Nem vagyok őrült, akinek semmi nem számít – mondja a Duna felett átsétáló artista
Simet László több mint négy évtizedes karriert tudhat maga mögött, és ugyan jó néhány évet letagadhatna, a kortársai közül nem sokan kötéltáncolnak. Már gyerekkorában határozottan eldöntötte, hogy artista akar lenni, habár a sportakrobatikába és más sportágakba is belekóstolt. Kiskamaszként kezdett tanulni artista szüleitől, így továbbvitte a „drótos” hagyományt. Első szezonját 1978-ban, húszévesen csinálta végig Csehszlovákiában, ők voltak szüleivel „a három Simet”, és turnéztak együtt a világ legnevesebb cirkuszaiban magasdrót-számukkal.
Ahogy érdeklődésünkre meséli, kezdő artista korában szinte minden teret szemügyre vett, ami potenciális kötéltánc-helyszín lehet – még egy templom hatalmas belsője láttán is az volt az első gondolata, hogy miként lehetne a magasban kifeszíteni a drótot és átsétálni rajta. Ez az ötlet a Duna esetében is automatikusan jött, ám nem sejtette, hogy valaha realitása is lehet. Negyven évre rá azonban jött Fekete Péter, a Fővárosi Nagycirkusz igazgatójának felkérése, amire nem válaszolhatott mással, csak igennel.
A Duna feletti átkelés élményét „rendkívüliként” jellemzi; bár a nevéhez már számos hasonló produkció, azaz skywalk fűződik, de Budapesten, a szülővárosában megtenni „abszolút fenséges” volt, élete egyik csúcspontjaként értékeli. Legelső skywalkját 1997 szeptemberében vitte véghez, mégpedig a Nagykörúton; a drótkötelet mindössze néhány órával a fellépés előtt látta, amikor repülővel hazaért a koppenhágai Tivoli vidámparkból. A mutatványt hatalmas nézősereg kísérte figyelemmel, de a fővárosi közönségnek emlékezetes lehetett az is, amikor egy kispesti templomtoronyba ment fel kötélen vagy a Duna Plaza előtt sétált a magasban.
Mint mondja, a mostani hétvégén összegyűlt tömeg energiája is ösztönzőleg hatott rá. Amikor fölért, érthetően a „szakmai részre” koncentrált és erősen fókuszált, de érzékelte, hogy az induláskor mindenki lélegzet-visszafojtva figyelt. Az első komoly visszajelzést akkor kapta, amikor középtávon féltérdre ereszkedett és üdvözölte a közönséget.
Leírhatatlan érzés volt, amikor mindkét partról többezer ember hangját hallottam
– idézi fel, hozzátéve, hogy „az utolsó 8-10 méteren az emberek már kezdték elhinni, hogy valóban sikerülni fog”. Nagyon sokat jelentett számára, ahogy a földre érkezve fogadták, leginkább az érintette meg, hogy többeknek könnyeket csalt a szemébe.
Simet László a pályája során gyakorlatilag mindent elért, amit egy artista elérhet. Három aranyérmet nyert nemzetközi fesztiválokon (Kínában és Varsóban is), itthon megkapta azokat az állami kitüntetéseket, amelyekkel kevés pályatársa büszkélkedhet, így például a Hortobágyi Károly-díjat, a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét és a Magyarország Érdemes Művésze díjat is. A világon szinte mindenhol megfordult, szólóprodukcióval vehetett részt a londoni olimpia záróünnepségén a stadion tetején 45 méter magasan, pár éve pedig, Kínában már 87 méter magasan sétálhatott (csak viszonyításként: a cirkuszban 7-8 méteres magasságban dolgoznak).
Számára mindegyik másért jelent sokat. 1989-től nem csak sétál, de motorozik is drótkötélen, 1995-től pedig az úgynevezett halálkerék is bekerült a repertoárjába. A világhírű újcirkusz-társulat, a Cirque du Soleil előadásain is szerepelt: a La Nouba címűben a kétezres évek elején, 2013-ban pedig főszerepet játszott a Chemins Invisible, Le Hangar des Oublies című műsorukban, Quebec Cityben.
Egyebek mellett arról híres, hogy gyakorlatilag bármilyen magasságban biztosítókötél nélkül mutatja be lélegzetelállító produkcióit, szerinte ugyanis itt éppen a veszélyesség az érték, ami elvész, ha be van biztosítva. „Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fut át a fejemen, hogy csúnyán is végződhet”, ismeri el ugyanakkor. Mint mondja, a Duna feletti séta előtt legnehezebben az egyre növekvő nyomást kezelte; amikor kikristályosodott, hogy mennyi ember munkája van a produkcióban, és hogy a most zajló nemzetközi színházi olimpia nyitóünnepségeként mennyire reprezentatív, fontos ez az esemény – nem beszélve a hírverésről –, minden arra ösztönözte, hogy „ezt meg kell csinálni”. Az átkelést két, úgynevezett száraz próba előzte meg más helyszíneken (vízi próbát nem tartottak), ahol tesztelte a drótkötelet és az egyensúlyozáshoz szükséges balanszrudat.
A Fővárosi Nagycirkusz által szervezett Átmentem hatalmas logisztikát igényelt – hogy valójában mekkorát, arra ők maguk is időközben jöttek rá. A Duna egy szakaszát konkrétan le kellett zárni, hatalmas, egyenként száztonnás darukat mozgattak, ekkora készültség miatt nem igazán volt opció az esőnap. Az időjárás aznap nem a legszebb arcát mutatta, Lászlót aggasztotta is az erős szél, ami lassan egyre erősebbé vált, de az artista úgy ítélte meg, hogy ez még belefér. „Nyilván nem vagyok öngyilkosjelölt vagy őrült, akinek semmi nem számít”, jegyzi meg. Igazi biztosítását szerinte a korábbi évtizedek hatalmas szakmai tapasztalata és rutinja adta, a jó alapok, a világszerte sikeresen véghez vitt skywalkok (mindenhol volt valami, ami újat tanított neki), meg persze a tudat, hogy megoldott már pár nehéz feladatot. Mint ahogy ezt is: április 15-én cirkusztörténelmet írt, amikor közel 40 méter magasan, egy alig több mint két centi szélességű sodronykötélen 300 méternyi utat tett meg Budáról Pestre.
A szombati bravúr után Simet László – teljesen érthetően – fizikailag és mentálisan is kifáradt, stresszes két hónap áll mögötte. Konkrét tervei egyelőre nem, ám vágyálmai azért vannak, amiknek megvalósításában jókora ösztönző erő a mostani siker. „Minden lehetséges – ha Philippe Petit illegálisan képes volt sétálgatni a World Trade Center ikertornyai között, onnantól kezdve semmi nem lehetetlen” – mondja.
