Pálinkameditáció és a bugyinkban turkáló politikusok – Egy hónap a színházban, 2. rész
Még csak három hónap telt el az évadból, tehát semmi messzemenő következtetést nem vonnék le ebből, de mindenesetre ez volt eddig számomra a legizgalmasabb színházi hónap szeptember óta.
Úgy döntöttem, hogy amennyire csak lehet, kerülöm, hogy nagy budapesti kőszínházak bemutatóiról írjak ebben a cikkben (nem is volt belőle sok novemberben). Már csak azért is, mert ezekről sok írás születik, így könnyű utánanézni a megfelelő műkritikákkal foglalkozó oldalakon, hogy hogyan sikerültek. Ezt a vállalásomat különben egyetlen kivétellel tartottam is, ahogyan az lejjebb majd láthatóvá válik. Az ember azért áll színházi kritikusnak, hogy rengeteg szakmai impulzus érje, és átlássa a magyar színházi paletta sokszínűségét – nos, a sokszínűséget szépen kimaxoltam novemberben.
A hónapot ugyanis eleve egy atipikusnak mondható előadással nyitottam, a MÁSzínház Majdnem egyenes című inkluzív színházi produkciójával. Magyarországon ma három olyan társulatról tudok, amely sérült emberekkel dolgozik színházi terekben. Az első és legrégebbi a Baltazár Színház Óbudán, a másik egy táncterápiás csapat, az ArtMan Egyesület, amelynek minden évben van egy táncestje a Trafóban, a harmadik pedig a MÁSzínház a Ráday utcában. Ha valaki kíváncsi rá, hogy milyen a legjobb értelemben vett inkluzív társadalmi szemlélet, akkor javaslom, hogy nézze meg a Majdnem egyenest.
Az előadás a játszók személyes történeteit dolgozza fel, illetve azoknak azon pontjait, amelyek fontosak voltak számukra saját identitásuk megképzésében. Bakonyvári Krisztina rendezése pedig úgy teremti meg az egalitárius színpadi helyzetet, hogy bár
hasonló szerepet ad az előadásban épeknek és sérülteknek is, a produkció nem a köztük lévő különbségeket, hanem inkább a hasonlóságaikat domborítja ki,
amelyből jelenetről jelenetre egyre világosabb lesz, hogy a másság csak társadalmi keretezés kérdése, hiszen hétköznapjaink, problémáink, félelmeink sok szempontból azonosak. A rendezésben, az előadás struktúrájának kialakításában pedig az érződik, hogy Bakonyvári Krisztinát őszintén érdekli a másikra való odafigyelés, például mindenkire csak annyi súlyt rak, amennyit az az ember elbír – szép, empatikus alkotás ez a létező összes szempontból.
Aztán megnéztem egy előadást a Trafóban, ami alatt úgy éreztem, hogy – és ez meglepő, tudom –
jó dolog magyarnak lenni!
Mivel nem olyan ismert még, mondom, hogy Raubinek Lili nevére érdemes odafigyelni. Dioráma magyarokkal című előadása, annak egyfelől provokatív pofátlansága, másfelől érzelmessége bámulatba ejtett. A produkció témája, hogy mit jelent magyarnak lenni. Lerágott csont, mondhatnánk, ezzel foglalkozik a közélet minimum 12 éve, ráadásul rengeteg műalkotás is született azóta, ami ezt taglalta. De mégis van ebben valami, amit különben nem könnyű körülírni, de megpróbálom, mert ez a munkám: egyszerre közelít minket a témához és távolít el tőle, egyszerre ironikus és szentimentális, és habár egyszerű ötletekből építkezik, mégis többször meglep minket. Például részt veszünk benne egy pálinkameditáción, meg vonatozunk, amit ma már bepiálva, éjjel kettőkor is csak némi szégyenérzettel teljes iróniával merünk egy lakodalomban, ez meg ugye egy színházi előadás. És esküszöm, hogy a produkció végére eljutunk oda, hogy önszántunkból és örömmel énekeljük el közösen a himnuszt, olyan halkan és szépen, hogy többen elsírják magukat közben. Anélkül, hogy tovább spoilereznék, javaslom mindenkinek, hogy figyelje a Trafó programját, és ha teheti, nézze meg a Dioráma magyarokkalt.
És ha már szóba került a vonatozás: voltam egy lakodalmas performanszon (A nagy kacsashow) is, amit Szántus Noémi, a FreeSZFE hallgatója prezentált az Artus Stúdióban. A közönség hosszú, feldíszített asztaloknál foglalt helyet, mint egy rendes lagziban – ettem kókuszgolyót és pogit, de gyomorkeserűt nem ittam, mert száraz novembereztem (meg azért se, mert utálom), miközben Szántusz Noémi, mit szépítsük, férjhez adta magát a kacsa formájú gyerekkori bilijéhez. Ebből már valószínűleg mindenki rájött, hogy az előadás formanyelve a trash, ami vicces is, meg rémes is – rémesen vicces –,
de közben felsejlik a pokol: a gyerekkori traumák pokla, a Tinder-párkeresés pokla, az egyedüllét pokla.
