Öt ok, ami miatt imádtuk A Gyűrűk Ura: A hatalom gyűrűit
„A sorozat méltó J. R. R. Tolkien örökségéhez, és olyan élményt nyújt, amire megérte nyolc évet várni. (…) Ha egyetlen új sorozatot kellene mondani, ami miatt érdemes előfizetni egy szolgáltatóra, hát A hatalom gyűrűi lenne az”, írtuk az Amazon Prime Video nagyszabású projektjének első két része után, hozzátéve, hogy bár az őrült összeget, amennyibe került – 1 milliárd dollárt, azaz (pár héttel ezelőtti árfolyamon) 415 milliárd forintot – nyilván a világon semmi nem tudna indokolttá tenni, az vitathatatlan tény, hogy ez nemcsak a valaha készült legköltségesebb, de a leglátványosabb sorozatoknak is egyike: nem volt a nemrég véget ért első évad nyolc epizódjában egyetlen olyan, akár kamrában, akár fényűző nagyvárosban játszódó jelenet, aminek ne lett volna lenyűgöző a megvalósítása.
Ugyanakkor volt kritikus, aki azt írta, öt órával a Peter Jackson-féle A Gyűrűk Ura-filmek első képkockája után már elkezdődött a Helm-szurdoki csata, míg A hatalom gyűrűiben öt óra alatt még konkrétan nem történt semmi. Ez persze nagyon erős túlzás, és értelme sincs sok egy öt évadosra – összesen 40 órásra – tervezett sorozatot pár órás filmekkel összehasonlítani, de tény, hogy ez a sorozat nagyban eltér a streamingvilágban megszokott tartalmaktól.
A hatalom gyűrűi korántsem csak a konfliktusok felépítésére és azok megfelelő dramaturgiai pillanatban való csúcsra járatására, az akciókra van kihegyezve, hanem minimum ugyanolyan fontos része a világépítés is.
És legyen ez akár szokatlan, akár lassú egy akciófilmhez vagy egy Vaják-szerű fantasysorozathoz képest, valójában nagyon is A hatalom gyűrűi javára válik. És ezzel el is jutottunk az első ponthoz.
1. A kánonépítés
Ez ugyanis nemcsak egy olyan sorozat, mint amit a Tolkien-örökösökkel való tárgyalás során az HBO vagy a Netflix akart volna, ha nekik adták volna el a jogokat (az egyik A Gyűrűk Urát készítette volna el sorozatformában, a másik Aragorn-, Gandalf- és más karaktersorozatokat készített volna a Marvel szuperhősfilmjeihez hasonlóan): A hatalom gyűrűi továbbírja azt a világot, amit J. R. R. Tolkien egész életében, évtizedeken át írt, és több élet is kevés lett volna rá, hogy befejezze a sok-sok ezer év teljes krónikáját. Amit megírt belőle, a regék, mondák, regények, dalok és függelékek, utalások, ahhoz adódik most hozzá az, amit ennek a sorozatnak a készítői – Tolkien-kutatók segítségével – megírtak. A 250 millió dolláros jogdíj kissé röhejes módon ugyanis a Tolkien-életmű aprócska töredékére vonatkozott csak: az Amazon csak A Gyűrűk Ura-könyveket és azok függelékeit kapták meg, és azoknak a neveknek és karaktereknek a használati jogát, amelyek ott is szerepelnek, mert például több ezer évig élnek, mint a tündék. De a Szilmarilokat és más Tolkien-műveket már nem használhatnak, noha a Másodkorról, amikor ez a történet játszódik, ezekben a művekben alig szerepel valami.
És mindazok számára, akik csak egy kicsit is Tolkien-rajongónak tartják magukat, legalább annyira, hogy fontos számukra a trilógia, vagy minimum az abból készült Jackson-filmek, azok számára
ezt az építkezést végignézni csodálatos élmény.
Talán a leghidegrázósabb rész az volt, amikor kiderült, a terület, amiért a sorozat eleje óta aggódtunk, ahol az embereket és néhány tündét egyre jobban fenyegettek az orkok, és amit az emberek bármi áron megpróbáltak megtartani maguknak, az valójában a majdani Mordor, és valójában nem egy dicső csata előkészületeit láttuk, hanem a homály és a sötétség földjének szomorú kialakulását. (Ugyanakkor ehhez tartozik a teljes évad legelhibázottabb pillanata is: noha egy ork a jelenet csúcspontján rá is kérdez, hogyan is hivatkozzanak a jövőben arra, ami a bukása előtt még Délfölde volt, az orkok vezetője nem válaszol, hanem faramuci módon csak kiírják a képernyőre, hogy Mordor, ezzel el is puskázva egy nagy pillanat lehetőségét.)
