Pont ilyen országban élünk, csak így most nevetni is tudunk rajta
Áll a tipikus kafkai főszereplő, K. a kastély udvarának bejáratánál, két mitugrász fogdmeg foghegyről odaveti neki, hogy oda ugyan engedély nélkül be nem teheti a lábát, és menjen el nagyon gyorsan, amíg szépen vannak, mi meg nézzük, próbálunk Franz Kafkára és korára gondolni, de nem megy, nem sikerül elterelni a gondolatainkat Mészáros Lőrinc birtokáról, az Orbán-család hatvanpusztai majorságáról, a nagyközönség elől önkényesen lezárt balatoni telkekről és egyik napról a másikra a földből kinövő kordonokról ott, ahol eddig köztér volt.
Pedig K. az ég adta világon semmit nem mond a NER-elit hétköznapjairól, még csak utalni sem utal rá a Vígszínház előadása, Bodó Viktor rendezése, arról már nem ők tehetnek, hogy mi pont itt és pont most élünk, hiszen hasonló kordonok, kivagyiságtól pöffeszkedő magánkastélyok más rendszerben, más országban is vannak – legfeljebb nem mind EU-s támogatásból épül, mint nálunk –, és épp ezért jó Bodó előadása a Vígben: mert itt és most épp nagyon ráismerni belőle az országra, és ezt a mondatot máskor és máshol is ugyanígy el lehetne mondani, az „itt és most épp” mindig stimmelne. (Ami jelen esetben kivételesen még csak nem is üres frázis, hiszen Bodó megrendezte már lényegében ugyanezt az előadást Hamburgban is: annak a 2020-as verziója a Vígszínház társulatára igazított, mostani A kastély.)
Különben is: ez csak az első pár perc, és aki olvasta Kafkától A kastély című regényt, tudja, hogy ez a kastély nem úgy kastély. Ez a kastély: az odafent. Az elit. A kikezdhetetlennek gondolt, de arra rá nem szolgált. A hatalom. Az a valami, ami a kisember fölé magasodik, és a torkán tartja a cipőtalpát. Az a valami, amire dühös vagy, de vele nem tudsz ordítani, csak valaki olyannal, akivel hiába ordítasz, legyen az pincér, ételfutár, recepciós, telefonos kisasszony, mert aki tényleg rendelkezik afelől, ami a problémát jelenti, ahhoz úgysem engednek oda, ahhoz úgyse szólhatsz hozzá. Hogy mi a kastély, az talán nem is lényeges, a lényeg csak annyi, hogy lehessen a nevében intézkedéseket hozni, parancsokat adni, rendelkezni.
A kastély talán nem is létezik, de az árnyéka nagyon is, és akárhol állsz, épp rád vetül.
Az azért persze aligha véletlen, hogy Bodó alkalmasnak találta 2022 Budapestjére ezt a 2020-as hamburgi előadást, hiszen az állam minél inkább központosítja a területeit, minél több területvezető hivatalnokot helyez a területen dolgozók fölé, akik lehetőleg minél kevésbé értenek hozzá – vajon miért jut most eszembe a plágiumgyanús diplomájával, helyesírási hibáktól hemzsegő fenyegető leveleivel tanárok fölött basáskodó tankerületvezető? –, annál nagyobb és magasabb a kastély, következésképpen az árnyéka is annál hosszabb és sötétebb.
Olyan A kastély a Kafka-életműben, mint A per bővített, rendezői változata: mintha az a bizonyos per – tudják: „Valaki megrágalmazhatta Josef K.-t, mert noha semmi rosszat sem tett, egy reggel letartóztatták” – csak az egyik, nagyon is jellemző intézkedés lenne a kastély árnyékából. A kastély pedig maga a nagy kép, az a regény, amelyre a világon egyedül lenne szabad használni „a bürokrácia útvesztője” szófordulatot, mert ehhez képest semmi más nem érdemli meg, hogy így hivatkozzanak rá. A bürokrácia, a hatalom, az örök beosztotti lét útvesztője, az a labirintus, ahol hiába világít mindig az álmennyezeten a neonizzó, mégis mindig sötét van.
