„Minden filmünk az Életrevalók folytatása” – Interjú a legsikeresebb francia film rendezőjével
A 2011-es év talán legnagyobb filmszenzációja az Életrevalók című film volt: egy sajátos humorú, szívmelengető történet egy dúsgazdag, nyaktól lefelé mozgásképtelen férfiról, aki 24 órás ápolásra vesz fel egy ebben az előkelő közegben totálisan idegenül mozgó, lecsúszott fickót, és a találkozás persze végül gyökeresen megváltoztatja mindkettejük életét. Ez lett Franciaország valaha készült legnézettebb filmje 51,5 millió eladott mozijeggyel (a rekordot évekig meg is tartotta a film), amerikai remake is készült belőle, a rendezőit, Olivier Nakache-t és Éric Toledanót pedig sztárokká tette.
Nakache és Toledano azóta rendeztek filmet autizmussal élőkről és bevándorlókról, de általában is jellemző a filmjeikre, hogy megjelennek bennük a társadalom peremén élők.
Legújabb filmjüket, az Ennél csak jobb jöhet-et december 28-ától játsszák a magyar mozik.
A film ezúttal klímaaktivistákat követ, pontosabban két olyan férfit, akik nem épp tiszta szándékokkal keveredtek az aktivisták közé, de egyre közelebb kerülnek a csapat tagjaihoz, különösen az egyik vezető nőhöz.
A filmet rendezői is elkísérték Magyarországra; itt beszélgettünk a hosszú ideje együtt dolgozó rendezőpáros egyik tagjával, Olivier Nakache-sal az Életrevalók hatásáról, festményeket a múzeumokban festékkel leöntő aktivistákról és Hollywoodról.
hvg.hu: Tizenkét éve rendezték meg Éric Toledanóval az Életrevalók című filmet, és akármit is csinálnak azóta, biztos, hogy önök maradtak „az Életrevalókról ismert rendezőpáros”. Ez áldás vagy inkább átok?
Olivier Nakache: Csakis megtiszteltetés, semmi esetre sem átok: a dolognak csak az áldás részét érezzük. Igen, még mindig mindenki erről beszél; egészen hihetetlen, de még mindig hetente előkerül valamilyen formában ez a film. És ez csodálatos. Ráadásul ketten vagyunk arra, hogy ezt elviseljük: ez a szó persze túlzás, de az tény, hogy azért van ennek súlya. És főleg volt súlya akkor, amikor kijött a film: rengeteg megkeresést kaptunk, ami nagy nyomást jelentett. Jó, hogy nem egyedül néztünk ezzel szembe.
De nemcsak ebből a szempontból áldás ez az egész, hanem azért is, mert mindez komoly alkotói szabadságot adott nekünk. A szabadság legfőbb összetevője pedig az idő: a filmeket a borokhoz tudnám hasonlítani, mert annak is idő kell, amíg beérik. Minden jó filmhez rengeteg idő kell, mert át kell gondolnunk a témát, és hogy hogyan is valósítsuk meg. Hogy az Életrevalók megadta nekünk azt a szabadságot, ami révén mindezeken kellően sokat tudunk gondolkodni, hatalmas ajándék. Nagy luxus ez. Emellett a szabadság a témákra is vonatkozik: olyasmikhez nyúlhatunk, amit tényleg érdekesnek és kellően mélynek, össztársadalmi szinten is érdekesnek találunk. Az meg már egyéni sajátosságunk, hogy mindezt vígjátéki formában valósítjuk meg. Nekünk ez fontos, mert a vígjáték tud olyan könnyed keretet adni bármilyen témának, amitől az sokkal befogadhatóbb lesz, mint mondjuk egy dokumentarista film.
Ugyanakkor mindez felelősséggel is jár; ez a kérdés másik oldala. Ez már a sokadik filmünk az Életrevalók óta, és pontosan tudjuk, hogy az emberek azért fognak beülni rá, mert megnézték az Életravalókat, és tetszett nekik. Ilyen értelemben minden filmünk annak a folytatása; minden alkalommal újra és újra meg kell tisztelnünk az embereket, olyasvalamihez kell nyúlnunk, és úgy kell megvalósítanunk, hogy azt érezzék, igen, erre is érdemes volt jegyet venni, nem volt kidobott pénz.
hvg.hu: És azt nem várják el önöktől, hogy megismételjék a sikert, és ismét ötvenmillió jegyet adjanak el?
O. N.: Huszonöt éve ugyanazzal a produkciós irodával dolgozunk. Szerencsére nincs rajtunk ilyen nyomás; azt nagyon nehezen tudnánk elviselni. Nem azért dolgozunk, hogy rekordokat döntsünk,
nem két James Cameron vagyunk – belőle csak egy van.
