Összeesküvés-elméletek, élet-halál harc, paródia és horror: sorozatok sötét év végi estékre
Pistol (Disney+)
„A Sex Pistols most már a kibaszott Miki egér tulajdona” – fakadt ki John Lydon, amikor elvesztette egykori zenekari társai ellen azt a pert, amivel megakadályozhatta volna, hogy a Sex Pistolsról szóló hatrészes sorozathoz felhasználhassák az Angliát és a világot is másfél év alatt felforgató zenekar dalait. És, szó mi szó, tényleg vicces, hogy az anarchiát, a „No Future”-világképet, a fasiszta monarchiát kritizáló punkzenekarról szóló sorozatot a Walt Disney Company egyik leányvállalata, az FX forgalmazza, és a Disney+-on találjuk.
Nem volt túl kedvező előjel a Sex Pistols-tagok pereskedése, de az bíztatónak tűnt, hogy a Trainspottingot is jegyző Danny Boyle (aki a Gettómilliomosért amúgy Oscart is kapott) viszi filmre a gitáros Steve Jones Lonely Boy: Tales From a Sex Pistol című könyve alapján a sztorit. Hiszen ő bizonyítottan érti, és be is tudja mutatni a lecsúszott, dühös és nihilista angol fiatalok problémáit. Az eredmény végül, ha nem is lett teljesen meggyőző, de a punkzene rajongóinak kötelező mű. Igen, kiábrándító szembesülni azzal, hogy a fogyasztói társadalmat lenéző és kigúnyoló Sex Pistols tulajdonképpen egy nagyon is kitalált marketingtermék volt. A punk valódi (tengerentúli) születését közelről tanulmányozó Malcolm McLaren ugyanis meglátta, hogy Angliában van az igazi terepe a punk elterjesztésének, és ehhez a legjobb figurák ezek a szerencsétlen, jövőkép nélküli, társadalmon kívüli alakok. Akiknél nem számít a hangszeres tudás, sokkal inkább a kiállás, az extrém kinézet, a hiteles figura győzi meg a rajongókat, nem a dalok számítanak, hanem a botrányok és a düh – és hoz mindez (főleg McLarennek) pénzben is mérhető sikereket.
A sorozat pörgős vágásokkal, látványos képekkel (sokszor eredeti híradóképekkel) mutatja ezt a sztorit. Látványos, hangos, és őrült az egész, de fikciós sorozatnak nem elég fordulatos, sokszor unalmas, dokumentumértékét tekintve nem elég hiteles. A Pistol, mint a legtöbb punkzene: nem jó, de meg kell hallgatni – nem jó, de meg kell nézni.
A baba (HBO Max)
„Lerombolja az életed, tönkreteszi a kapcsolataidat, és mikor teljesen az övé vagy, megsemmisít.” Ezt mondja A baba című sorozat egyik főszereplője a másiknak – egy cuki kisbabáról. Aztán hozzáteszi: „Meg kell ölnöd.”
Ez a félperces jelenet nagyjából el is mond mindent erről a sorozatról, és alaposan meg is szűri a közönségét: akinek bejön ez a morbid, fekete, szarkasztikus humor, aki képes egy ennyire kifordított szituációban is meglátni a metaforát a nők gyerekvállalásának ritkábban kibeszélt árnyoldalairól, az azonnal meg is keresheti az HBO Maxon a mindössze nyolcrészes brit sorozatot, a többieknek meg ennyi is elég, hogy messzire kerüljék. Pedig ők járnak rosszabbul.
A baba abszolút pofátlanul, bátran és polgárpukkasztó módon nyúl egy olyan témához, amiről a legtöbben inkább csak finomkodó, árnyalt drámákat tudnának elképzelni: arról, hogy mi van, ha egy nőt inkább idegesítenek a gyerekek, mint hogy áldott, rózsaillatú boldogságot keltsenek benne, és még az is zavarja, hogy gyerektelen szingliként egyre inkább elveszíti a barátaival töltött minőségi idő lehetőségét. A paródia és a horror határán egyensúlyozó sorozat ugyanis egy olyan kisbabáról szól, aki valamiféle természetfeletti jelenség miatt mindenkit megöl, akihez köze lesz. Lucy Gaymer és Siân Robins-Grace sorozata így egyszerre vet fel sok mindent, és épp attól igazán izgalmas, hogy minden lehetőséget ki is aknáz: a rejtély felgöngyölítése és a metafora kibontása mellé még némi társadalomkritikát sem nélkülöző családi dráma vegyül, és persze a karakterek sorsát is jól kidolgozzák. A babára nagyon sok szempontból igaz, hogy hasonlót nemigen látni a streamingszolgáltatók sorozatdömpingjében – de nem is csak ezért érdemes végignézni.
