• 2023 január 01.

„Nem prédikálhatsz harcot, ha otthon babusgatod az asszonyt” – Háy János Petőfiről

hvg.hu: „Úgy tartják a magyarok, hogy ő a költő mintapéldánya” – mondta egy előadásában Petőfiről. A Kik vagytok ti? című „újraélesztő” könyvében pedig egyenesen a korszak popzenészének, celebritásának nevezi. És ez mind a napig igaz: egyértelműen ő a legnépszerűbb költőnk. Mi lehet ennek az oka?

Háy János: Minden nemzetnél a romantika időszaka volt az, ami elindítja a modern gondolkodást a költészetben, a nyelvben, és a témafeltárásban. Mindaz, amit az ember a mai napig „költészetnek” tekint, benne van a Petőfi-életműben. Ő volt az, akinek a költészete a nyelvújítás stabilizálódása után a leglátványosabban jelenik meg. Már azon a nyelven ír, amit valójában mi is beszélünk. Persze, a nyelv mindig változik, hiszen az egy organikus szerkezet, de Petőfi nyelve az a nyelv, amihez ma is vissza tudunk nyúlni, és teljesen egyértelműen tudjuk olvasni, mondhatjuk úgy, hogy alapnyelv. Csokonainál rengeteg archaizmust találunk, és gyakran csak rá jellemző nyelvújítási igyekezetet. Berzsenyinél pedig annyi a lábjegyzet, a mitológiai utalás, hogy még egy mitológiában nem tök hülye arc számára is nehézkessé teszi az olvasást.

hvg.hu: Tehát Petőfi a mindenki által beszélt és értett köznyelvet emeli be a költészetbe?

H. J.: Igen, legalábbis a köznyelvhez kezdte el közelíteni a költészet nyelvét. Ennek legfőbb eszköze a népdal volt. Petőfi népdalszerző volt a szó legklasszikusabb értelmében. Annyira, hogy volt idő, amikor ő maga is beöltözött parasztlegénynek, úgy járt-kelt Buda és Pest utcáin. Teljesen magáévá tette a szerepet, mert ez ugye szerep volt, Petőfi nem volt a nép gyermeke. Van több olyan műve (mondjuk a Juhászlegény, szegény juhászlegény), amiről szerintem tízből kilencen nem is tudják, hogy ez Petőfi-vers, annyira evidenciaként keveredett bele a magyar népköltészeti gondolkodásba. Olyannyira természetesen, hogy a dalszöveg például kijavítja az eredeti vers kicsit ügyetlen zárósorait. „S id'adnák a világot rá'dásnak, / Szeretőmet mégsem adnám másnak!” - hangzik az eredeti vers, a dalszöveg pedig ekképpen: „A világot adnád ráadásnak, /Szeretőmet még sem adnám másnak”.

Petőfi egyszerű nyelvezetet, egyszerű rímeket, egyszerű ritmusokat használ. Akkoriban az volt az elvárás a költeményekkel szemben, hogy egyszerre lehessen görögösen és ütemhangsúlyosan is ritmizálni, erre jött Petőfi, és azt mondta: miért kéne? A felezőnyolcas megél magában is, ahogyan a népdalokban is. „Befordúltam a konyhára, / Rágyujtottam a pipára.../ Azaz rágyujtottam volna, / Hogyha már nem égett volna.” Ha ebbe felfedez valaki időmértéket, mondjuk a jambikus lejtést, az csak véletlen. Petőfit nem érdekelte ez a fajta elvárás. Mint ahogy az se érdekelte, hogy látványos rímek legyenek: konyhára/pipára, gyújtottam volna/ égett volna. Az érdekelte, hogy iszonyú dinamikus legyen a szöveg.

hvg.hu: Ez az egyszerűsítés nem jelentett – mai szóval – bulvárosodást?

