„Őfelsége kedves lány, egyszer az enyém lesz” – II. Erzsébettel nem bántak kesztyűs kézzel a művészek
A koronától a Spencerig, a Sex Pistolstól a Beatlesen át Slowthai-ig, a divatmagazinok címlapjától a giccses emléktárgyakig: II. Erzsébet hetvenéves uralkodása az egész világra nagy hatással volt, nem csoda hát, hogy a művészek is rengeteget foglalkoztak vele. És még a magyar színházban is eljátszották őt.
Filmek és sorozatok
Ha tudni akarod, hogy működik a királyi család, nézd meg A koronát, abból mindent megtudsz!
Azért korántsem biztos, hogy a fenti mondat tényleg megállja a helyét, akárhány sorozatrajongó is hajlamos így fogalmazni, de tény, hogy ha arról beszélünk, hogyan foglalkozott a tömegkultúra II. Erzsébet uralkodásával és a királyi családdal, akkor mindennek az alfája és az ómegája A korona című sorozat. A Netflix őrületesen népszerű és elismert sorozata – 21 Emmy-díjat kapott az évek során! –, amely a szomorú események után alighanem most még népszerűbbé válik majd, II. Erzsébet egész életét hivatott bemutatni, és ahogy teltek benne az évadok, úgy ért el a forgatókönyv azokig az eseményekig, amelyek alatt már a tévénézők jó része is élt. Hatalmas várakozásokat keltett például, amikor elkezdték forgatni azokat a részeket, amelyekben már Diana hercegnő tragikus sorsa is terítékre került.
A sorozat népszerűségének egyik kulcsa – túl a nyilvánvaló és a hétköznapokban is állandóan érezhető érdeklődésen a királyi család ügyei iránt – a kiváló színészválasztás: Erzsébet királynőt (fiatalabban) Claire Foy és (középkorúan) Olivia Colman alakítja, Fülöp herceget a most épp a Trónok harca-előzménysorozat, a Sárkányok háza egyik főgonoszát alakító Matt Smith és Tobias Menzies, Margaret Thatchert pedig Gillian Anderson játszotta. És persze nem elhanyagolható az sem, ahogyan a sorozat sokak számára szinte dokumentumfilmként működik: az alkotók kétségkívül nagyon odafigyeltek minden apró részletre, de azért nem szabad elfelejteni, hogy összességében mégiscsak fikcióról van szó – még ha sokan így is tesznek. Hab a tortán, hogy a sorozat bizonyos részeit Magyarországon forgatták.
Claire Foy, amikor még évekkel korábban arról kérdezték, hogyan készült Erzsébet szerepére, azt felelte, muszáj volt ugyanúgy a képzeletére hagyatkoznia, mint egy teljesen fiktív szerepben tenné, hiszen a fiatal (majdani) királynőről finoman szólva sincs annyi dokumentum, mint amennyire ma szemmel követheti bárki a királyi család minden lépését. „El kellett képzelnem, milyen lehetett egy olyan lány, aki csak a férjével szeretett volna élni a vidéki házában, gyerekekkel, kutyákkal és lovakkal. Félénk volt, visszahúzódó és nagyon közel állt a bájos húgához. Aztán egyszer csak megkapta a létező legelőkelőbb munkát, pedig tőle volt a legtávolabb ennek még a lehetősége is.”
Olivia Colman úgy fogalmazott ugyanerről a témáról:
Beleszerettem a királynőbe.
Colman szerint Erzsébetnél „nem volt nagyobb feminista”, mivel már akkor ő volt a családfő, amikor ez Nagy-Britanniában még alig volt nő, akire ez igaz lett volna, 1998-ban pedig ő vezette körbe autóval a szaúd-arábiai királyt a balmorali birtokon, noha akkoriban Abdullah országában a nőknek tilos volt autót vezetniük. „Egészen különleges nő. Megváltoztatta, ahogy a világra nézek” – mondta Colman.
A második legsikeresebb alkotás „II. Erzsébetről” A király beszéde volt: a filmet szinte minden kategóriában, 12 Oscar-díjra jelölték, és ebből négyet meg is kapott. Az idézőjel ugyanakkor nem véletlen, a film ugyanis Erzsébet édesapjáról, VI. György királyról szól, még pontosabban az ő beszédhibájáról. De mivel a cselekmény 1936-ba viszi a nézőket, az 1926-os születésű Erzsébet is felbukkan benne, igaz, csak a háttérben, aranyos kislányként.
A királynő című filmben aztán egészen más értelemben kerül „a háttérbe” a királynő: noha az őt játszó színészfejedelem, Helen Mirren az abszolút főszereplő (meg is kapta érte az Oscar-díjat), a film tulajdonképpen Diana hercegnőről szól. Pontosabban Diana hercegnő halálának következményeiről. Stephen Frears filmje arról a hétről szól, ami megrengette a királyi családot: II. Erzsébet szembemegy a protokollal, és nem áll a nyilvánosság elé a hercegnő halála után, a közvélemény pedig nem tudja mire vélni a hallgatását. Mirren így azokat a belső küzdelmeket játszhatta el, amelyekkel a királynőnek kellett szembenéznie, és amelyek saját ellenszenve és a néppel szembeni kötelezettségei közötti feszültségből eredtek.
