunk.
Ha pedig végképp menekülni akarunk az egyre sötétebb őszből, meg se álljunk a paradicsomig, ahol Julia Roberts és George Clooney szerelmesre civakodja magát. De ha ez túl messze lenne, akkor még mindig ott van a város másik oldala.
