Nem az Arctic Monkeys volt a legeslegjobb dolog a Sziget utolsó napján
Nem könnyű híres ember gyerekének lenni, de úgy tűnik, Elijah Hewson ettől még jó frontember, zenekarát, az Inhalert pedig nem bénítja a tudat, hogy gitáros-énekesük édesapja, Bono rocktörténeti legenda. Ha az ember háttal áll, és nem néz oda, akkor egy az egyben a U2 énekesének a hangját hallja, de ha odanéz, akkor sem egyszerűbb a helyzet, mert az 1981-es Bonót látja – szóval tényleg nem könnyű kenyér ez, nem véletlen, hogy a zenésznek állítólag egyetlen kérése van az interjúk előtt, apjáról és annak zenekaráról ne kérdezzék.
Nyilván mindenki a U2-hoz hasonlítgatja őket, ami természetesen elkerülhetetlen, de inkább csak az van, hogy a 2012-ben alakult, 2015 óta ezen a néven zenélő együttes inspirációs forrása a nyolcvanas évek angolszász gitárzenéje, ebben a csomagban pedig – hosszan sorolhatnánk az előképeket a Joy Divisiontől a Stone Rosesig – a U2 is ott van. Meg hát nem esik messze, naná.
Az Inhaler egységes és ütős koncertzenekar, jó kiállású huszonévesek, a dalok között számos emlékezetes akad, ez kiderült a FreeDome színpadon adott késő délutáni, kora esti koncertjükből. Idén a Kings Of Leonnal turnéztak, tavaly jelent meg a bemutatkozó nagylemezük It Won’t Always Be Like This címmel. Még akármi is lehet belőlük.
Az Arctic Monkeys viszont már jó pár éve beérkezett, sőt, már is kétszer koncerteztek Magyarországon: annak idején a VOLT Fesztiválon adtak egy rettentően unalmas és kiégett koncertet, a kétéves hiátus előtti Szigeten meg egy sokkal élettel telibbet. Mivel most hosszú szünet után, még egy turné elején érkeztek a Szigetre, remélhettük, hogy lesz kedvük koncertezni. Alex Turner ironikus rocksztárpózai alól mondjuk nem mindig egyszerű kihámozni, hogy meddig tart a tréfa vagy az önirónia, és hol kezdődik az unalom, de azt hiszem, tegnap este kifejezetten odatette magát a zenekar.
Az Arctic Monkeys koncertje © Túry Gergely
Az Arctic Monkeys legutóbbi lemeze, a csupa-csupa lassú számból álló, a zenekar korábbi karcos és lendületes világával homlokegyenest ellenkező irányba induló 2018-as Tranqulity Base Hotel & Casino nagyon megosztotta a közönséget – valószínűleg kevesen szomorkodtak, hogy Turnerék csupa odalépős számmal indították az estét, sőt, hogy a koncert első harmadát ezek a dalok uralták. És persze best of program volt ez is, amiből az egyébként nagyszerű Alex Turner-líra sem maradt ki, a Cornerstone vagy a No. 1 Party Anthem továbbra is csodás dalok. Azok, akik az Arctic Monkeys-slágerekre vágytak, nem csalódtak, nem maradt ki egyik sem. Amennyiben egy koncert nem reprezentatív, de azért iránymutató felmérés, Turnerék közönségének legnagyobb kedvence egyébként a Do I Wanna Know?, amit 2022-ben onnan lehet tudni, hogy ott emelkedett fel a legtöbb a mobiltelefon a levegőbe.
Apropó, zenekar. Teljesen világosan látszik – és amúgy már a legutóbb is látszott –, hogy az Arctic Monkeys végképp Alex Turner külön bejáratú projektje lett. Rajta kívül még Matt Helders doboson van valamennyi fókusz, a zenekar további alaptagjai és a kísérőzenészek látványosan másodhegedűsök a színpadon. Mintha a frontember egy kicsit egyedül is lenne, ellentétben a Last Shadow Puppetsszel, ahol Miles Kane haverjával sokkal több az interakció, a mozgás a színpadon.
© Túry Gergely
Egészen más egy már beérkezett, sőt már évek óta rettentően népszerű zenekart látni, és egy olyat szemügyre venni, ami még a pályája elején van, és irtózatos lendület repíti. Az itt-és-most faktort figyelembe véve egyébként is a dublini Fontaines D.C. koncertje volt az idei Sziget egyik legizgalmasabbnak ígérkező koncertje. Grian Chattenék első két lemezükkel is nagyon hasítottak már, de végképp és visszavonhatatlanul az idei Skinty Fia című albummal érkeztek meg – szinte biztos, hogy írunk majd még erről a lemezről a hvg.hu év év végi nagylemezlistáján is.
Arctic Monkeys © Túry Gergely
A Fontaines D.C. élőben még sokkal olyanabb, mint lemezeken: érzékien durva, durván érzéki. Punkosan lendületes, posztpunkosan sötét, hangos, zajos, költői és profán. Sodor, behúz, magával ragad. Chatten susogós mackónadrágban és atlétatrikóban, hol énekelve, hol beszélve darálja szuggesztív szövegeit, közben zakatol a dob és a gitárok függönye adja ki a zene szövetét.
Éjfélkor kezdtek, talán egy kicsit több nézőre lehetett számítani, de sebaj, egyfelől így is kifejezetten sokan nézték meg őket, másfelől meg azt, aki odajött, láthatóan végig a színpadhoz szögezte az öttagú együttes egészen lenyűgöző előadása. Life ain’t always empty, ismételgette a színpadon föl, s alá járkáló, a közönséggel folyamatosan interakciót kereső frontember az egyébként összességében is manifesztónak beillő A Hero’s Death című dalban, mi pedig bólintottunk: itt és most biztosan megtelt értelemmel az élet.
