Nem lehet látni a fél éve tartó ukrajnai orosz invázió végét
Tévedtem, s függetlenül attól, meddig tudja még tartani magát Ukrajna, most először fordult elő az, hogy nagyon nem valósultak meg az orosz tervek, azaz Kijev gyors elfoglalása, a Zelenszkij-kormányzat megbuktatása és Ukrajna keleti felének bekebelezése. Korábban ugyanis minden sikerült: miután gyanús körülmények között több lakóház is felrobbant Oroszországban – a csecsenekre kent merényletsorozat akkor ért véget, amikor egy lakóházban az ott élők az FSZB, az orosz titkosszolgálat ügynökeit buktatták le, amint éppen robbanóanyagot helyeznek el az alagsorban – megindult a második csecsen háború, amelyben az elnöki székbe éppen beleült Putyinnak sikerült visszaszereznie az ellenőrzést az észak-kaukázusi köztársaság között. A helyi elit lojalitásának a megvásárlásával a mai napig béke van Csecsenföldön, sőt a helyi hadúr – az iszlamista lázadóból lett putyinista, Ramzan Kadirov – szinte Putyinabb Putyinnál is: ő az, aki hetente követeli nyíltan Ukrajna teljes elfoglalását és az ottani „nácik” felelősségre vonását.
Béke van már Grúziában is, ahol 2008-ban Oroszország rabolt el területeket, Abháziát és Dél-Oszétiát. A két terület ugyan névleg független, ám Moszkva-párti politikusok ülnek a vezető tisztségekben, orosz katonák vigyázzák a békét, s felmerült annak a lehetősége, hogy az ottaniak népszavazást rendeznek az Oroszországhoz való csatlakozásról. Hat évvel a grúziai háború után jött 2014 a Krímmel és a kelet-ukrajnai összecsapásokkal, s Putyinék akkor valószínűleg arra számítottak, hogy a konfliktus első szakasza után megvetik a lábukat Kelet-Ukrajnában, és később onnan indulnak a maradék területek elfoglalására.
Egy sikeres ukrajnai agresszió után aligha állt volna le Putyin, valószínűleg egy másik volt szovjet tagköztársaságból, Moldovából kiszakadt Dnyeszter menti Köztársaság következett volna, vagy esetleg Kazahsztán északi része, amit az orosz nacionalisták ugyancsak az „oroszvilág” részének tartanak. A balti államok – Észtország, Lettország és Litvánia – valószínűleg csak azért nem kerültek a célkeresztbe, mert azok még időben csatlakoztak a NATO-hoz.
Homokszem a gépezetben
Ukrajnában, ahol augusztus 24-én ünneplik a Szovjetuniótól való elszakadás 31. évfordulóját, azonban megbicsaklott a területgyűjtési program végrehajtása. Részben azért, mert az ukrán kormány ellenőrzése alatt maradt területeken – jórészt amiatt, hogy az ott élők azért láthatták, hogy Putyin országában és a Kelet-Ukrajnában kikiáltott népköztársaságokban nem fenékig tejfel az élet – felgyorsult az ukrán nemzettudat erősödése. Ennek lett a következménye az, hogy az északkelet-ukrajnai Harkivban és környékén olyanok harcolnak az orosz hadsereg ellen, akik valószínűleg jórészt nem tudnak ukránul, és nyolc évvel ezelőtt belenyugodtak volna az orosz megszállásba.
A másik ok pedig az, hogy a Nyugatnak is valószínűleg most lett elege a putyini politikából. Hiszen az orosz elnök úgy folytatta a 2014-ben kezdett háborút, hogy több alkalommal is kijelentette, esze ágában sincs megtámadni Ukrajnát, s még most sem ismeri el, hogy a támadás megindításának valói célja a területrablás lenne. Pedig nem tőle függetlenül beszélnek a megszállt területeken arról, hogy ott is referendumot kellene tartani az Oroszországhoz való csatlakozásról.
Kompromisszum nélkül
Megtorpant ugyan az orosz harci gépezet, ám nem állt le. Úgy tűnik, hogy a harctereken egyfajta patthelyzet alakult ki: Oroszország nem tudja folytatni az előrenyomulást, Ukrajna pedig képtelen jelentős területeket visszafoglalni a megszállóktól. Ennek ellenére a kompromisszumra jelenleg semmi esély. Putyin nem az a politikus, aki visszavonulót fúj – a propaganda továbbra is azt ismételgeti, hogy minden a terv szerint halad, a védelmi miniszter például azt állította, azért lassult le az offenzíva, mert az orosz hadsereg meg akarja óvni a civil lakosságot – és Ukrajna sem egyezik bele újabb területek elvesztésébe. Már csak azért sem, mert a Nyugatról érkező fegyverek hatása mostanra kezd beérni, s a nyugati országokban ezerszámra képezik ki a korszerű felszerelések használatára az ukrán katonákat.
A külföldi támogatás ellenére Ukrajna aligha képes belátható időn belül diadalmaskodni: az ország gazdasági potenciálja minden nap csökken az újabb és újabb orosz támadások miatt, s az ország embertartalékai sem végtelenek: már több mint tízmillióan menekültek el az országból, s a külföldön élők között nagyon sok a hadköteles sorban lévő férfi.
Az ukrán katonai győzelem azért sem valószínű, mert ugyan Oroszországban érezhetőek az offenzíva miatt elrendelt nyugati szankciók hatásai, a gazdaság viszonylag ellenállóképesnek bizonyult, a folyamatosan dráguló kőolaj és földgáz exportjából Moszkva minden korábbinál nagyobb nyereséget húz. Még úgy is, hogy a nyugatiakat felváltó új vásárlók, elsősorban India és Kína, jelentős árkedvezménnyel jut az energiahordozókhoz. Az orosz gazdaság visszaesése hosszabb távon következik majd be – idén 8 százalék körüli GDP-csökkenést jósolnak – ám a valódi károkat a nyugati technológiák elmaradása okozza. Azzal, hogy visszaesik a gáz- és kőolajfelhozatal, s a többi iparágban is megreked a fejlődés.
Teljes kifárasztás
A patthelyzet tartósnak tűnik, s bár minden bizonnyal lesznek viszonylag nyugodt időszakok is, a válság csak valamelyik fél teljes vereségével oldódhat meg véglegesen. Ehhez pedig minden bizonnyal évekre van szükség, s az is biztosnak tűnik, hogy ameddig Vlagyimir Putyin van hatalmon Oroszországban nem állhat helyre a bizalom Moszkva és a Nyugat között. Ukrajnában azt mondják, türelemmel lesznek, s példaként a balti államokat emlegetik.
A három kis köztásaság ugyanis fél évszázadig állt szovjet megszállás alatt, s voltak olyan időszakok, amikor úgy tűnt, sohasem nyerhetik vissza függetlenségüket. A Nyugat azonban sohasem ismerte el a baltiak bekebelezését, és amikor a Szovjetunió 1991-ben széthullott, Észtország, Lettország és Litvánia újra szabaddá vált.
Borítóképen: Ukrán fegyveresek tüzelnek egy amerikai gyártmányú M777-es ágyúval a frontvonalon elfoglalt helyükről Harkiv térségében 2022. augusztus 1-jén. Fotó: AFP / Sergey Bobok
