Nem gépként működik, hanem igazi élettárs a vakvezető kutya
Dr. Mezősi Tamás a 90-es években a Miskolci Speciális Mentőcsapatban önkénteskedett műszaki búvárként. Ott nevelte ki az első mentőkutyát, Labdát, aki a híres Mancs mellett dolgozott. Tamás végül 2005-ben, kollégáival együtt döntött a vakvezető kutyák képzése mellett, ám ez távolról sem volt könnyű kezdet.
„Itt, Magyarországon kerestünk olyan szakembereket, akik fontos szerepet játszottak a vakvezető kutyázás megteremtésében, mint például a ma már 90 esztendős vitéz lovag Rithnovszky János. Emellett beszélgettünk olyanokkal is, akik akkoriban vakvezető kutyát használtak, de látássérült rehabilitációt is tanultunk. Külföldi iskolákban is megfordultunk, hogy tapasztalatot szerezzünk, de igazából a saját utunkat jártuk” – meséli.
Tamás és kollégái végül ezekből a mozaikokból rakták össze saját módszerüket, méghozzá nagyon sikeresen: a Baráthegyi Vakvezető Kutya Iskola hét évvel ezelőtt felvételt nyert a Vakvezető Kutyaiskolák Világszövetségébe, Magyarországról eddig egyedüli képzési helyként. A szervezet színvonalát sejteti, hogy a több mint ezer iskola közül száznál is kevesebb teljes jogú tagja van.
Így lesznek a kölykökből hivatásos vakvezetők
A folyamat a megfelelő kiskutyák kiválasztásával kezdődik. Ehhez a szakértők előre kijelölt csoportból válogatnak: saját céltenyészetet tartanak fenn, ahol a már vakvezető vérvonalból származó kölykök próbálhatják ki magukat a felmenőik „szakmájában”. „Fajta szerint nálunk labrador retrieverekről van szó, ám ők vérvonalukban is elkülönülnek a vadászatra kiképzett társaiktól. Genetikailag jó természetű kutyák, segíteni akarnak az embereknek. Világszinten 80 százalékban labradorokat találunk a vakvezetők között, de láttam már óriás uszkárt és németjuhászt is” – meséli az iskola vezetője.
Külön sztenderdek szabályozzák a kölyöknevelést, így a kiskutyáknak már az első életéve is tartalmasan telik. Ilyenkor sajátítják el a más kutyákkal való barátságos viselkedést, de a cicákkal szembeni relatív közömbösséget is. Eleinte tehát a szocializáción van a hangsúly, ami később már nem pótolható. A kiskutyák ekkor találkoznak először más állatokkal, emberekkel, a dübörgő járművekkel, magasságokkal, mélységekkel, tükröződő felületekkel – és még sorolhatnánk. Éppen ezért egy jól képzett vakvezető kutya nem ijed meg sem az autók, sem az emberek látványától, és nem is morog senkire.
„A kölykök nyolchetesen költöznek a családokhoz, ők nevelik őket az első életévük során. Eközben egy szakember, a kölyöknevelő koordinátorunk napi szinten tartja a kapcsolatot a nevelőkkel, monitorozva a kiskutya fejlődését” – mondta Mező Tamás. Bár ezek a családok nem profi kiképzők, minden támogatást megadnak az állatoknak ahhoz, hogy a lehető legaktívabb életet éljék, és megismerjék az együttműködés módjait. Egyes kutyák még akár az átmeneti gazdik munkahelyére, egyetemére is bejárnak velük. Persze a kiskutyáktól sok esetben nem könnyű búcsút venni, ám ez nem végleges: a családok a későbbiekben is követhetik a neveltjeik sorsát, és akár közös programokon, kirándulásokon is részt vehetnek velük.
Jellem alapján osztja be a kutyákat a „teszlek süveg”
Ezután a növendék ebek visszakerülnek az iskolába, ahol orvosi vizsgálatok és tesztek következnek. Akárcsak a „teszlek süveg”, a tesztek egy része arra szolgál, hogy a jellemükhöz passzoló oktatót társítsanak az állatok mellé, hiszen a kiképzők is más-más egyéniségek.
