Pintér Béla ismét kemény témát feszeget: mi van, ha a gyerek nem megmenti, hanem tönkreteszi a házasságot?
Imádkoztam, és végül nekem is megadatott a gyermekáldás!
Amikor a Pintér Béla és Társulata új előadása, Az Imádkozó legelső percében kiáll a színpadra Long Réka, motivációs szpíker, és nagyjából ezt mondja az egybegyűlt közönségnek, azaz – a darab szerint – egy teljes nézőtérnyi olyan párnak, akiknek nem sikerült eddig gyermeket vállalniuk, már sejteni lehet, hogy Pintér Béla ismét tabutémához fog nyúlni. Persze a gyerekvállalás a legkevésbé sem tabutéma, de aki látott már Pintér által írt és rendezett előadást, aligha hiheti egy másodpercig is, hogy itt arról lesz szó, hogy a Nő csak Gyermekkel képes kiteljesedni, hogy a Család a Boldogság elérésének egyetlen lehetséges útja, vagy bármi hasonló. Nem mintha ne érthetne egyet ezekkel az állításokkal szabadon bárki, de abban, ami szép, tiszta és kerek, nincs dráma – márpedig Az Imádkozó, mint a jobb Pintér-darabok, súlyos, sötét hangulatú dráma, drámai ellentmondásokkal, drámai sorstragédiákkal, drámai döntéshelyzetekkel.
„Pintér Béla ökölbe szorult keze vagyok” – írtuk a társulat tavalyi bemutatójáról, a Marshall Fifty-Sixről, ami olyan volt, mintha „Pintér a haragját és a felháborodását nem egy párnába üvöltötte volna bele, hanem egy üres színpadra, és addig ordított volna, amíg a dühe szereplőkké, díszletekké és helyzetekké nem állt össze”.
És ahogy eddig is jellemző volt Pintérre, hogy legtöbbször homlokegyenest másmilyenek az egymást követő előadásai, úgy ez most is igaz. Az Imádkozó csak pár (fontos) kiszólásában szól a társadalomról, Magyarországról, míg primer szinten a sztorija egy házaspár szerelmi és gyerekvállalási kérdéseinek története. És ha a Marshall írója fuldokolt a dühtől, akkor Az Imádkozóé túlélt egy fulladásos rohamot, és már vigyáz rá, hogy ne kapjon mellé agyvérzést is.
Ez az előadás halk, mint a kétségbeesésből a reménytelenségbe átzuhanók általában.
Pintérnél így már nem is az adja a dráma magját, hogyan hódol be végső soron mindenki a kormánynak, hogyan megy el az ország a totális kínai és orosz befolyás irányába, hogyan függ az egyén boldogulása attól, hogy vállal-e mocskos kompromisszumokat: ezekre mindössze egy-kétperces jeleneteket vesztegetett Pintér, vagy akár csak Gergely-Farnos Lilla ötletes (és az előadás során fokozatosan egyre ötletesebbé váló) díszletében, szó szerint a háttérben jelennek meg. (Vagy épp egy emlékezetes Tóth Gabi-cameóban.) De hát erről szólt a Marshall Fifty-Six, Az Imádkozó pedig tulajdonképpen annak folytatása, már amennyiben ugyanabban a NER-lovagok és a NER-hez igazított életű magyar yuppie-k országban játszódik, amelyről az szólt.
Nagyobb baj, hogy mindnyájunk valós élete is pontosan abban az országban játszódik.
Pintér azzal viszont egyáltalán nem vesződik, hogy kontextusba helyezze a gyerekvállalás kérdését, amit persze valóban nem is kell kontextusba helyezni, hiszen az egyidős az emberi civilizációval, vagy ha csak a tervezéses részét nézzük, a modern társadalmakkal. De csokról, vagy a „sikertelen” gyerekvállalás után busás kamatokkal visszafizetendő csokról, abortusztörvényről, kormányplakátokról mint a családteremtés pokolian logikus ösztönzőjéről, vagy egyáltalán, a kormánypárt családpolitikájáról egyáltalán nem esik szó a darabban. Hogy azért, mert úgyis mindenki erre asszociál majd, vagy azért, mert Pintér nem szerette volna, ha az univerzális kérdés helyett az aktuálisra asszociálunk, nem tudni, de az tény, hogy így valóban inkább örökérvényű az előadás, és változatlanul elő lehetne adni Európa vagy a világ bármely országában; ott is, ahol van Fidesz, meg ott is, ahol nincs.
Hiszen végső soron szerelemről szól, megcsalásról, párkapcsolati (ön)hazugságokról, és arról, mit teszünk és nem teszünk meg egy kapcsolatban a másikért. Ideértve a gyerekvállalást is: mennyire fontos és döntő kérdés a kapcsolat milyenségét tekintve, milyen sebeket lehet begyűjteni és adni általa,
és tényleg mindig úgy van-e, hogy jobb, ha van gyerek, mint ha nincs?