És akkor ebből a szövegből rendez Bodó Viktor – Róbert Júlia, Veress Anna, Sibylle Meier és Kovács Krisztina dramaturgi segítségével – egy olyan előadást A kastély című regény motívumait követve és felszabadítva, amelyen a közönség halálra röhögi magát. Ez az a bravúr – lásd még Pintér Bélát, Mohácsi Jánost, Székely Csabát –, ami csak a jó színházra jellemző: egyszerre jelen lenni minimum két síkon, a szórakozásén és a mélyebb szinten is. Amihez, hiszen mégiscsak Bodó Viktorról van szó, még rárakódik a különleges forma is: cseppet sem szokványos előadásról van szó, ha a szokvány azt jelenti, amihez szokva van az, aki sok olyan színházat néz, amit nem Bodó Viktor rendezett. A mellékszereplők játékmódja eltúlzott, groteszk, gyakran elváltoztatott hangon beszélnek, hangjukat néha magnóbejátszás helyettesíti, dramaturgiai értelemben teljesen indokolatlan helyeken szólal meg zene vagy perdülnek táncra a szereplők. Ez persze nem igaz, hiszen mindez dramaturgiai értelemben nagyon is indokolt, ha elfogadjuk, hogy
ebben a világban nincs értelme az „indokolt” és az „indokolatlan” szavaknak,
és ez az, amitől a Bodóra egyébként jellemző, és saját korábbi rendezéseihez képest ilyen téren radikálisan ismeretlent nem hozó előadás formavilága többé válik egyszerű gegek sorozatánál: Kafka a szavaival mondja el, hogy kifordult a világ, és nem született senki, aki helyretolja azt, Bodó meg a szürreállal. Ami mellesleg málnaszörp is, amitől jobban lemegy a pirula.
Mert a kacagás mögött persze azért szorongásdráma ez. K. odarendelt földmérőként érkezik a faluba, ahol a kastély áll, de hamar kiderül, már az is tévedés volt, hogy odahívták, valójában nincs is szükség földmérőre, beszélni viszont valakivel, aki odahívta, vagy legalább azzal, aki levélben tájékoztatta a teendőiről, lehetetlen, a lift, ami felvisz a kastélyba, sosem működik, az ajtók zárva, és különben is, ki hallott még ilyet, hogy majd még azokkal ott fent csak úgy trécselgetni. Schnábel Zita díszlete, egy megvalósult M. C. Esher-féle érzékcsalódás, egy semmibe tartó, összevissza tekergő, egyszerre félkész és könyörtelenül befejezett, égig érő vasállványzat tökéletes leképezése mindannak, amiről az előadás szól, pláne kiegészítve Csontos Balázs csodálatos fénytervével, amely további árnyékrácsokkal, ködállványokkal és fénytraverzekkel toldja meg ezt a teret, ezt a metaforikus kastély-előkertet, hivatali labirintust és nyomorult lakótelepet, mikor mire használják éppen.
Hogy az előadás vizuálisan erős és egységes, az nem is megfelelő kifejezés, egyrészt, mert ott van Keresztes Gábor hangkulisszája is, ami hol vészjósló, recsegő-ropogó-nyikorgó hangokkal mutatja meg megint egy másik érzékünk számára ugyanazt, amit fentebb neonfényes sötétségnek neveztem, hol a kifordultvilág-érzést erősíti karikatúráival, túlzásaival, másrészt mert valójában nem is vizuális egységről, hanem összérzéki hatásról van szó. Aminek része a színészek különleges mozgása és már emlegetett, sokszor elváltoztatott hangja is. Ez az előadás egy működő örökmozgó, egy felbolydult hangyaboly (és hangya benne minden férfi és nő), egy mutatványos csodaszelencéje a századelő prágai kirakodóvásáráról. Az állványzaton mászni, esni, kelni, húzódzkodni, lógni kell, alábújni, lukain belesni, veszélyei elől elhajolni, ami főleg a K-t játszó ifj. Vidnyánszky Attila reszortja, aki az a hangya a bolyban, aki egyenlőbb a többieknél. Ha felsétálna a függőleges csöveken, tulajdonképpen meg se lepődnénk, hiszen színjátékának alapjai között ott van – nem először és aligha utoljára – az akrobatikai bemutató is: úgy játszik fejjel lefelé, mint más talpon, szeme se rezdül, mintha semmi nagy dolog nem lenne az egészben. És ez nemcsak technikai tudás, hanem a szerep kommentálása is: ez a K. azért is képes úgy-ahogy kiigazodni a kastély útvesztőjében, mert ideig-óráig alkalmazkodni tud a kifordult világhoz, nem állítja meg egy pillanatra sem, ha ledobják, leesik, felkötik, ellökik vagy felhúzzák. Mélyebb egzisztenciális akadályok kellenek ennél ahhoz, hogy visszafogják.