H. J.: Ma majdnem minden közhelyessé vált, minden az eladhatóságról szól. Annyira, hogy ha két író találkozik, nem azt kérdezi egymástól, hogy min gondolkodsz, mi az, ami foglalkoztat, hanem azt, hogy hány példányban jelent meg a könyved. Ez szerintem gyalázatos, végletekig elüzletiesedett világban élünk. Sokszor az az érzése az embernek, hogy miként a felelős politikai gondolkodást leváltja a kommunikáció, az irodalmi teljesítményt és minőséget a marketing. Ha a mostani totálisan bulvár és felszínes világ szemüvegén néznénk, akár gondolhatnánk, hogy Petőfi ennek egyfajta előzménye volt, de erről szó nincs. Épp ellenkezőleg, ő bátran belefogott egy olyan dologba, ami nem volt akkor divatos, és nem vitte le kutyába a költészetet, hanem megújította. Olyan periférikus nyelveket talál, amely nyelvek addig nem voltak, vagy csak részben voltak becsatornázva a magyar költészetbe. Ilyen volt a népköltészet nyelve vagy az egyszerű beszélt nyelv, gondoljunk csak A helység kalapácsa közvetlen nyelvhasználatára. És ezek az új nyelvi regiszterek felizzították a szövegek belső tartalmát. Tehát korántsem a bulvárosodás irányába megy, hanem abba az irányba, hogy nagyobb valóságereje legyen a nyelvnek. Minden új költészet, minden új irodalom azt akarja, hogy mélyebb valóságanyagot és mélyebb valóságélményt hozzon az általa használt nyelv. Az új irodalom épp ezért önkéntelen konfrontálódik a centrálissá vált, kicsit megfáradt irodalmi beszédmódokkal.

hvg.hu: A nyelvújítás utáni nyelv „köznyelvesítése” mellett, sőt talán inkább az előtt, a politikai szerep is meghatározó a mai Petőfi-képben, nem?

H. J.: Nagyon fontos, hogy egy olyan korszakban születetett ez az életmű, amikor az akkor modernnek számító nemzeti identitás alapjai kialakultak. Egy olyan korszakról van szó, amelynek a megítélése talán minden magyar számára egyértelmű. 1956-ról lehet, hogy többfélét gondolunk, de 1848-49-ről mindenki ugyanazt gondolja. Lehet, hogy van némi különbség, mondjuk Kossuth vagy Görgey megítélésében, de valójában az, hogy ez az időszak egy felemelő pillanata volt a magyar történelemnek, abban minden jobb- vagy baloldali és minden sehol nem álló magyar is egyetért. Petőfi pedig ennek a gondolatnak tulajdonképpen a szócsöve és egyben ikonikus alakja is. És mindenkinél hitelesebb volt, hiszen a nemzeti identitás kialakulásával párhuzamosan ő is építi magában a saját nemzeti identitását. Szlovák szülök gyerekeként kellett magyarnak lennie, a magyar nyelv és nemzeti gondolat hősének.

hvg.hu: Petőfi nagyon fiatalon halt meg, igazából néhány év alatt írta meg az életművét, azt mégis teljesnek érezzük.

H. J.: Így van, 7-8 évet alkotott mindössze, és ezalatt a művei lefedik azt a teljes költészeti spektrumot, amit a mai napig a költészetnek gondolunk, és mindegyik eleme szerethető. Foglalkozott istennel, halállal, egyszerre volt szerelmes, közéleti, gondolati (gondoljunk a Felhők-ciklusra), egyszerre volt humoros, játékos: csak nézzük meg újfent A helység kalapácsát vagy a János vitézt, azokban mennyi vicc van! Ráadásul olyan korszerű viccek, amikről ma sem gondoljuk, így a gender meg a PC őrület után, és közben, hogy ciki lenne.

H. J.: Jó, ha ezzel tisztában vagyunk, mert a versolvasó nem egy voajőr, vagy egy bulvárújságíró, aki a költő életébe akar bekukucskálni, hanem olyan, aki a saját érzelmeit akarja mélyebben megélni a szövegen keresztül. Ettől függetlenül nem zárhatjuk ki az életrajz beleolvasását a műbe vagy kiolvasását a műből. A versnél, amit alapvetően bizalmi műfajnak tekintünk, ez különösen jellemző, de saját tapasztalat, hogy még próza esetében is ez működik. Hányszor voltam már elvált néhány olvasóm szerint, merthogy ilyen történetet írtam meg, hányszor kérdezi meg egy-egy újságíró, hogy mért gondolom azt, hogy - és itt jön egy idézet egy szereplőmtől. És én csak magyarázkodom, hogy az a szereplő nem én vagyok. Persze kicsit én is, de ebbe itt ne menjünk bele.

