„Örülök, hogy a refrén még megy, és lassan a többit is kitalálom”’ – ilyen volt a Kispál és a Borz
A honvédelmi miniszter szerint köztudottan katonanemzet a magyar, szerintem meg köztudottan a Kispál és a Borz volt a 90-es évek legfontosabb zenekara, de igazából - az immár több zenei generációnak utat mutató vaskos életművével - a magyar poptörténet egészének is az egyik legmeghatározóbb formációja.
2010-ben, a Szigeten, 23 év után elbúcsúztak ugyan a közönségtől, de amint az lenni szokott, olykor a búcsúkoncertek után azért jönnek ilyen-olyan újabb fellépések. Például épp Orfűn játszották el három év alatt, három tételben az emlegetetett életművüket 2014 és 2016 között, és voltak időnként amolyan majdnem Kispál-bulik is. Szóval, bele lehetne kezdeni a „minek akkor búcsúkoncert” - vitába, de maradjunk annyiban, hogy nagyon jól teszik Lovasiék, hogy időnként megidézik a zenekart. És főleg, hogy most, 2022-ben - deklaráltan is újra Kispál és a Borz néven összeállva, új dalokat és lemezt is készítve - adtak egy nagykoncertet hazai pályán, egy háromnapos, Kispálra hangolt Fishing On Orfű 2.0 keretében.
Aki ott volt, tanúsíthatja, hogy talán ez volt a legjobb dolog, ami történt velünk idén (sőt, az utóbbi években). Mondhatni, innentől ez köztudott.
A Bodó Viktor által rendezett showt maga a nemzet főispánja, a magyaros mentében, kackiás bajusszal színpadra lépő Bödőcs Tibor nyitotta meg, aki szólt arról, hogy a teremtett bolygón a legjobb dolog nem magyarnak nem lenni, továbbá, hogy a kereszténydemokrata az új punk, a basszusgitáros férfi, a közönség nő, és hogy Demeter Szilárd lehet, hogy nem egy Jimi Hendrix, de legalább fehér. Főispáni engedélyt adott a Kispál és a Borznak a régi dalai játszásához, de némi szövegváltoztatást hatóságilag előírt azért nekik. Mint mondta, például semmiképp „nem nyelünk le kétforintost és nem rajzolunk pöcsöt a plakátra!”.
A megnyitóbeszéd után a dombról, a közönség között lepöfögött egy kiszuperált Barkas típusú kisbusz (ilyennel járta annak idején, a kezdetekkor a Kispál az országot). A közönség kivetítőn követhette az eseményeket egészen addig, amíg le nem vonultak integetve a lépcsőn a színpadhoz, majd megfogják a hangszereket és egy hosszú haaaaaa-üvöltéssel bele nem csaptak abba a dalba, amivel a legelső Kispál-album is nyitott.
„Ha lefekszem a hóba melléd, nyakamba összeér a víz” - énekelte tehát Lovasi és azonnal még hétezer ember. És nem is nagyon hagyta abba sem Lovasi, sem az a hétezer innentől úgy éjfélig.
A nagyon vegyes - fiatalokból, középkorúakból, kisgyermekes családokból álló - közönség mindenre vevő volt, a színpad előtt ment a pogó (sőt a crowd surfing), hátrébb pedig a szolídabb bulizás, énekés, tapsolás, táncolás. Elhangzott, hogy jó hogy vége a 60-as, meg a 2010-es éveknek is, de igazából pont olyan volt a hangulat, mint a 90-es évek Kispál-bulijain. Na jó, kicsit megörgedtünk (ahogy a zenészek is), de szombaton ez senkit nem érdekelt, itt és most őrültünk és fiatalodtunk meg. Úgy volt ez nosztalgiabuli, hogy azért tele volt (ön)iróniával, ki tudtuk röhögni a múló időt.
Lovasiék kifejezetten felszabadultan játszottak, amibe belefért pár hibázás, szövegtévesztés, egy-egy mellé csúszott gitárhang is (cserébe több földbedöngölő Kispál-szólót kaptunk), az egészről sütött, hogy ők is nagyon élvezik az együtt zenélést, a közönség pedig mindenre vevő volt.