Helen Mirren egyébként nemcsak itt játszotta el II. Erzsébetet, hanem az Audiencia című színdarabjában is, először a Londoni Nemzeti Színházban, majd a New York-i Broadway-n is, meg is kapta érte a színházi szakma legnagyobb díját, a Tonyt. Az előadás felvételét a magyar közönség is láthatta anno az Uránia moziban, a drámát magát pedig a magyar színházba járók is ismerhetik:
Magyarországon Halász Judit játszotta el II. Erzsébetet a Vígszínház előadásában,
Igó Éva Margaret Thatchere és Lukács Sándor Winston Churchillje mellett. A drámában az akkor még „csak” hatvan éve uralkodó Erzsébet sorra fogadja újabb és újabb miniszterelnökeit. Peter Morgan neve is sokaknak ismerősen csenghet a királyi család rajongói közül: ő A korona című sorozat kitalálója, írója és producere is.
Hogy a királyi családból a legnagyobb érdeklődés nem is az uralkodóra, hanem Lady Dianára irányult, azt a filmek is tükrözik. A legutóbb is mellékszerepben láthattuk ugyanis II. Erzsébetet, a Spencer című, különös filmben, amelyet bemutatása előtt hatalmas Oscar-várományosnak tartottak, de aztán mindössze egy Oscar-jelölést kapott (Kristen Stewart Lady Di megformálásáért), de azt sem váltotta díjra. A Spencer furcsasága abból adódik, hogy bár valós személyekről, valós szokásokról szól, mégsem próbál egyáltalán a valóságra támaszkodni: ebben a filmben Diana mindössze néhány, nagyon nehéz napját követhetjük a Sandringham-birtokon a királyi család karácsonyi ünnepségén, de úgy, ahogyan az alkotók elképzelték, mi mindennel küszködhetett ott egy szabad szellemű, a kötöttségeket zsigerből elutasító nő. Ennélfogva II. Erzsébet érthető módon meglehetősen negatív szerepben, az elnyomó és léleknyomorító család legfontosabb képviselőjeként tűnik fel (Stella Gonet játssza).
Persze Erzsébet a leghíresebb filmek alkotóin kívül is sokakat megihletett. Készült film egy olyan képzeletbeli éjszakáról, amikor ő és húga kamaszként, inkognitóban lógtak ki piálni egy jót (Hercegnők éjszakája), készültek filmek arról, hogyan csalta meg Diana Károlyt (Lady D. – A szerelmes hercegnő) és hogy hogyan csalta meg Károly Dianát (Whatever Love Means), sőt készült dokumentumfilm is a királyi családról, annak érdekében, hogy a család ne tűnjön többé olyan elérhetetlennek a köznép szemében. Az ötlet viszont, úgy tűnik, nem jött be: bár 37 millió brit látta, hogyan eteti répával a lovakat Erzsébet és hogyan vízisíel Károly, II. Erzsébet később elrendelte, hogy a tévé soha többé nem adhatja le a Royal Family című, 1969-es, másfél órás dokumentumfilmet.
Zene
Ahogy a Dianáról szóló filmek nemegyszer kevésbé kegyesen mutatják be II. Erzsébetet, úgy zenében is az a dal jut talán a legtöbbek eszébe, amelyik a legdurvábban küldi el melegebb éghajlatra a királynőt: a Sex Pistols 1977-es száma, a címében a himnuszt idéző, szövegében viszont attól meglehetősen eltérő God Save The Queen. Elég talán annyit mondani, hogy a cím rögtön úgy folytatódik: „The fascist regime”, de a második versszak sem gyengébb ennél: „God save the queen / She's not a human being / and There's no future / And England's dreaming” („Isten óvja a királynőt / Ő nem is ember / és nincs jövő / és Anglia álmodik”). A dal miatt a megjelenésekor a Sex Pistols feketelistára került egész Angliában, megtiltották, hogy bármelyik rádió lejátssza azt, sőt késsel is megtámadták a zenekar tagjait; William S. Burroughs író viszont gratuláló levelet küldött miatta nekik.
A Sex Pistols frontembere ugyanakkor nemrég azt nyilatkozta, sosem a királynővel, hanem a rendszerrel volt bajuk.
Isten áldja a királynőt. Sokat kellett elviselnie. Nincs bennem ellenséges érzés senkivel szemben a királyi családból. Soha nem is volt. Az intézményrendszer az, ami zavar, és az, hogy én vagyok az, akinek fizetnie kell őket
– mondta John Lydon a királynő platinajubileuma alkalmával. Amely esemény egyébként, hasonlóan minden II. Erzsébethez fűződő ünnepéllyel, újabb és újabb hatalmas eladásokat generált a Sex Pistolsnak még évtizedekkel a megjelenés után is.