Tudnunk kell, hogy az első valódi költői gesztus, amikor képesek vagyunk megteremteni a távolságot a mű és a privát személyiségünk között, amikor képesek vagyunk a szívünk helyett a papíron megteremteni egy érzelmet. Persze, ebben van egy paradoxon, mert a művet mégsem lehet teljesen leszakítani a szerzőről, hiszen mégiscsak az alkotó érzelmi anyagából kap muníciót. Tehát egyszerre eltávolítod magadtól azt, amit írsz, és egyszerre nyomod bele az erőt a saját szívedből. De az eltávolítás nem elkerülhető. És ezt Petőfi nagyon tudta. Talán mert a személyes identitás kiépítése is már egyfajta szerepjáték volt. Szinte zsonglőre volt a különféle költői szerepeknek. A divatosak a bordalok, akkor miért ne írna ő is olyat. Pedig ő maga nem ivott alkoholt, egyáltalán nem bírta. Ez persze nem akadályozta abban, hogy a bordalokon keresztül élje meg azokat a szabadságélményeket, azt a vidámságot, amit a bor felszabadító ereje adhat. És rá is ragad a bohém költő szerepe, holott Petőfitől totál idegen volt a tivornyázás.

hvg.hu: Ugyanez igaz a „nagy nőcsábász” Petőfi-képre is? Az is csak egy szerep volt nála?

H. J.: A korai szerelmes versekben a szerelem tulajdonképpen inkább vers stimulációnak tekinthető, az volt a céljuk, hogy inspiráló erőt merítsen belőle. Természetesen a versíráshoz. De viszonylag hamar, már a huszas éveiben megjelennek egyszerű szerkezetű, de érzelmileg rendkívül gazdag szövegek, mint A virágnak megtiltani nem lehet, vagy a Fa leszek, ha fának vagy virága. S ez teljesedik ki a Júlia-szerelem környékén. Végig lehet kísérni az életműben, hogyan alakul a szerelemhez való viszony. Egy kamasz fiú kezdi el, és ahogy minden kamasz ő is elsősorban a szerelemtől van hasra esve, meg attól, hogy ő maga szerelmes, és azt hiszi, hogy a világon senki más ilyet nem érez, csak ő. Csapó Etelke története azt mutatja, hogy nem is kell hozzá még csaj se: első szerelmi ciklusa egy halott lányhoz szól. Ez nyilván nem volt szerelem, ezek mímelt szerelmek. Ennek kapcsán is látszik, hogy Petőfi költészetét a felnövekedés történeteként is olvashatjuk.

hvg.hu: Petőfi harmadik nagy témája a közélet, a szabadság, a forradalom, ezekkel kapcsolatban már szinte agitátor szerepet vesz fel a verseiben. Ön azt írta ezzel kapcsolatban, hogy itt annyira egybeolvadt a költő és a felvett szerep, hogy az már az irodalom rovására ment. Hogy érti ezt?

H. J.: Azt gondolom, hogy minden költő tragédiája az lehet, amikor a szerep, amit választott, a valóságban is megjelenik, mint szerep, amikor összekeveredik a versalany és a költő valós személyisége. Petőfit tényleg sokan buzdították, hogy meg lehet oldani, ha nem akar ágyban párnák között meghalni. Irány a csatatér! Nem kellett volna elmennie szerintem, de így vált számunkra ikonná. Ugyanakkor mégiscsak huszonhat éves volt ekkor, nem kellett volna meghalnia. Nem tudom, milyen lett volna, ha tovább él, de egy biztos, ő maga is elhitte, hogy az az igazi, ha valóra váltja a költői szerepét. Ez szerintem egy tévedés volt költészeti szempontból, de emberileg abszolút érthető. Nem is tudom nagyon elképzelni, milyen lehetett egy olyan embernek lenni, akitől rettegnek a hivatalok, sőt még az új kormány is. Olyan iszonyatos népszerű volt, hogy lehetett attól félni, hogy parasztsereggel lerohanja Budát és Pestet. És ha van egy ilyen erős szerepvilág, amit rád osztottak, akkor állati nehéz nem azonossá válni vele. Folyamatosan azt hallod, hogy te vagy a forradalmár, az igazi hős. Nem prédikálhatsz harcot, ha otthon babusgatod az asszonyt.