De ez csak egy példa a sok apróság és a sok jelentős kánonépítő momentum közül. A sorozat olyan nagy feladatokat is vállalt, mint hogy élettörténetet írjon Isildurnak, akiről már A Gyűrűk Ura-film első öt percében megtudjuk, milyen dicstelen véget is ér majd ez az élete. Vagy ott van Elrond és Galadriel, akiket bár pontosan bemutatnak a könyvek, életüknek ez a szakasza eddig ismeretlen volt, de nagyszerű látni Elrond és a tündékkel tradicionálisan barátságtalan törpök kapcsolatának alakulását, vagy azt, ahogyan a sorozat írói mindössze egy-két utalásból kiindulva nyughatatlan, elszánt és vad harcost csinálnak Galadrielből, amit már csak azért is jó nézni, mert az őt játszó Morfydd Clark zseniális színész, és minden pillanat élettel teli, amikor a képernyőn van.
Meg aztán ott vannak A Gyűrű Szövetségéből visszaköszönő mondatok Galadrielről, amikor először kísérti meg Szauron ármánya, és ami ezzel gyakorlatilag visszautalássá teszi a Lórienben háromezer évvel később elhangzó mondatokat. És az évad egyik utolsó mondata, amely mintha a Mordor-fiaskó ellentéte lenne, mert rettentő kifinomultan ad választ egy nagy kérdésre (igaz, az azóta adott interjúikban az alkotók továbbra is úgy tesznek, mintha ez még nem lenne megválaszolva). „Ha kétségeid vannak, mindig hallgass a szimatodra!” – mondja a rejtélyes Idegen. Pontosan ugyanazt, amit háromezer év múlva Gandalf Trufának, így egy ilyen utalás révén derül ki, ki is az a karakter, akinek identitása mindvégig homályban maradt.
De ott vannak azok a sokkal kisebb jelentőségű, a rajongók számára mégis sokat jelentő részek, mint a númenoriak és lovaik különleges kapcsolatának bemutatása, amivel jó pár évvel később magyarázzák meg A két torony című filmből Aragorn, Théodred és a Brego nevű ló kapcsolódását. (A sorozat szerint a númenoriak egy idő után olyan szoros kapcsolatot alakítanak ki a lovukkal, hogy az pontosan érzi, mi zajlik az ember lelkében. Mintha ez történt volna a rohani király fiának lovával is, aki ,miután lovasa meghalt, nem volt hajlandó több harcba menni, de miután Aragorn megnyugtatta, utánament és kimentette a folyóból.) De megjelennek a sorozatban az első orkok is, felhívva a figyelmet, hogy mesterségesen, a sötét erők által létrehozott lényekről van szó, akik valaha tündék voltak. Ezért is nagyon érdekes Adar, az egyik első ork szereplése, aki még sokkal közelebb áll a tündékhez, mint „gyermekei”, az orkok. És aki meglehetősen összetett karakter – hasonlóan a sorozat legtöbb szereplőjéhez.
2. Rossz és jó
Mert a sorozatban minden karakter összetett, olyannyira, hogy ez még talán A Gyűrűk Urán is túltesz, amelyben azért élesen és egyértelműen elkülönültek egymástól jók és rosszak. A hatalom gyűrűiben azonban – pár orkot leszámítva – minden negatív karakternek is megvan az emberi oldala, a saját igazsága, ami sokkal érdekesebbé teszi a történetet. Pláne, hogy az alkotók folyamatosan rá is játszanak erre, aminek legélesebb példája Szauron sorozatbeli történetszála. (Annak, aki még nem nézte meg az utolsó részt, a bekezdés hátralévő része nagyon spoileres.) Eleve egy olyan szereplőről van szó, aki mindvégig a szemünk előtt van, de nem tudjuk, hogy ő az, azaz mindenképpen úgy kellett megírnia J. D. Payne és Patrick McKay sorozatfejlesztőknek és a többi írónak, hogy elvegyülhessen, ami kizárja a sematikus gonoszábrázolást. Ráadásul Galadriel – nem tudva, kivel áll szemben – folyton próbálja meggyőzni arról, hogy ne gondolja olyan rossznak magát, és biztosan volt magyarázat a tetteire.
