Pszichológusok rájöttek: a szívverésén is múlhat, milyen gyorsan telik az idő
Meglepő eredményre jutott a Psychophysiology folyóiratban bemutatott kísérlet: Adam K. Anderson, a Cornell Egyetem pszichológiaprofesszora és a publikáció vezető szerzője szerint a szívverésünk is meghatározza az időérzékelésünket, így tehát a szívünk kulcsfontosságú szerepet tölt be az idő követésében. Anderson kiemelte:
az, hogy pillanatról pillanatra miként érzékeljük az idő múlását, szinkronban van a szívverések pillanatnyi hosszával.
Mint a Science Alert írja, Anderson és kutatótársai egy tavalyi tanulmányukban már feltárták, hogy egy, a virtuális valóságban történő vonatút hosszabbnak tűnt az „utasoknak”, ha a virtuális vonatok zsúfoltabbak voltak.
Számos korábbi tanulmány fókuszált a viszonylag hosszú időintervallumok észlelésére, ám Anderson szerint ezek inkább árulkodtak arról, hogy az emberek miként becsülik meg az időt, mint arra, hogy miként élik meg azt az adott pillanatban.
Ez utóbbira helyezte a fókuszt az új vizsgálat, amely egészen konkrétan az időérzékelés és a testi ritmusok összefüggéseit kereste, különösen a szívverés ingadozásaira koncentrálva. Ugyanis
bár a szívverések üteme egyformának tűnhet, mindegyik kissé hosszabb vagy rövidebb lehet az előzőnél.
A kutatók 45 egyetemi hallgató bevonásával végezték el a vizsgálataikat, mind 18–21 év közöttiek voltak, és nem volt köztük szívbeteg alany, a hallásuk pedig normális volt. EKG-val figyelték az alanyok szívműködését – milliszekundumos pontossággal. Az eszközt egy számítógéphez kapcsolták, ami a hallgatók szívverésének hatására rövid hangokat játszott le.
A hangok 80–180 milliszekundum hosszúságúak voltak. A résztvevőket arra kérték, hogy miután hallották őket, számoljanak be, hogy az rövidebb vagy hosszabb volt a többinél.
Az eredmények azt mutatták, az résztvevők a hangokat hosszabbnak érezték egy rövidebb szívverés után, míg rövidebbnek érzékelték őket egy hosszabb szívverést követően.
A kutatók kiemelték: bár a szívverésnek komoly hatása lehet az időérzékelésre, ez kétirányú. Egy hang hallatára a résztvevők a figyelmüket a hangra összpontosíthatták, ami változtathatott a pulzusukon – ez egy orientációs válasz, ami a szervezet reakciója, és változtathatott az időérzékelésükön.
Ha legközelebb tehát úgy érezzük, gyorsabban vagy lassabban telik az idő, mint máskor, már tudhatjuk: ez akár a szívverésünknek is „köszönhető”.
