Nem csak a farokméregetés miatt különleges Iggy Pop új nagylemeze
Számos szempontból kellemes meglepetés Iggy Pop új nagylemeze, az Every Loser. Egyrészt senki nem garantálta, hogy a 75 éves kultuszhős, a rock egyik nagy gladiátora, a punk apja, minden garázsrockzenész poszterhőse, az iguána új lemezt fog kihozni. Azt nem mondjuk, hogy sci-fibe illő fordulat, de nem magától értetődő. Másfelől az Every Loser annyira tökös, harapós és élvezetes amennyire régen volt Iggy-lemez. Mert hiszen az elmúlt években csinált mindent, csak karcos rockalbumokat nem. Volt itt minden jazz, francia sanzon, experimentál, egyebek, a legkontúrosabb persze a Josh Homme-mal elkészített, a berlini Bowie-Iggy-éveket vállaltan megidéző, nagyszerű Post Pop Depression volt. Utoljára a 2003-as Skull Ringen lépett oda, de az meg nem volt jó lemez.
Iggy Pop Josh Homme-mal a Post Pop Depression turnéján:
“Van farkam és két golyóm, ez több mint, ami ti összesen vagytok”
ezzel a mondattal üti fel az új albumot Iggy, aki 2019 nyarán koncertezett legutóbb Budapesten, és 2022 áprilisában töltötte be a hetvenötöt (meg is rajzoltuk a pályképét). Szó se róla, határozott és egyenes programnyilatkozat, illeszthető a művész pályaképébe, ahogy az az ironikus kiszólás is, amiről egyébként a lemez a címét is kapta, mely szerint „minden vesztesnek jár egy kis öröm”.
„Mindenkinek szüksége van otthonra”, ez az előzővel párhuzamba állítható sor volt az 1990-ben megjelent Brick By Brick című Iggy Pop-lemez egyik kulcsmondata (a Home című emlékezetes dal refrénjének egyik fele). Nem csak a tartalmi hasonlóság miatt citáljuk ide, hanem azért is, mert az Every Loserről sokszor eszünkbe jut az Iggy-életműnek ez a darabja. Ami egyébként a farokméregetést illeti, Iggy Pop egy másik rokon lelkű albumon, az 1993-as American Caesaron is forszírozta a témát: „She laughed and said, "Iggy, you have got a biggy"”, énekelte az album Wild America című klipes slágerében.
A Home a Brick By Brickről:
Több okunk is van visszagondolni a több mint harminc évvel ezelőtti Iggy-lemezre. Az egyik a hangzás és a számok. Az Every Loser egyszerre rockos és popos: a gitárok harapnak, a lendület és a felszabadultság jól érezhető, ugyanakkor hallatszik a gondos produceri munka, értő kezek formálták meg a dalokat, amelyek nem mellesleg szinte egytől-egyig emlékezetesek, alig van unalmas pillanat a lemezen. Tizenegy trekk – kilenc szám, plusz két rövid átkötő cucc –, nincs semmi túlbeszélve.
Aki mindezeket összerendezgette, az Andrew Watt, aki dolgozott már Miley Cyrussal és Ozzy Osbourne-nal, Justin Bieberrel és Morrissey-vel is, csak, hogy néhány nagyon távol álló klienst emeljünk ki a portfóliójából. Jó érzékkel nyúlt Iggy Pophoz, mint figurához: nem akart belőle mást csinálni, mint ami, de nagyon feszesre húzta össze mindazt, ami Iggy Popban izgalmas. A Brick By Brick – amit ugyancsak egy sztárproducer, Don Was gondozott – ugyancsak ilyesmi volt: a hamisítatlan Iggy a legperfektebb tálalásban.
A másik párhuzam a sztárparédés közreműködői lista. Olyanok játszanak az új Iggy-lemezen, mint Chad Smith a Red Hot Chiliből és a korábbi RHCP-gitáros, Josh Klinghoffer, Duff a Guns ’N Rosesból, Stone Gossard a Pearl Jamből, Travis Barker a Blink-182-ból, Dave Navarro és Eric Avery a Jane’s Addictionből, és a néhai Taylor Hawkins. Tényleg elképesztő névsor.