Mi van, ha a gyerek nem megmenti, hanem tönkreteszi a házasságot? Lehetséges ez? És ha igen, akkor mi a jó döntés? Illetve: létezik bárki, aki tudja, mi a jó döntés? Épp ezért drámai a szó minden értelmében Az Imádkozó: mert olyan kérdéseket tesz fel, amelyekre nincs egyértelmű válasz.
Pintér azt mutatja meg, amit annak idején a magyar színház jelenleg látható egyik legjobb előadásában, A Sütemények Királynőjében, még ha egészen más alaptémával és eszközökkel is: hogy milyen a család, amikor nem működik. Minden boldog család egyforma, de minden végtelenül diszfunkcionális család a maga módján az, mondja mintegy Pintér Tolsztojt ferdítve. Ezekben a boldogtalan családokban, amelyeket Az Imádkozó ábrázol, a fő tanulság az, hogy a szülők hibái, a szülők bűnei végső soron a gyerekre szállnak át sötét, mérgező felhőként – ilyen értelemben meg talán mégis azt lehet mondani, hogy a társadalomról, akár a mai magyar társadalomról szól az előadás, hiszen talán nem ugyanez igaz a politikára, a hatalommal bírókra is? Nem ugyanúgy a „gyerek”, a kisember jár mindig rosszul a nagyok csatáival és rossz döntéseivel?
Ugyanakkor – noha persze nincs szó versenyről – az előadás nemcsak azért marad el A Sütemények Királynőjétől, mert attól minden más elmarad, és nem is csak annak brutális súlya miatt, hanem azért is, mert ez a szöveg sokkal földközelibb. Ez jó, mert a mondatok, dialógusok abszolút hitelesek, mintha tényleg egy veszekedő házaspár nappalijában rejtett volna el valaki egy diktafont. Csak néha hiányzik a szövegből az áttét, a mélyebb rétegek, akár a metaforák, idézőjelben értendő vagy elrugaszkodott dolgok (emlékezzünk például arra, ahogyan A Sütemények Királynőjében a rádióbemondó hírként mondja el Arany János Tetemre hívását). Így egyféleképpen, pacekba tud nagyot ütni az előadás, noha Pintér hozzáadhatott volna még egy plusz, irodalmi réteget is.
Az előadás erős, mindent elbíró, galaxisokat cipelő tartóoszlopa Fodor Annamária, aki Médeiaként teremt világokat a puszta fájdalmából; lépteinek olyan súlya van, hogy recsegnek alatta a deszkák. Mindenáron gyerekre vágyó Long Rékája ugyanakkor attól különleges, hogy ereje mellett gyengesége is végtelen, és nagy manipulátorként ráadásul mindkettővel képes elérni a céljait, elérni, hogy hol gyönyörű végzetasszonynak, hol törött szárnyú kismadárnak tűnjön. Fodor mindennel játszik: millió hangszínével, hangsúlyával, hangjának megbicsaklásával, testével, amivel olyan vihart kavar, ami őt magát is felkapja, könnyeivel, amelyeket úgy is tud ejteni, hogy még azok is hazugnak tűnjenek, ha épp ezt kívánja a szerep.
Partnere a Hornyák Dóra jelmeze miatt Kurt Cobainné változtatott Jankovics Péter: ő két család számára is problémát okozó zenészként remekül tudja megmutatni a lelki értelemben korrupt ember szándékos vakságát, talán épp ezért az előadás végén, „epilógusában” a legemlékezetesebb a játéka, amikor szembenéz mindazzal, amit addig csinált. Messaoudi Emina és Takács Géza rengetegszer hoznak tökéletes ritmusérzékkel grimaszokat, kommentálják játékukkal az eseményeket túl azon, hogy alapkaraktereiket is átélhetően ábrázolják, Szabó Zoltán pedig brillíroz különféle gyerek- és női szerepeiben, mindig remekül megtalálva azt a mezsgyét, ahol a játéka már vicces, de még nem karikatúraszerű, egyszerre elrajzolt és nagyon is jellemző, kifejező.
Ha korábban azt mondtam, a szöveg földközelisége miatt nem tudja feltétlenül kiaknázni az irodalmi réteg nyújtotta lehetőségeket, ez a legkevésbé sem igaz az előadás utolsó, korábban epilógusként emlegetett tíz percére: Pintér itt egy nagyon erős dramaturgiai ötlettel csavar egyet mindazon, amit addig láttunk, úgy, hogy ez az egyetlen ötlet hirtelen megsokszorozza mindazokat a témákat, amelyeket az előadás felvet és elemez, sőt azt is újraértelmezi, egyáltalán miről is szólt az előadás. Túl azon persze, hogy az életről úgy, ahogyan azt a görög drámák óta csak a színház tudja megtenni.