Egy párkapcsolat végéről, a magányról és a hiányról szólt egy másik FreeSZFE-s hallgató, Tózsa Mikolt performansza is, az Isten, haza, konyha – de nem csak erről. Itt a XXI. századi monogám és hosszan tartó párkapcsolat Szántusz Noémi által is vázolt világa kerül feszültségbe a NER által sulykolt női szerepekkel.
Miközben Orbán Viktor és Novák Katalin a magyar nők bugyijában turkál, és véleménye van arról, hogy a megfelelő mennyiségű gyerek megszüléséért mikről lenne kötelességük önként lemondani az életükben,
addig Tózsa Mikolt egy párkapcsolat utáni gyászidőszakot igyekszik feldolgozni épp. Így jogosan merül fel a kérdés, hogy is kellene teleszülni ezt a szép magyar földet, miközben egy normális kapcsolat nem jön össze, bármennyire is szeretnénk az ellenkezőjét. Mindeközben a performer fizikailag megterhelő, bonyolult és számára kellemetlen attrakciókat hajt végre előttünk, valamint tombolán szétosztogatja a volt barátja ott felejtett cuccait.
Gabnai Katalin az október hónapról írt cikkében említette már a Solness című előadást az Örkényben. Azért érzem mégis fontosnak, hogy hozzá csatlakozzak, mert számomra a november egyik legfontosabb színházi estéje volt ez. A Solness (vagyis Solness építőmester) nem egy gyakran játszott drámája Ibsennek – igazából nem is értem, hogy miért. Nyilvánvalóan szükség volt arra, hogy Gáspár Ildikó (aki nemcsak nagyszerű rendező, hanem nagyszerű dramaturg is) újrafordítsa ezt a szöveget. Ugyanakkor ebben a változatban a darab – amellett, hogy tele van titokkal –
szép, egyszerű és meglepően kortárs.
A rendezés közel hozza hozzánk a színészeket, de nem csak ennyit tesz, hanem játékukat olyan intimmé változtatja, hogy zavarba jövünk tőle. Biztosan az északi szerző miatt is jön ez az asszociáció, de az volt az érzésem a nézőtéren ülve, hogy egy dán dogmafilm elevenedik meg előttem, mögöttem és mellettem, a játéktérben.
Egy magára valamit is adó színikritikusnak kutya kötelessége nem csak budapesti színházakat látogatni, úgyhogy novemberben is jártam például Szombathelyen, Dunaújvárosban, Székesfehérváron és Kecskeméten.
Szombathelyen Widder Kristóf rendezésében láttam Csehov Sirályát. Ezt a darabot millió és egyféle változatban láthattuk már életünk során, hiszen rengetegszer kerül a színházak repertoárjára. Egy ilyen, mindenki által jól ismert klasszikus műnél mindig az a kérdés, mi az, amit a rendező hozzá tud tenni még az általunk ismertekhez, illetve mi az a szempont, ahonnan ő a darabot értelmezi. A Weöres Sándor Színház színpadán a Trepljov nevű szereplő színházát nézzük, vagy talán azt is mondhatnánk, hogy az ő fejébe kerülünk bele. Ezt látszik alátámasztani a díszlet és a jelmez, amely a fiatal szereplő által rendezett darab eleji előadásból végig megmarad, vörös színei, foltjai állandóan erre emlékeztetnek minket – meg persze a vérre, a zaklatottságra és a beteljesülés hiányára.
És ezt bizonyítja az is, hogy az előadás folyamatosan az arcukba tolja, hogy mi most egy színházi előadáson ülünk: minden felvonás elején, minden átállásnál halljuk például a hívót, amely színpadra szólítja a színészeket. Ezt az előadást egyébként Major Erik Trepljov-alakítása miatt találom különösen fontosnak.
Major Erik minden kétséget kizáróan az egyik legkülönlegesebb és legtehetségesebb fiatal színész ma a pályán.
Sosem láttam még olyan visszataszító, félelmetes és szánalomra méltó Trepljovot, amilyen az övé. Testbeszédében egyszerre van jelen a szeretet utáni mély sóvárgás, és azok a kisajátító, már-már zaklató gesztusok, amelyekből világossá válik, miért undorodik tőle Nyina vagy épp a saját anyja, Arkagyina.