Mégis, talán paradox módon, de ebben a játékstílusban – ami viszont fejen áll akkor is, ha épp talpon van – a legkisebb mellékszerepek a legkiemelkedőbbek. Borbiczki Ferenc liftkezelőként és takarítóként egy Latinovits nélküli világ Latinovitsa, dörgedelmes szózat minden, ami csak kijön a száján, olyan belső düh táplálja, aminek se célja, se értelme, csak formája. Borbiczki tökéletesen találja meg a legjobb mezsgyét komolyság és paródia között, liftkezelője a mindenkor, mindenhol ismerős kispolgár, akinek valami minimális kis hatalmat adtak a kezébe – például egy lift egyetlen gombja feletti rendelkezést –, de ez bőven elég ahhoz számára, hogy felsőbbrendűnek érezze magát tőle. Takarítóként meg zseniális komikus, aki lételméleti konyhabölcsességeket vet oda a válla felett, vagy éppen azt, hogy „Vége az első résznek. De szünet, az nincs!” – valóban egyben megy le a száznegyven perces előadás.
Ahogy emlékezetes Bölkény Balázs munkásának egészen sajátos, sosemvolt és imádnivalóan érthetetlen tájszólása, Zoltán Áron és Karácsonyi Zoltán Rosencrantzhoz és Guildensternhez hasonlító, ironikus, önironikus, ugyanakkor mélyen enervált, lelkesen lelketlen kettőse, vagy Méhes László fejfájdító, már-már rapszámnak is beillő felsorolása K. leendő tanársegédi feladatairól. Kovács Patrícia klasszikus bohócszerepet hoz, de ebbe a szomorúbohócba rengeteg érzelem is szorult, így tétje is van annak, hogy ezt a figurát mindenki semmibe veszi. Kovács Patrícia ember az embertelenségben, ilyenformán talán az egyetlen figura az ő Olgája, akiről azt érezni, nincs helye a kastélyban; nem a mellékszerep a szó, ami eszünkbe jut a kidolgozottságáról. Hegedűs D. Géza pedig kenetteljes, negédes, atyáskodó stílusával mintha maga lenne a kastély: egyrészt a kastély, ami mindenki fölé magasodik, másrészt a Bodó-féle A kastély szelleme is, hiszen vegyít mindent, ami ebben az előadásban benne van, a lenézéstől a kikacsintáson át a humorig terjedő skála minden pontját; apróságokkal tud nagy hatást elérni, komoly monológjaiba fahangon beleszőtt káromkodásai minden alkalommal hallhatóan hatásosak a nézők számára.
Hogy mégsem tökéletes előadásról van szó, azért túlnyújtottsága a felelős. Persze kényes kérdés, hol a határ a kafkai végeláthatatlanság-érzet és a valódi végeláthatatlanság-érzet között, de mintha Bodónak sem sikerülne pontosan megtalálnia: nemcsak a szöveg válik egy idő után, az előadás kétharmada tájt redundánssá, de a formai megvalósítás sem tud végig újat hozni, ez pedig végső soron bágyasztóan hat, ami máskor sem lenne épp nagy dicséret, ebben az előadásban viszont különösen fájó, mert az érezni, jobb ritmussal – különösen az említett részben, de nem kizárólag akkor – még jobb hatást lehetett volna elérni. Sőt az összkép szinte meg is követelné a feszesebb ritmust, ahogy az artista sem ugorhat lassabb szaltót, nem bonyolultabb okból annál, mint hogy akkor lezuhan és nyakát szegi.
Ám, ahogy ifj. Vidnyánszky alá is nemegyszer, úgy az előadás alá is még épp időben puha matracot tolnak, hogy esése ne legyen nyaktörő: az utolsó jelenet, a kastély saját istenét játszó Hegedűs D. és a végül önmagát a kastély árnyékába beolvasztó ifj. Vidnyánszky párbeszéde – már-már Hegedűs D. monológja – után olyan gyönyörű a zárókép, hogy attól egy pillanatra eltűnik az árnyék is. Csak hogy amikor visszasüllyed ránk, ne legyünk olyan készületlenek, elmondhassuk, hogy erre minket valahol már felkészítettek, vastraverzek rácsvonalai között kiszűrődő, füstben felködlő fények közt, igazi, vérbeli színházban.