Határtalanul (Disney+)
A mennydörgés istene fogja magát, és végre utánajár, mitől is válhatna tulajdonképpen halhatatlanná. Kevésbé misztikusan fogalmazva: a Marvel-univerzum kalapácsos szuperhőse, a Thort megformáló Chris Hemsworth egy hatrészes dokumentumfilm-sorozatban a hosszú és egészséges élet titkát kutatja, alávetve ezzel magát mindenféle embert próbáló feladatnak. Alaposan megsanyargatja a testét annak érdekében, hogy az élethosszabbító stratégiákat, vagyis pontosabban azokat, amelyeket jelenleg a tudomány egy része annak tart, a lehető legszélsőségesebb módon kipróbálja. Négy napon át nem eszik semmit, hogy a böjt által beindított mechanizmusok kifejtsék jótékony hatásukat a szervezetében, máskor a jeges tengervízben úszik az immunrendszere felturbózása érdekében, vagy éppen egy felhőkarcoló tetejére erősített darun sétálva tanulja meg a stresszkezelést.
Gondolhatjuk: ez aztán nagyon szórakoztató lehet, de a hétköznapi életünkre nézve az égvilágon semmi haszna az egyébként edukatívnak szánt tartalomnak, mert lássuk be, az egyszeri néző azért nem fog például szigonnyal, szabad tüdős merüléssel halra vadászni, pláne nem úgy, hogy előtte négy napon át semmit nem evett. De valójában még így is egészen motiváló a sorozat, mert okosan, olykor animációkkal magyarázza el, mi történik a testünkkel sejtszinten, amikor éppen szaunázunk, vagy, hogy a helyes légzéstechnika hogyan csillapítja magasba szökött pulzusunkat.
Amiért viszont igazán kiemelendő a Határtalanul az az, hogy bebizonyítja: még egy National Geographic-os sorozatot is meg lehet úgy csinálni, hogy egy művészi életműbe beleférjen. A sorozatot ugyanis nem véletlenül rendezte Darren Aronofsky (és ő az egyik producere is), hiszen őt világéletében az extrém helyzeteknek kitett, önsanyargató testek érdekelték (lásd.: A pankrátor, Fekete hattyú és a szélsőségesen elhízott férfiről szóló A bálna című filmeket). De míg az eddigi munkáiban azt tárta elénk, ahogy hősei rendre tönkre teszik a testüket, addig itt azt vizsgálja, hogy a hollywoodi félisten-szuperhős szervezete mit bír ki, meddig hajlandó elmenni, hol van a gyengepontja. Sajnos, ez utóbbit meg is találja: a sorozatban fog kiderülni – ahogy korábban írtunk róla –, hogy Hemsworth-nek genetikai hajlama van az Alzheimer-kórra. Azért pedig külön jár a respekt, hogy ennek az érzelmi lecsapódását a színész a kamerák előtt felvállalja.
Vatican Girl (Netflix)
Emanuela Orlandi 1983. június 22-én elment a fuvolaórájára, és soha többé nem tért haza. A 15 éves lány eltűnése nagyon gyorsan rejtélyesre fordult, és a rejtélyt közel negyven éve nem sikerült megoldani – vagyis adott volt, hogy a Netflix dokusorozatot forgasson belőle. A Vatican Girl négy részen át vesz fel különböző nyomozási szálakat, amelyeket az ügy megoldatlansága miatt természetesen nem tud elvarrni, cserébe rengeteg feszültséget teremt. Nem véletlenül fogalmazott a rendező Mark Lewis egy interjúban úgy, hogy ezt a történetet Dan Brown is írhatta volna. Emanuela Orlandi eltűnéséről különböző elméletek vannak, és mindegyikben van hihető elem.