Egy igazi best of műsorral készültek, amibe mindössze két új dalt (Rózsaszín és Mocsár) csempésztek be. El is hangzott ezen a ponton, hogy ez az a rész, amikor a nosztalgiázni érkezettek mehetnek a büfébe. Akik így tettek, mondjuk lecsúsztak az egyik rendezői gegről. A Rózsaszín végén, amikor Lovasi áriázni kezdett, egyszer csak feltűnt egy nagydarab fickó, aki ellökte a mikrofontól az énekest, és ő vette át az áriázást. Mondjuk, ő ezt a műjajt jobban érti, az gyorsan kiderült. Kállai Gergely operaénekest kérték fel a szerepre, aminek az is része volt, hogy biztonságiak rángatták le végül a színpadról.
De ezt leszámítva volt itt Etetés, Disznók tánca, Bársonyfüggöny, Autók a tenger felé és még sorolhatnánk. Egészen hihetetlen, mennyi gigaslágert írtak, és egészen hihetetlen, hogy bár nem egyszerű szövegek ezek, mindet nagyjából hétezren üvöltötték. Legalábbis úgy tűnt.
„Valami dal szól gyerekkoromból, örülök, hogy a refrén még megy, és lassan a többit is kitalálom” – szólt például valami dal a gyerekkorunkból, és a refrén még ment („csak hang legyen és fény”) és lassan a többit is kitaláltuk.
Naná, hogy szinte Lovasi nélkül, hétezer torokból hangzott el – mintegy ellentmondva a címnek - az Egy az egybe (csak maga), a buli vége felé pedig az is kiderült, fütyülni nem tud a közönség, de a Csillag vagy fecske szövegét annál inkább tudja.
Időnként egy régi tévéképernyő tűnt fel a kivetítőkön, abba keretezték a színpadon történteket. Az ős-Kipál-kort megidéző egyveleget (ahol egészen különös jelentéssel gazdagodott az OMSZ-ügy után, a pót-tűzijáték napján a „te még a meteorológusok kabátjában is fázol” -sor) a zenekar első dobosával, Bräutigam Gáborral vezették elő: hatalmas, fekete-fehér tévében láttuk az eseményeket, ez később átváltott színes (de továbbra is retro – talán a robbanós Orion?) készülékre.
Egyébként a színpadra nagyon egyszerű díszletet álmodtak, ami kicsit szintén a nosztalgiára hajazott, semmi faxni, néhány neoncsík a háttérben, amolyan korabeli bárzenekaros megvilágítás, ilyenek.
A műsor egy pontján Lovasi összeesett, a zenészek sürgősségiekért kiáltottak, a berohanó mentősök újraélesztést imitáltak. („Meghalunk, mintha nem volna több dolgunk a világban.”) Ezt a magunk részéről kifejezetten rossz poénnak gondoljuk (még akkor is, ha értjük az iróniát az öregecskedő zenész/zenekar újraélesztésével, meg a párhuzamot a Ha az életben szövegével), de gyorsan meg tudtuk bocsátani, amikor kiderült, hogy a mentősök valójában katonás színészek, akik Vajdai Vilmos vezényletével egy ütős showt nyomtak le.
„Jó nap ez a halálra, de mindjárt vége” – konferálta fel Lovasi a következő, 0 óra 2 perc című dalt, bár ekkor még volt bő fél óra a jelzett időpontig. És ebbe belefértek a legnagyobb koncertslágerek, a Húsrágó hídverő (ahol kimondatik, amit amúgy mindenki érez egy ilyen bulin: „Egyvonalban vannak most a szíved meg az agyad”), a Hang és fény (ahol viszont keserűen szembesülünk azzal, hogy az „egy leszedált ország tapsolgat a szarnak” sor éppúgy aktuális ma, mint volt 2000-ben), a Zsákmányállat (minden Kispál-koncert legfontosabb pillanata, amikor lehet üvölteni: „Zsákmányállat máját mosod egy névtelen patakban” és hogy „lőttél egyet finom utalásféleképpen.”), és az Emese (akinek most is indult a busza).
A ráadásra maradt még vagy öt dal, köztük például a talán legfontosabb, a Zár az égbolt. De hogy ne legyen ilyen szomorkás a vége, a Szőkített nővel búcsúztak, amit a La Bambával turbóztak fel.
A kötelező fotózkodás után felkapcsolódtak a fények, felhangzott a Forever Young, hiszen - ahogy a 0 óra 2 percben éneklik -, ezzel kell indítani a napot. Bár a nagyszínpad elcsendesült, odébb azért még a minifesztivál folytatódott picit. A Ricsárdgír meg is adta a levezető éjjel mottóját: „Félre bú és félre bánat, új helyre visz ez a féregjárat”.