A tesztek után kezdetét veszi a képzés: ilyenkor a kiképzők is az otthonukban tartják a náluk lévő két-három ebet. Az időszak végéhez közeledve kezdenek el azon gondolkodni, ki lenne az a látássérült ember, aki jól tudna együttműködni az adott állattal. Hiszen csak azért, mert látássérült valaki, még lehet bármilyen egyéniség. Éppen ezért sok esetben hosszú ideig, akár 4-5 évig is várakozni kell a leendő gazdiknak, hogy hozzájuk passzoló kutyát kapjanak. Az első nagy találkozás után azonnal felmérhető, mennyire alakul ki szimpátia a két fél közt. Léteznek bentlakásos, átadássegítő házak is, ahol egyes esetekben – jellemzően rövid távon – elszállásolják a látássérült embereket, így segítve a kutyával való jó viszony megteremtését.
„Ezek az átmenetek nagyon finoman történnek. Amikor a kutyák átkerülnek a kiképzőhöz, általában már ismerik őt, nem először találkoznak vele. Akár 6-8 hónapon át is gyakorolnak, majd vizsgán is részt vesznek a gazdikkal való első találkozás előtt” – magyarázza a szakember. Hozzáteszi: mivel a kutyák nem „kis gépek”, az újdonsült párosoknak is össze kell csiszolódnia. A gazdi és kutyája is rengeteget tanul egymásról, ami újabb 4-6 hónapos folyamat. Az ember-állat páros közt azonban végül annyira szoros kapcsolat alakul ki, ami csak az élettársi viszonyhoz hasonlítható.
Hallassuk a hangunkat, ha látjuk őket!
De vajon hogyan viszonyuljunk a látássérült emberhez és kutyájához, amikor a hétköznapokban, például a piros lámpánál összefutunk velük? És mi a helyzet, ha a saját kedvencünk környékezi meg az éppen hivatását ellátó ebet? Magyarországon kevesen találkoznak vakvezető kutyával, hiszen jelenleg csupán 200 kutya lát el ilyen feladatot. A leghelyesebb viselkedés, ha nem zavarjuk meg az ember és kutya együttműködését. Nem illendő és nem is veszélytelen odalépni és megállítani a párost, és próbálni megsimogatni, ne adj’ isten megetetni a kutyát, mondja Tamás.
„Ha valaki egy vakvezető kutyával áll a buszmegállóban, akkor helyes gesztus felajánlani a segítségünket. A gazdit megkérdezhetjük, szóljunk-e, hányas busz érkezik, vagy ha zöldre vált a lámpa? Eszünkbe se jusson megragadni, vagy húzni őket! Ha az ajánlkozásunkra elutasító válasz érkezik, azt is fogadjuk el, ne vegyük sértésnek” – figyelmeztet a szakértő, hozzátéve, a saját négylábúnkat is érdemes megfegyelmezni, ha érdeklődést mutat a másik eb iránt.
„Gondoljunk bele, milyen lenne, ha a buszsofőrt zavarná a gyerekünk vezetés közben? Amikor az ember és a kutya épp néhány perces, koncentrált feladatot hajt végre, tartsuk pórázon a saját ebünket és álljunk odébb” – javasolja. Célszerű ugyanakkor akár hangos beszéddel is felhívni magunkra a figyelmet: „Buksika, látod, ott az okos vakvezető kutya, nem megyünk oda!” Így a vak ember is érteni fogja, sőt, felkészülhet rá, ha a kutyája esetleg hirtelen mozdulatot tesz.
„Jellemző, hogy amikor egy vak ember megjelenik, a többiek elhallgatnak. Pedig ez a legrosszabb, amit ilyenkor tehetnek: sokkal informatívabb a látássérült számára, ha legalább a beszélgetésből kiderül, hogy állnak körülötte mások is, és hogy hol helyezkednek el hozzá képest.”
Életük végéig gondoskodnak róluk
Nemcsak képzésüket tekintve, de táplálkozásuk szempontjából is külön figyelmet érdemelnek a vakvezető kutyák. A családi ebekkel szemben a segítőkutyák jellemzően professzionális tápokat fogyasztanak. Míg az ember általában szívesen megosztja a vacsora maradékát a kutyájával, a vakvezetők esetében ez nem javasolt: ezeknek az állatoknak előre meghatározott időben kell étkezniük, hogy aztán az anyagcseréjük is kiszámítható legyen. Fontos, hogy ugyanabból a tálból, ugyanazt a mennyiséget és ugyanakkor kapják enni.