Lehet, hogy az emberrablás mögött a KGB volt? Esetleg a maffia és az olasz alvilág keze lehet benne? Vagy épp a Vatikán intézte az egészet? Bármelyik verzió legyen is érvényes, a történet azért is szippantja be a nézőt, mert sokkolja, ahogy egy átlagos család átlagos életét egyszer csak szétveri valami nagyobb erő. A négyrészes sorozatnak ezért is az egyik leghatásosabb eszköze a családtagok beszéltetése – különösen Emanuela bátyja, Pietro kap főszerepet a történtek rekonstruálásában, és nemcsak a mondataiban, hanem a gesztusaiban is visszaköszön ennek lezáratlan tragédiának minden fájdalma. Emanuela Orlandi lassan 40 éve sem élve, sem holtan nem került elő. A sorozat ugyanakkor egy új csavarral is feszültséget teremt, az utolsó részben megszólal ugyanis egy nő, aki egyrészt azt állítja, hogy Emanuela közeli barátnője volt, másrészt, hogy a lány arról beszélt neki, egy, „a pápához közel álló” személy zaklatta. A sorozat készítői lehetőséget adtak a Vatikánnak is, hogy megszólaljon, de nem élt vele.
A Mackó (Disney+)
Történet egy diszfunkcionális családról és egy chicagói külvárosi büféről, ahol Amerika legjobb séfje dolgozik. Egy sorozat, amelyben egyrészről gyönyörűen fényképezett, elképesztően étvágygerjesztő ételek látványával hengerelik le a nézőt, másrészről mesterien építik fel robbanásig a feszültséget; annyira, hogy tényleg azt várja az ember, mikor pattannak el ebben az aprócska, kissé elhanyagolt, kissé füstös, hamburgerszagú büfében a séf idegei, aki aztán magára gyújtja az egész kócerájt.
Úgyis mondhatnánk, az Üvegtigris ilyen is lehetett volna, ha vígjáték helyett drámát csinálnak belőle. Carmy (Jeremy Allen White), a díjnyertes szakács hazatér a puccos New York-i étteremből, hogy bátyja öngyilkosságát követően átvegye annak büféjét. Ráncba kell szednie a helyet, fegyelmeznie a kiszolgáló személyzetet, és miközben Carmy a Michelin-csillagos pedantériát szeretné meghonosítani Chicago-külsőn, szembe találja magát a büfé korábban felhalmozott adósságaival, a környékbeli dílerekkel, a helyet lepontozó minőségellenőrrel, és bátyja okkal rejtegetett, korábbi életmódjával is.
Aki azt hitte, hogy a világ legnyugisabb melója egy marhahúsos szendvicsezőt üzemeltetni, az eddig a pontig fogja ezt gondolni: itt a büfé személyzete gyakorlatilag naponta küzd meg a fennmaradásáért, minden nap élet-halál harc, ahol az idő nagyobb ellenség, mint az ablakba tévedt pisztolygolyó, mert az ételekkel nyitásra kész kell lenni, és az új séf alatt a konyhának csillognia kell, mire olajra dobják az első gerezd fokhagymát. A színészi játék, a rendezés, a pulzusnövelő, pergő vágás tökéletes, az operatőri munka pedig olyan, hogy attól a büfé konyhája nyomasztóan klausztrofób térré válik, mert sosem látjuk át az egészet, a sorozat szándékosan kispórolja a látványból a totál képkivágásokat.
Egyszóval A Mackó egy nagyon jó ízléssel összerakott minisorozat, amelyben minden egyben van, a kép rímel a történetre és a főszereplő érzelmi világára, és miközben azért szurkolunk, hogy a végére sikerüljön legalább valamelyest egyenesbe jönni, szinte észre sem vesszük, hogy mindvégig a gyászfeldolgozásról beszélt nekünk ez a sztori.
Guillermo del Toro: Rémségek tára (Netflix)
Ha valaki úgy érzi, túl békésen telnek az ünnepek. és egy kis borzongásra vágyik, annak meleg szívvel és hideg vérrel tudjuk ajánlani ezt az antológiasorozatot. Klasszikus, dermesztő horrornak lehetünk tanúi mind a nyolc epizódjában, amelyekben hiába keresnénk A víz érintése és A faun labirintusa szerethető szörnyecskéit.
