Nem a győzelmei tették naggyá Federert, Federer tette naggyá a teniszt
Nem véletlen, sőt kifejezetten tervezett, ettől azonban még sporttörténelmi és jelképértékű, hogy Roger Federer legnagyobb ellenfelével – és barátjával –, Rafael Nadallal lép pályára élete utolsó profi meccsén péntek este, ráadásul azon a tornán, a Laver Kupán, amelyet ő maga álmodott meg.
Szinte emberfelettien hosszúra nyúlt teniszkarrierje során Federer mindig tudatosan dolgozott azon, hogy megtalálja a folytatáshoz szükséges erőt és energiát. A visszavonulásról meghozott döntése mögött azonban olyan tényezők is vannak, amelyeknek a semlegesítésére a belső motiváció már nem elég: a sérülések, az öregedő porcok, a negyvenes évekhez lassuló izmok egy idő után kikényszerítik a felismerést, hogy itt a búcsú ideje. Federer bejelentése alig néhány héttel követte Serena Williams hasonló tárgyú közlését, így a tenisz és a teniszt szerető világ hirtelen elveszített két legendát is, akik 43 Grand Slam-címen osztoztak. Az elmúlt napokban annyit ismételték ezt, hogy már közhelyessé vált, de ettől még igaz: a tenisz soha nem lesz már olyan, mint velük volt, de az is, hogy a tenisz sokkal szebb és jobb lett, mert ők itt voltak.
Akárcsak Williams esetében, bárki, aki látta Federert a karrierje csúcsán, szerencsésnek mondhatja magát. Volt néhány éve, amikor megkérdőjelezhetetlenül a világ legjobbja volt: 2004 és 2007 között a meccsei 93 százalékát megnyerte, 2004-ben és 2005-ben 23 tornán jutott el a döntőig és ebből 22-t meg is nyert. A férfiak között jó ideig rekordnak számító húsz Grand Slam-címét Rafael Nadal és Novak Djokovic is túlszárnyalta ugyan, de Federer több mint két évtizedet átölelő karrierje már rég túlmutat a statisztikákon.
Elképesztő számokat produkált, de mégsem csak ezért fogunk emlékezni rá, hanem – ahogy a New York Timesban még 2006-ban megjelent emlékezetes cikk fogalmazott – a vallásos tapasztalásért, amit a játéka közben nézőként érezhettünk. Federer játéka ugyanis a költőiség határát súrolta, és ezt látni kellett, mert leírni sokkal nehezebb.
Persze voltak erre irányuló kísérletek. Az életrajzírója, Christopher Clarey, aki húsz éven át követte a pályafutását, Federer álomjátékat azzal magyarázza, hogy átlagon felüli a helyzetértékelése, mozgékonysága és gyorsasága. Ahogy A mester című könyvében írja, Roger Federer magabiztossága abból a tudatból fakad, hogy míg másoknak tervezni, koncentrálni és erőlködni kell, addig ő képes menet közben megoldásokat kitalálni, vagy olyan mozdulatokat végrehajtani, amelyekhez a többieknek nincsenek meg az eszközeik. „Üti a labdát, ugyanakkor játszik is vele” – ezt már a barátja és edzője, Severin Lüthi mondta róla.
A sportkommentátori kifejezések repertoárja használhatatlannak bizonyult, amikor le kellett írni a játékát. Clarey a könyvében a művészettörténetet hívja segítségül, és Rubenshez hasonlítja Federert, aki „burjánzó, jól beállított, időtálló, és tökéletesen igazodik a közízléshez, mégis képes rá, hogy megborzongassa még a szakértőket is az ecsetkezelésével és a kompozícióival”.
És nem véletlen az sem, hogy néhány éve egy tánckritikus írt cikket róla a Washington Postban, nem győzve hangsúlyozni, hogy Federer legalább annyira az esztétika világába tartozik, mint a sportéba. Őt nézni játék közben felér egy olyan katarzissal, amit művészeti alkotások befogadása során lehet átélni: Federer játékának a finomsága, intelligenciája és szépsége képes azonnal és közvetlenül bevonni a nézőt egyfajta kegyelmi állapotba. Ezekben a pillanatokban megtapasztaljuk az emberi létezés egy olyan dimenzióját, amelyet tökéletesnek és szabadnak, sőt, az istenihez közel állónak érzünk – írta róla a tánckritikus. Mint kifejtette, onnan is ismerős volt ez a tapasztalás, hogy nagy művészek részesítették ilyenben. Így ezen a ponton az élményt, amit Federer nyújt a játékával, ahhoz hasonlította, amit a balettművész Mihail Barisnyikov nyújt a táncával: mindkettejük testének a tökéletes mozgása megnevezhetetlen érzést szabadít fel az őket nézőkben, nehezen megfogalmazható hatást vált ki a befogadó idegrendszerében.
Roger Federer a teniszpályán olyan volt, mint egy élő művészeti alkotás. A McEnroe testvérek szintén a balett élményéből kiindulva csak úgy emlegették, mint „Barisnyikov teniszcipőben”.
Clarey azonban a könyvében rávilágít azokra a tulajdonságokra is, amelyek ezt a költői könnyedséget lehetővé tették. „Ez az út, amely a heves vérmérsékletű, melírozott hajú, kétes stílusérzékű tinédzsertől elvezetett az egyik legelegánsabb, legöntudatosabb sportolóig, nem a sors, hanem az akaraterő diadala volt” – írja.