De van más is ebben kevesebb mint 37 perces albumban, sőt, minden van, ami az Iggy-életműből izgalmas. Mert a zúzós számokról rögtön beugrik a The Stooges is – az a zenekar, ami megelőzte, bizonyos értelemben el is indította a punkot –, ami már akkor dühösen ordította bele a világba, hogy I Wanna Be Your Dog, amikor még majdnem mindenki a szeretetről, a békéről, a virágokról énekelt.
A Modern Day Ripoff nagyjából úgy kezdődik, mintha feltámadt volna Ron Asheton, és belecsapna a több mint fél évszázada született TV Eye-ba: dögös, karcos, pörgős, amire Iggy hozza a pimasz, odamondós, jellegzetesen nyávogó-ordító hangját. A Stooges lemezein azt a vadságot, átütőerőt próbálták megragadni az akkori producerek (John Cale és Don Gallucci), ami a koncerteken robbant igazán, és valamennyire sikerült is, ettől igazán jók ma is ezek az albumok.
És Watt is tudja ezt a titkot, így a lemezre került pogópozitív dalok mindegyike olyan vadul szól, mintha a korai Stooges játszana, csak rendezettebb hangzással. És az Every Loser által kínált étlapon szereplő dalok fele legalább ilyen, az őrült, nyitó Frenzytől a már emlegetett Modern Day Ripoffig a záró The Regencyig. Sőt, van egy alig több mint két perces, önironikus, pörgős őrület is, egy igazi punk zúzda, a Neo Punk, amin ez a 75 éves ember azt állítja magáról, hogy ő a Rolls-Royce-szal járó, Gucci-öltönyös újpunk, de olyan erővel, hogy először el is hisszük neki. Egészen addig, amíg a végén az egészet ki nem röhögi. (Mondhatnánk: úgy, mint egykor Janis Joplin a Mercedes Benzét.)
A nem ennyire zúzós dalok is tele vannak erővel, nem hagyja Watt, hogy Iggy a jellegzetes dörmögő hangjával megpróbálja lealibizni a merengőbb számait, ahogy tette korábban többször is a lemezein. A lemez egyik beharangozó kislemezszáma, a drogos ballada Strung Out Johnny („Isten tett drogossá, de a Sátán hangján”), „a városok gyönyörű kurvájához”, Miamihoz intézett szerelmes óda, a New Atlantis is úgy szól a hallgatók szívéhez, hogy közben végig feszült, picit sem lesz unalmas. Még az is belefér a lemezbe, hogy a Morning Show-ban arról elmélkedjen, hogyan kaparjuk magunkat össze nap mint nap, akkor is, ha szét vagyunk csúszva.
Azt korábban is tudtuk, hogy Jim Morrison halála után felmerült, hogy Iggy Pop belépjen a Doorsba, de végül nem vállalta. Nemrég arról beszélt egy interjúban, hogy egy ízben felkérték, énekeljen az AC/DC-ben. Azt is elutasította. Jól tette. Sem a Doorsban, sem az AC/DC-ben nem lett volna jó, mert szinte biztosan nem lehetett volna igazán önmaga. (És a két zenekar sem lett volna valószínűleg jó, mert Iggyvel egészen máshogy szóltak volna.)
Az Every Loser pont azért jó, mert igazi Iggy Pop-album, amiben minden benne van, amiért ezt az embert szeretjük, amiért ez a nagy túlélő meghatározó figura. Iggy előző, 2019-es ellazulós, jazzes, költői lemezéről, a Free-ről azt írtuk, hogy akár úgy is meg lehet „punkul öregedni”, hogy, ha akar Dylan Thomast idézi:
„Csöndben ne lépj az éjszakába át, / Szikrázzon vén korod, ha hull a nap. / Dúlj-fúlj, ha megszakad a napvilág.”
Most mégis örülünk, hogy inkább visszakanyorodott a rock and rollhoz. És a záródalban, a talán a nyolc éve távozott nagy barátra, David Bowie-ra utaló bevezető után, egy megrögzött lázadót fest fel (naná, hogy a négybetűs káromkodás állandó üvöltésével), ami úgy zárul, hogy megígéri: amíg bírja, nem adja fel.
Máris elviselhetőbbnek tűnik 2023.