A Rémségek tárát tényleg csak igazi borzalmak lakják – démonok, boszorkányok, sírrabló patkányok, viktoriánus festmények megelevenedő rémalakjai, na meg az elmaradhatatlan kísértetek. Ezek a förmedvények kíméletlenül megtalálják az emberekben lakozó sötétséget, és addig lakmároznak belőle, amíg nem marad más utánuk, csak a pusztulás. A sorozat darabjait egytől egyig a narrátorszerepben is feltűnő, Oscar-díjas Guillermo del Torro válogatta, az első és az utolsó rész pedig a saját novelláin alapszik. Túlságosan bonyolult történetekre senki ne számítson, de látványban egész biztosan nem okoz csalódást a sorozat. Csak figyelmeztetésképpen: még a legedzettebb Trónok harca rajongóknak sem tanácsos teli hassal nekikezdeni.
Manifest (Netflix)
A négy éve debütált sorozatot három év után a kereskedelmi szolgáltató elkaszálta volna, ám ekkor jött a Netflix, és alá tett egy új évadot. A döntés nem volt véletlen: a rajongók imádták a természetfeletti elemekkel megtoldott, mégis igencsak valóságos emberi történetekkel játszó alkotást.
A sztori egy Jamaicából New Yorkba tartó repülőgépen kezdődik; a 828-as járaton. Az erre felszállóknak először csak azért megterhelő az utazás, mert turbulenciába keverednek, később azonban kiderül, hogy amíg ők úgy érzékelték, csak pár órát vannak a levegőben, igazából öt és fél évig voltak távol. A repülő utasai 2013 helyett 2018-ban landoltak, úgy, hogy egy évet sem öregedtek. Mindenki más azonban igen, így a 828-asokkal történteket még szeretteiknek is nehéz feldolgozni – főleg úgy, hogy ők végig halottnak hitték a repülő utasait. Mindennek a tetejében a 828-as járat utasai úgynevezett hívásokat kapnak. Vajon ki vagy mi áll ezek hátterében: valamilyen természetfeletti erő, esetleg maga az állam vagy egy mitológia az alapja az egésznek?
A történet középpontjában a Stone család áll, ám hamar kiderül: minden összefügg mindennel. Az összes utas szerepe lényeges, akiknek a múltja és élethelyzete sok tanulsággal szembesíti a nézőt. A Manifestnek hiába bonyolult és rejtélyes a cselekménye, az évadok előrehaladtával egyre inkább az az érzésünk, hogy a történet összeáll. És a negyedik évad még mindig tartogat olyan csavarokat, amelyekre már az első évadban ott van a megoldás.
Szívtipró gimi (Netflix)
Minden tini rémálma, hogy egyik nap arra megy be az iskolába, hogy a legjobb barátja egyszer csak ok nélkül levegőnek nézi. Amerie esetében ráadásul még az is bonyolítja a szituációt, hogy a tanárok mindeközben felfedezik a kettejük titokban rajzolt szextérképét, ami miatt az egész osztályt egy szexuális felvilágosító kurzusra ítélik. Ebből az alaphelyzetből indít a Szívtipró gimi, amely méltó párja az utóbbi időben bemutatott népszerű Netflixes tinisorozatoknak, mint amilyen a Fülig beléd zúgtam, az Én még sosem… vagy a Szexoktatás.
Ha valakinek ismerős a cím, az azért lehet, mert a sorozat 1994-ben indult eredetijét Magyarországon is adták, ám értelemszerűen azóta sokat változott a világ, hát még a tinédzsereké! Bár az ausztrál kamaszok számára queernek lenni szemlátomást már csak a szüleik körében okoz problémát, a szexizmus és a rasszizmus a jelek szerint még nagyon is jelen van a társadalomban. Az érzékenyítő tanórák pedig bármilyen bénácskák is a kivitelezés tekintetében, talán mégsem akkora baromságok, mint elsőre tűnnek. Azt meg, hogy milyen ereje van annak, amikor egy csapat diák összefog, hogy kiálljon a tanáráért, az elmúlt hónapok történéseinek tükrében a magyar gimnazista nézőknek aligha kell magyarázni.