A szombathelyi Sirálynál kevésbé sikerült előadásnak találtam a dunaújvárosi Nincsteleneket, amelyet Borbély Szilárd regényéből adaptált színpadra Balassa Eszter és Németh Gábor dramaturg. Valójában nagy fejtörést okozott, hogy meg tudjam mondani, mi volt vele pontosan a problémám, de azt hiszem, már tudom. Egyrészt természetesen az, hogy ránehezedik Borbély Szilárd remekműve, amely fontos referenciapont a kortárs olvasók számára – számomra is. Épp ezért találtam kifejezetten bátornak az ötletet, hogy Horváth János Antal színpadra viszi. A problémám pedig végül is ehhez kapcsolódik, ugyanis nehezen tudtam elképzelni, miként tudna ez az alkotás a színpadon olyan elemi erővel hatni, ahogy hatottak Borbély sorai, hogy hogyan nem lesz illusztratív, amit a színpadon látunk.
A rendezés pedig sajnos e kérdéseimre nem adott megnyugtató válaszokat, sőt talán azt is mondhatnám, hogy sok esetben
kikönnyítette azt a rettenetet és kegyetlenséget, amit a könyv megmutatott nekünk
– mit megmutatott, inkább beleverte az orrunkat. Nem tudom, persze, létezhet-e ennek a szövegnek hiteles színpadi megformálása, ha igen, annak, azt hiszem, mindenképp érdemes lenne nagyobb távolságot tartania a szövegtől.
És kevésbé volt sikerült próbálkozás a székesfehérvári Petőfi rock is, amelyet egy csapat tehetséges fiatal játszott el Lőrincz Zsuzsa rendezésében. Habár a játszók rendkívül jó energiákkal voltak jelen, és Rovó Tamás koreográfiái is izgalmasak, mozgalmasak voltak, úgy éreztem, hogy a rendezés kissé kilúgozta az előadásból a lényeget. A Petőfi rock ugyanis – amely rockzenére írt Petőfi-verseket és -naplórészleteket tartalmaz – 1973-as
megszületésekor a Szegedi Egyetemi Színpadon súlyos ellenzéki-politikai tartalommal bírt, s mint ilyen, fontos pillanata volt a magyar színháztörténetnek.
Ráadásul a benne megszólaló zene azokban az időkben a fiatalok számára a legfrissebb, legújabb zenei hangzást jelentette, míg mára kissé elavultnak hatnak a benne felcsendülő számok. Összességében úgy éreztem, hogy jobban járt volna a székesfehérvári alkotócsapat, ha kicsit (vagy jóval) bátrabban nyúl az eredeti alkotáshoz, és a benne játszó fiatalok ízlésére és élethelyzetére reagálva gondolja újra a Petőfi rockot.
Szép és kreatív produkciót láttam viszont a kecskeméti Ciróka Bábszínházban a hónap végén, az Állatkerti útmutatót. Nehéz feladatra vállalkozik az, aki kicsi gyerekeknek csupán versek felhasználásával szeretne egy előadást létrehozni. Veres András rendező, aki ezúttal Devecseri Gábor, Romhányi József, Tamkó Sirató Károly és Tandori Dezső verseiből készített előadást, könnyedén ugorja meg ezt az akadályt. Az előadás bábtechnikája a tárgyanimáció – ami azt jelenti, hogy a három színész (Darvas Emőke, Horgas Ráhel, Szekeres Máté)
mindennel bábozik, csak bábokkal nem.
Az előadás tere egy hatalmas gardrób, ahol három gyerek elképzeli, hogy az állatkertben van, ruhákból, dobozokból, hétköznapi használati tárgyakból varázsolnak elénk egy másik világot, amely szépen, tisztán és rengeteg humorral jeleníti meg a versekben elhangzottakat.
Egyébként azt javaslom, hogy járjunk minél többet színházakba, amíg azoknak egy jó része be nem zár a rezsicsökkentés csökkentése (imádom ezt a kifejezést) miatt, amihez hozzátenném, hogy a november tényleg egy érdekes hónap volt színházi fronton (ezt a frontozást is biztosan Orbán Viktortól tanultam, ahogy az Advent-hadművelet is nagy kedvencem lett). Másrészt meg arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy érdemes néha letérni a járt utakról, és obskúrusnak tűnő kis társulatok előadásait nézni a Trafóban meg a Jurányiban, és itt ragadom meg az alkalmat, hogy ajánljak is két előadást: december 19-én lesz a Trafóban a Nagymamával álmodtam című előadás, amely az előző évadban az egyik kedvencem volt, december 10-én pedig a Szociopoly című színházi társasjáték a Jurányiban, ami régóta műsoron van már, és nem véletlenül.