Ha a leghíresebb dal talán ez is, a leghíresebb együttes, amely II. Erzsébetről énekelt, a Beatles volt: a lemezborítón nem is jegyzett, kevesebb mint félperces Her Majesty című számuk szerint „Őfelsége nagyon kedves lány / Csak nincs túl sok mondanivalója”, de azért „Elmondanám neki, hogy nagyon szeretem / De ahhoz jó sok bort meg kéne innom”, viszont „Egyszer majd az enyém lesz”.
A legkülönösebb szövege pedig talán a Pet Shop Boys Dreaming of the Queenjének van, amelyben az énekes, a királynő és Lady Diana vesznek részt egy teázáson: Diana sír, mert minden szeretője meghalt, a teaparti végére pedig az énekes már meztelen. Morrissey és a The Smiths már 1986-ban arról énekelt, hogy A királynő halott (The Queen is Dead), Slowthai, a brit rapper pedig arról, hogy nincs semmi nagyszerű Britanniában (a Nothing Great About Britain szójáték az ország nevével, hiszen a Great-Britainben a great nemcsak nagyot, de nagyszerűt is jelent).
Lee „Scratch” Perry Queen Elizabeth’s Pum Pum címmel adott ki dalt, amelynek címét meg sem próbáljuk lefordítani, de annyit el lehet mondani róla, hogy meglehetősen intim kapcsolatra utal a királynővel, a Stone Roses pedig egyszerűen csak a kedvesének nevezi Erzsébetet (Elizabeth My Dear), de a látszat ellenére ebben sincs semmi köszönet. Az egypercesnél is rövidebb dal ugyanis arról szól, bármi is történhet, az énekes ugyan nem nyugszik addig, amíg Erzsébet el nem veszíti a trónját.
Popkultúra
Nemcsak a királynőről, de az ő szereplésével is készültek popkulturális alkotások, ezek azonban nem meglepő módon kicsit sem kritikusak vele vagy a monarchiával. A 2012-es londoni olimpia megnyitójára például a két lehető legbritebb dolgot hozta össze egy kisfilmbe a rendező, Danny Boyle: II. Erzsébetet és James Bondot:
A királynő még idén is kapható volt egy kis mókázásra uralkodásának 70. évfordulóján, azaz a platinajubileuma alkalmából: Paddington mackóval ült le teázni.
Divat
A brit monarchia fejeként II. Erzsébet a kezdetektől tökéletesen tisztában volt azzal, milyen jelentősége van mindannak, amint mond és tesz, így annak is, hogyan öltözködik. A stílusa – mondják szakértők – mindig is inkább elegáns, semmint az aktuális irányzatokat követő, a szó szoros értelmében divatos volt. A saját ízlése mutatkozott meg benne, amivel következetességet, magabiztosságot és folyamatosságot sugárzott, ezzel pedig női vezetők, közéleti személyiségek számára szolgált inspirációként.
Életének egyik meghatározó ruhadarabja az esküvői ruhája volt, amelyhez a II. világháború alatt kiutalt jegyekért vásárolta meg az anyagot, ezzel is azt mutatva: érti és érzi, milyen nehézségek állnak országa mögött és előtt. 1953-as koronázási ruhája is önmagában egy kinyilatkoztatás volt: a törtfehér szatén anyagra a brit birodalom országaira utaló növényeket – többek között angol rózsát, skót bogáncsot, walesi póréhagymát, ír lóherét, kanadai juharlevelet, új-zélandi ezüst páfrányt – hímeztek.
A divatdiplomáciának mindvégig avatott és elkötelezett gyakorlója volt – akárcsak később Michelle Obama vagy unokája, Vilmos herceg felesége, Katalin hercegné –, gondosan kiválogatott szettjei gyakran hordoztak finom üzeneteket is. Emlékezetes volt például az az összeállítása, amelyet 2017-ben viselt a parlamenti ülésszak nyitányán, akkor, amikor a brit kormány gőzerővel készült a Brexit lezárására. A királynő az alkalomra kékes kabátot és hozzá illő kalapot vett fel, utóbbit azonos színű, sárga bibéjű virágok díszítették, az összkép pedig sokak szerint az Európai Unió zászlajára emlékeztetett.
Az élénk színű, monokróm ruhák viselésének is mestere volt, tudta, mi kell ahhoz, hogy a viselete ne lógjon ki túlzottan azoké közül, akiknek a köreiben mozog, a tömegben mégis könnyen észrevehetővé váljon. Mindezzel pedig olyan személyiségeknek szolgáltatott példát mint Hillary Clinton, Angela Merkel vagy Nancy Pelosi.
Klasszikus kézitáskái és cipői, a vidéken töltött napokon viselt kendős, gyapjúpulóveres, tartán szoknyás szettjei olyannyira a védjegyeivé váltak, hogy elég, ha csak azokat látjuk, rögtön ő ugrik be róluk.