Federerről gyakran mondták, hogy őt nem lehet megizzasztani, életrajzírója azonban arra figyelmeztet, hogy ne dőljünk be a látszatnak: „A színfalak mögött elképesztő mennyiségű munka és bőséges önbizalomhiány is rejtőzik. Sokkal többet játszott fájdalmak közepette, mint azt bármelyikünk is gondolná.” Federer menet közben azzal is kivívta magának a tiszteletet, hogy a gyengeségei is erősségei lettek, azért mert felismerte őket és el kezdett foglalkozni velük. Megtanulta kezelni a dühét, tökélyre fejlesztette a mentális erejét, és a szívósságával kezelte a sérüléseit és a teste fájdalmait.
Nemcsak a játéka, hanem a kitartása miatt is felnézett rá a világ. Így történhetett meg, hogy a két legnagyobb meccsén kikapott ugyan – 2008-ban Nadaltól, 2019-ben Djokovictól, mindkétszer Wimbledonban –, de ezek a vereségek is csak a szobrát építgették. Győztesnek és vesztesnek is nagyszerű volt, a nyilvánosság pedig folyamatosan láthatta azt a hétköznapi kisugárzást, amitől emberibbnek tűnt, miközben emberfeletti dolgokat művelt a pályán.
A nézőket pedig nemcsak a mágikus erejű játékával vette le a lábukról, hanem azzal is, hogy nem félt megmutatni a sérülékenységét sem. Federer nem titkolta sem az örömét, sem a könnyeit. Utóbbiakat nem olyan rég a közmegegyezés még férfiatlannak tartotta, de Federer, ahogy Clarey a könyvében fogalmaz, kiterjesztette a férfi bajnokok érzelmi határait.
Federer játékát nézve az ember tényleg megtapasztalhatott valamiféle áhítatot: láttuk, amit művelt, de el sem tudtuk képzelni, hogy hogy csinálja, viszont a játéka és a játéka által kiváltott érzések megismerhetetlen zsigeri élménnyé álltak össze. Federer művészete azokat is könnyen megérinthette, akiknek semmi közük nem volt a teniszhez, miközben a személye, a habitusa, a játéka új rajongókat nyert meg a sportágnak, amely sok minden más mellett ezért is örökre hálás lehet neki.
És miközben a játéka önmagában elég lett volna ahhoz, hogy a rajongók bálványozzák, ő oda tette mellé a személyiségét, az úriemberségét, a pályán kívüli stílusát és eleganciáját, amivel sugározta a ma olyan sokat emlegetett autentikusságot – mindezt lazán, mindenféle erőlködés nélkül. Ahogy az életrajzírója is hangsúlyozza, Federer őszintén szeretett profi teniszjátékos, sőt celeb is lenni, annak minden, mások számára talán terhes és macerás nyűgével. Ahogy Clarey fogalmaz: magasan a vízvonal felett tudott maradni egy olyan világban, melyet teljes joggal árasztott el a bálványok cinizmusa. Képes volt megtalálni az élvezetet a legkellemetlenebbnek tűnő kötelezettségekben is, ami persze nemcsak a rajongók szemében tette naggyá, hanem a szponzorokéban is.
Persze van, aki ezt az úriemberi kisugárzást árnyalja. A régi erőnléti edzője, Paul Dorochenko szerint Federer valójában egy gondosan megalkotott termék, amely jelképezi azokat az értékeket, amelyeket mi a teniszben látni szeretnénk, például az úriemberhez illő viselkedést. „Csakhogy mélyen legbelül Federer soha nem volt úriember. Ő harcos. Egyáltalán nem győz meg, amikor mosolyogva kezet nyújt Nadalnak.” Nyilván, ettől csak még izgalmasabb lesz.
A tenisz egyszerre magányos terep és csapatsport, és Federer részben a véletlennek, részben a tudatos tervezésnek köszönhetően nagyon erős csapatot épített maga köré. Kellett hozzá, hogy egy ausztrál edző, Peter Carter úgy döntsön, hogy épp Bázelben, egy kis klubnál vállal vezetői állást, így az útjaik keresztezték egymást. Kellett hozzá az erőnléti edző, Pierre Paganini, és nem utolsó sorban kellett egy sorsfordító találkozás Mirka Vavrineccel, későbbi feleségével és gyerekei anyjával. Ahogy mondta egyszer: „Csak akkor tudok jól játszani, ha boldog vagyok.”
És kellett hozzá egy igazán nagy ellenfél is, mint Sennának Prost, Alinak Frazier, Messinek Ronaldo. A Federer-Nadal meccsek annyira beépültek a tenisz szövetébe, hogy egy korszakot meghatároztak: ők ketten – a mester és a matador – egymás határait feszegették, egymást kergették a kiválóságba, és most ott tartunk, hogy a búcsúmeccsét a legnagyobb ellenfele oldalán már Federer is csak a #Fedal hashtaggel promózta a közösségi oldalakon.
Nadal volt az, aki Clarey szavaival újradefiniálta, sebezhetővé tette Federert. Hogy aztán megérkezzen Novak Djokovic, és hármas csatává bővítse az addigi vetélkedésüket, addig soha nem látott magasságokba repítve a teniszt.
Roger Federer most a legnagyobb ellenfelei társaságában búcsúzik el az imádott sportjától. A teniszből soha nem lett elege, ő soha nem égett ki, és most úgy búcsúzhat, hogy a sportág iránti szerelme ugyanolyan erős, mint bármikor.
Van az a legszűkebb klub, amelybe azok tartoznak, akik valójában akkor sem vonultak vissza, amikor aktív versenyzésük véget ért. Mert nagyobbak a sportjuknál. Ali, Pelé, Jordan. És most Roger Federer. Maradtak óriások, a sportjuk zsugorodott. A szurkolók már csak ezért is soha nem fognak már kiszeretni Roger Federerből.