hvg.hu: „Ha születése, mondjuk, kétszázadik évfordulójáról megemlékezik a magyar parlament, mindenki meghatottan fog felállni, de belül mindenki mást és mást gondol. Veletek végezne először, ti röghöz kötött, konzervatív csürhe, gondolnák a liberálisok. Ti kerülnétek a pallosa alá, ti, internacionalista hazaárulók, a nép nevében, s a nép mégiscsak mi vagyunk, gondolnák a konzervatív párt képviselői. Ne aggódj, Sanci, mondanák a szélsőjobbosok, visszafoglaljuk, nem lesz egy nemzetnek két, vagy fene tudja hány hazája, pláne ha abból az egyik Románia. Csak a szélsőbalos képviselő nem gondolna effélét, egyedül van a parlamentben, s meg van róla győződve, hogy valójában ő maga Petőfi Sándor” – írja a három évvel ezelőtt, a már többször emlegetett kötetében. Jó hír, hogy mindenki talál magának egy érvényes Petőfi-képet, vagy pont hogy rossz hír, hogy ebben is megjelenhet a kirekesztés?

H. J.: Ez a nagy költészet varázsa. Mindenki úgy gondolja, hogy az ő gondolatait fejezi ki, hiszen mindenfelől értelmezhető és mindenfelől megtalálható az értelmezése. Hogy az olvasó számára az általános gondolatok képesek egyedi regiszterre váltani, és akár bizalmasan is megszólítani bennünket.

hvg.hu: Közel 200 éve Petőfi tehát a magyar költészet popsztárja. Mi az oka, hogy máig is abszolút övé a legfényesebb szobor, hogy nem volt más - sem József Attila, sem Ady Endre, se más -, aki csak megközelítené népszerűségben?

H. J.: Az említett két költő az, akik még sztárrá tudott válni. De, aki generálisan, mindenkinek fontos, aki a nyírségi elesettektől a svábhegyi elitig, az unokáktól a nagymamákig mindenkit fenntartás nélkül meg tud szólítani, az csak Petőfi. Ady is tett arra kísérletet, hogy minden olvasói réteggel megtalálja a hangot, de ő mégsem tudott behatolni a társadalom minden szegletébe. Érdekesség egyébként, hogy Ady talán épp 27 éves, amikor elkezdi írni az Új versek darabjait, abban az életkorban, amikor Petőfi meghalt (és ha már popsztár: ez az az életkor, amikor számos ikonikus posztár halt meg Jimi Hendrixtől Jim Morrisonig, vagy Kurt Cobaintől Amy Winehousig), szóval az egész olyan, mintha Ady vette volna át a stafétát Petőfitől. Néha úgy látom, mintha a két életmű kiegészítené egymást. Bár valószínű, hogy a kezdetekben Ady el akarta happolni Petőfitől az alapköltői szerepkört. Hogy miért nem sikerült neki, annak talán az az oka, hogy Petőfi szűzföldet szántott fel, előtte nem is volt igazából népszerű magyar költészet, olyan volt, mint amikor az emberek először meghallották a Beatlest. Maga a hangzás annyira átütő és originális volt, amilyen átütő utánuk már senki nem tudott lenni, akkor sem, ha nagyon jó volt. A másik, hogy amíg Petőfi kora, tényleg máig egyértelműen megítélhető történelmi korszak, Ady kora nem ilyen volt. A háború, az őszirózsás forradalom, a Károlyi-kormány megítélése egyáltalán nem egyértelmű a magyar társadalomban, amúgy Ady számára sem volt az. De a legfőbb ok mégis az, hogy Petőfi gondtalan írhatott popszámokat, hogy maradjak a korábbi hasonlatnál, She loves you-t, meg Please, please me-t. Rozs Tamással szoktunk Petőfi-esteket csinálni, és ha eljátsszuk, mondjuk a Befordultam a konyhábant, attól mindenki egyből beindul, annyira egyszerű és mégis annyira hatásos. Ma már nem lehet így verset írni. A magyar költészetnek persze Petőfi teher is volt. Halála után legalább egy fél évszázadig nem is tudtak megszabadulni a hatásától. A kis irodalmak héroszai könnyen bálvánnyá válnak. Igaz erről sem az életmű, sem Petőfi nem tehet. S ma már hála istennek, túl vagyunk ezen a nehézkedésen, és ha képesek vagyunk egyszerűen és természetesen viszonyulni hozzá, ha képesek vagyunk lecsalogatni a szobrok magasából, akkor nagyon tudjuk majd szeretni őt, még akkor is, ha most egy évig még a csapból is ő fog folyni.