Tolkien maga gyakorlatilag keresztény propagandának tartotta A Gyűrűk Urát, csak szerencsére volt olyan tehetséges, hogy elkerülje a valóban propagandisztikus történetszövést – nem úgy, mint barátja, a Narnia krónikáit író C. S. Lewis, aki Tolkien szerint (is) túltolta a keresztény propaganda szekerét –, és ha akarjuk, jó és rossz ábrázolását is nézhetjük ezen a síkon. A sorozat, ha nem is mondja ki, mindig azt mutatja, hogy van esély a megbocsátásra, és
jónak vagy rossznak lenni pedig mindig döntés kérdése.
Vagy esetleg az elnyomásra adott szomorú reakció – mindkét verzió mélyen hű Tolkien szellemiségéhez.
A döntés kérdése a sorozat központi elemévé is válik az Idegen figurájával: a Középföldére lángoló meteorként érkező emberszerű lénynek fogalma sincs, hogy ki ő és hogy került ide, legfeljebb halvány emlékfoszlányai vannak, és erejét sem tudja uralni, amitől nem egyszer veszélyessé válik az őt körülvevőkre. Majd olyan szereplők is érkeznek hozzá, akik megpróbálják meggyőzni arról, ő maga a Sötét Úr, csak homály fedi az elméjét. Eközben a gyaplábú Nori folyamatosan győzködi, hogy nem kell elhinnie magáról se jót, se rosszat, mert ez nincs eleve elrendelve, nem szabad elfogadnia, ha a környezete negatívan stigmatizálja, attól még nem lesz igaz, amit mondanak róla, hacsak nem viselkedik szándékosan is úgy.
Lehet, hogy nincs a sorozatban olyan sok akció, mint ami megszokott. De az sem nevezhető megszokottnak, hogy egy huszonegyedik századi fantasysorozat az eleve elrendeltetés kontra az egyéni döntések felelőssége filozófiai kérdéseit boncolgatja.
3. Élet és halál
Sokan vannak, akik élnek, pedig halált érdemelnének. És vannak, akik meghalnak, pedig életet érdemelnének. Nekik mit tudsz adni? Hát akkor ne siess úgy a halálos ítéletekkel. Hiszen még a legbölcsebbek se látják mindennek a végét.
Így hangzik Gandalf egyik leghíresebb intelme A Gyűrűk Urából. De ez az életpárti és mélyen humanista gondolat nemcsak intelem, hanem Tolkien egyik írói ars poeticája: hogy más példát ne is hozzunk, az Egy Gyűrű több ezer éves története is csak azért érhet véget A király visszatérben, mert mindig mindenki, akinek alkalma lett volna végezni vele, megkegyelmezett az ocsmány lénynek, Gollamnak.
Ugyanez érvényesül végig A hatalom gyűrűiben is. „Sokan vannak, akik élnek”, pedig megölhették volna őket, köztük az orkvezér Adar, akiről épp a fentiek miatt biztosra lehet venni, hogy lesz még valami fontos szerepe itt, a Másodkorban Mordor létrehozásán kívül is, és arra is lehetne fogadni, hogy ez végső soron valamiképp a Szauron ellen küzdőket fogja segíteni. Hiszen, ahogy írtuk, a gonosz erői is összetettek a sorozatban, Adar és Szauron gyűlölik egymást, noha Mordoron kívülről nézve mintha egy oldalon állnának.
Azzal pedig, hogy Szauron életben maradt, ő maga járult hozzá végső soron a tündék megmeneküléséhez, hiszen – bár saját érdekeit szem előtt tartva, de – rávezette őket a mithrilből készült gyűrűk elkészítésére. Bár a sorozatban nem szerepel, hogy Szauron egyik neve Annatar, azaz az Ajándékok Ura, de ezzel az „ajándékkal” alkotók bőven elmondták ezt róla a szó kimondása nélkül is. Ráadásul a mithril kérdése a sorozatban egy kifejezetten érdekes és jó szál (ez teljes egészében az alkotók saját ötlete volt): ezzel alkottak új mitológiát a tündékről, akiket Valinor fénye éltet, és ruházták fel a minden más fémnél ellenállóbb, ugyanakkor könnyebb anyagot rengeteg plusz jelentéssel, egyúttal talán itt kószáltak a legmesszebb a tolkieni hagyománytól, de tették ezt egy konzekvens, ötletes, szép és jól kidolgozott sztoriszállal.
4. A sötét oldal
Bár Valinor fényéből, az érző szívű gonoszokból és a megbocsátás lehetőségéből úgy tűnhet, de valójában A hatalom gyűrűi cseppet sem csak a szépről és jóról szól, bátran nyúl a sötétség megjelenítéséhez is, és ebben is jelentősen eltér a legtöbb mai sorozattól, amelyekben akadnak ugyan nehézségek, de végül minden jóra fordul. Hát itt nem fordul.