Ami a pihenést illeti, az ebek ilyenkor is társai a látássérült embernek, így az egész napjuk összefűződik. Ez a gazdikat is aktív életmódra sarkallja, hiszen a vakvezető kutyák mozgásigénye épp akkora, mint hétköznapi társaiké: sokat járnak a gazdáikkal sétálni, kirándulni, kutyajátszótérre.
De vajon mi történik a képzett ebekkel, ha a gazdájuk esetleg elhalálozik, és a családból sem képes senki tovább gondoskodni róluk? Dr. Mezősi Tamás erre is megnyugtató választ ad: minden esetben elmondható, hogy a vakvezető kutyákról életük végéig gondoskodnak. „Soha nem kerülnek menhelyre. Ha a látássérült gazda családjában esetleg nem maradhatnak, az egykori kölyöknevelőjük, vagy az alapítvány önkéntesei fogadják őket szerető otthonukba. Életük végéig alapítványunk gondoskodik a magas szintű egészségügyi ellátásukról is, hiszen minden törődést megérdemelnek, ha már a szemei voltak egy vak embernek” – zárja a szakértő.
A Baráthegyi Vakvezető Kutya Iskola egyik támogatója a Partner in Pet Food Hungária által gyártott Reno állateledel, amely nemcsak az ebek speciális étkezéséhez szükséges tápok biztosításában segít, de a társadalmi felelősségvállalás jegyében az iskola alapítványát is népszerűsítik. Az együttműködésről a vállalat ügyvezetőjét, Szitai Ádámot kérdeztük röviden.
„A PPF, mint állateledelgyártó cég egyfelől elkötelezett a felelős állattartás mellett, de küldetésének is tekinti ennek támogatását” – mondta a vállalat értékesítési vezetője. „Emellett érzékenyek vagyunk társadalmi jelenségekre, és fontosnak tartjuk azt, hogy márkáinkkal, jelen esetben a Reno kutyaeledellel támogassunk olyan alapítványokat, amelyek kulcsszerepet töltenek be a társadalomban, és a támogatást alapvetően egyéni felajánlásokból kapják, a széles közönség számára kevésbé ismert a munkájuk”.
„Mindig hosszú távú együttműködésben gondolkodunk, fontos számunkra, hogy az Alapítvány valós értéket teremtsen, működése transzparens legyen, így jutottunk el a Baráthegyi Vakvezető Kutya Alapítványhoz – folytatta Szitai Ádám. A cég számára szimpatikus volt az a szerepvállalás, amit a Baráthegyi több éve töretlenül képvisel. Évről évre egyre több vakvezető kutyát képeznek, ma már éves szinten több, mint 50 embernek adnak egy olyan társat, aki a mindennapokat könnyebbé teszi számukra. Ezzel lehetővé teszik a vak emberek integrálását a társadalomba, teljesebb életet élhetnek. „Ez egy nemes és tiszteletre méltó munka, amit mi cégként meg tudunk mutatni a nagyközönségnek. A kapcsolat idén kezdődött, és mindenképp hosszú távú együttműködésben gondolkodunk” – hangsúlyozta a szakember.
Az idei évben már több közös, érzékenyítő programot szerveztek az iskolával közösen: „Cégünk családi napján meghívottként részt vett és bemutatkozott a Baráthegyi Alapítvány, több vakvezető kutya és kiképzőjük látogatott el hozzánk, és ki lehetett próbálni milyen is az, amikor egy kutya vezet minket, amikor 100%-ban meg kell bíznunk egy állatban. Ez mindennapi életet élőként szinte elképzelhetetlen, én magam is kipróbáltam ezt már az első alkalommal, amikor Miskolcra látogattam az alapítványhoz. Ezen felül idén tavasszal volt egy közös online videókampányunk, ezt edukációs célzattal forgattuk, azt szerettük volna bemutatni, hogyan tudják az emberek támogatni látássérült, kutyás társaikat. Ez tulajdonképpen egy négyrészes videósorozat volt, érintettük a kutyás közlekedés szabályait, buszon utazás és egyéb élethelyzeteket, például egy zebrán való áthaladást hogyan tudunk mi hétköznapi emberek támogatni. A főszereplőt Zolit, és kutyáját, Rizlinget több mint 400 000 ember nézte végig ezekben a videókban” – mondta Szitai Ádám.