Hiszen A hatalom gyűrűi Tolkien műveihez hasonlóan a bennünk egyszerre jelenlévő sötét és fényes oldalról szól, ezt a dichotómiát pedig nem lehet az egyik elhallgatásával ábrázolni. A legkeményebb történetszálakat az emberek kapták, hiszen
ebben a sorozatban (is) az ember a leginkább pengeélen táncoló lakója Középföldének, akiben egyszerre van meg a lehetőség jóra és rosszra, akit folyamatosan kísért a rossz, így minden a döntéseitől függ.
Kegyetlen bizonyíték erre az, amikor az emberek egy része behódol az orkoknak, akik „hálából” őket küldik szinte emberi pajzsként előre a csatába, őket halálra, korábbi társaikat pedig hóhérságra ítélve.
Hasonlóképp nem finomkodik a sorozat a sötét erőkkel és a veszteségekkel sem: amikor Szauron három titokzatos szolgája összetűzésbe keveredik a gyaplábúakkal, egyetlen pillanat alatt lesz oda mindenük, amiért sok epizód óta aggódtunk, és végül még az egyik legszimpatikusabb gyaplábút is látjuk meghalni – igaz, legalább egy relatíve (nagyon relatíve) boldog pillanatban.
Még ebben is Morfydd Clark a legemlékezetesebb: felejthetetlen az a jelenet, ahogy Délfölde pusztulásakor, miközben mindenki menekül, ő csak áll, és meredten bámul a Végzet Hegyére, miközben a nagyszerű színész arcán végigfut mindaz, amiért küzdöttek, és ami elveszett. És még a kevésbé súlyos esetekben sem fukarkodik a sorozat a csalódással: alig lenne olyan film, ahol a tündék és törpök megható, minden érvet felvonultató megbeszélése a mithrilhez való hozzáférésről ne azt a dramaturgiai célt szolgálta volna, hogy a csúcsponton igent mondhasson a törpkirály, ahogy vártuk. Hát itt nem mond igent.
Utoljára a Trónok harca volt ennyire kiszámíthatatlan és ettől izgalmas a negatív eseményeket tekintve – leszámítva persze azt az adottságot, hogy azok a szereplők, akik megélik A Gyűrűk Ura idejét, nyilván nem halhatnak meg a sorozatban.
5. A részletek
Már az első részek kritikájában is szóba került, mennyire alázatosan és aprólékosan kidolgozott sorozat A hatalom gyűrűi, mennyire fantasztikusan néz ki minden egyes jelmez, díszlet, város, hajó, fegyver, de még az egyetlen rövid jelenetben felbukkanó, tökéletesen funkciótlan erdőjárók is. Ebből a színvonalból a készítők semmit sem engedtek a nyolc rész alatt: bárhol, bármikor merevítenénk ki a képernyőt, biztos, hogy csodálatos képet kapnánk. Ami egyébként sokat elárul a célközönségről is: ez a sorozat annak tud a legtöbbet adni, akinek élvezet végignézni azt is, hogyan készítenek tündekovácsok gyűrűket vékony mithrilszálakból, vagy hogyan kovácsolnak a númenoriak kardokat a csatára készülve, és egyáltalán, befogadni az idilli város, Númenor látványát.
És persze ott a zene is, amelyet ezúttal nem Howard Shore szerzett (pontosabban: a három film zenéjéért felelős, és A Gyűrűk Urát minden idők legjobb filmzenéi közé emelő Shore csak a főcím alatt futó zenét írta), hanem Bear McCreary. És bár ez a filmzene nem annyira zseniális, mint a nagy előd, ez csak a szinte megugorhatatlan magasságba tett léc miatt van így: még így is bőven a legfelső polcon a helye, csak egy egész kicsivel a legjobbak alatt, sőt vannak olyan témái – hiszen ő is minden történetszálhoz saját dallamokat társított –, amelyek a legjobbak mellé is tehetőek, például Númenor visszatérő dallama. Ahogy az egész sorozat, úgy McCreary zenéje is olyan mívesen van kidolgozva, mint a legfinomabb tünde szerszám Tolkien világában.
Épp ez az aprólékos odafigyelés az, ami miatt még több mint nyolc óra végignézése után is ott motoszkál az egyszeri Tolkien-rajongóban, hogy ezt az évadot, mielőtt ki tudja, mikor, érkezik a második, még egyszer végig kellene nézni.