Nem lehet azt várni, hogy egy ekkora sikert megismételjünk. Lehet, hogy lesz még ennél is jobb filmünk, és jó eséllyel lesznek még rosszabbak, de nem ez a mérce, amihez bármit is viszonyítani kéne. Érzelmileg akkor már inkább az a nehézség, amit az előbb említettem, a felelősség az Életrevalók miatt: nem az, hogy jobb filmet csináljunk, inkább hogy továbbra is jót csináljunk. Az emberek mégiscsak rászánnak a filmjeinkre két órát és némi pénzt, és ezért cserébe azt várják, hogy az a két óra kellemes legyen, kellően humoros, tudjanak rajta nevetni. Plusz meg kell győznünk őket, hogy jobb lesz nekik, ha eljönnek moziba, és nem otthon néznek meg egy filmet. Ha ezt sikerrel abszolváltuk, már nyert ügyünk van.
De azt azért hozzátenném, a felelősség kérdése a filmjeinkben feldolgozott témákban nem jelenik meg ilyen élesen. Próbálunk mély társadalmi problémákhoz nyúlni, de azért ezzel kapcsolatban sem érzünk akkora nyomást. Még csak az üzenet szót se használnám, az túl komoly lenne; már annak is örülünk, ha a humor mögé odatapasztunk egy-két cetlit, amin érdekes gondolatok vannak, és ha ezeket valakinek van kedve hazavinni, akkor nagyon örülünk. De ha valaki csak a vígjáték-részre kíváncsi, az is teljesen rendben van.
hvg.hu: A klímaaktivizmusról a legszélesebb nyilvánossághoz leginkább azok a hírek jutnak el, amikor az aktivisták paradicsomlével vagy festékkel öntik le a leghíresebb festményeket a múzeumokban. Mit gondol az ilyen akciókról?
O. N.: Nehezen tudok állást foglalni ebben a kérdésben; nem vagyok a téma szakértője. De talán nem is az az érdekes, hogy jók vagy nem jók az ilyen akciók, hanem hogy mi a céljuk, és elérik-e ezt a célt. Lehet kritizálni, lehet azt mondani, hogy mi a fenére jó ez – még ha valójában a képek úgysem sérülnek meg az üveglap mögött –, de az az igazság, hogy valójában mégiscsak jók valamire: arra, hogy bekerüljenek a médiába, és ettől az egésznek lesz némi visszhangja. Ez épp azért tud megtörténni, mert ezek az akciók szenzációhajhászok. Innentől az a kérdés, hogyan reagál a közönség: van, aki azt mondja, milyen rossz módja is ez a figyelemfelkeltésnek, és miért kell ilyesmit csinálni, de lesz, aki megérti a mögöttes üzenetet még a szenzációhajhászás ellenére is, mert nem azt látja meg, hanem magát a cselekvést. Szerteágazóak a vélemények; mi valahol középen állunk. Próbáltuk megérteni, hogy mivel állunk szemben, és ki mit gondol erről.
A filmben is ez volt számunkra a legnagyobb kérdés: mit gondolnak ma a fiatalok? Sokszor találkoztunk azzal, hogy a fiatalokban rengeteg feszültség van, rengeteg problémával küszködnek a klímaváltozás miatt, például
nem akarnak gyereket, nem akarnak családot alapítani, mert azt gondolják, ők az utolsó generáció, amely még egy élhető bolygón lakik.
Ez érdekelt minket nagyon, ennek akartunk utánajárni. De állást foglalni nehéz a témában.
hvg.hu: Hisznek abban, hogy az aktivizmussal változást lehet elérni a klíma ügyében?
O. N.: Ez nagyon nehéz kérdés. Tény, hogy rengeteg módja lehetséges a figyelemfelhívásnak, és ez csak az egyik – de hogy mennyire hatékony? Talán majd meglátjuk. A film előkészítésekor sokat voltunk terepen, sok akcióban vettünk részt; az egyik során az aktivisták odabilincselték magukat a Total energiaipari vállalat székházához. Ott például a vezetőség behívott öt aktivistát, hogy beszélgessenek, hogy legyen valamilyen kommunikáció, ha már úgy döntöttek, hogy épp ehhez az épülethez jönnek tüntetni. Itt például volt kézzelfogható eredmény. De hogy hova vezet majd mindez? Ezt nehéz megmondani. Ugyanakkor szerintem
jobb ezt csinálni, mint nem csinálni semmit.
A társadalomban ott vannak a döntéshozók, a politikusok, ott vagyunk mi, kisemberek, akik a hétköznapokban próbálunk tenni valamit, és ott vannak az aktivisták, akik valami nagyobb léptékűt akarnak elérni. Nem tudom, ezek közül melyik fél fog tudni bármilyen eredményt elérni.
hvg.hu: A film azzal kezdődik, hogy összevágták, ahogy a francia elnökök évtizedekre visszamenőleg közlik az évzáró vagy évnyitó beszédeikben, hogy ez bizony egy nagyon nehéz év volt vagy lesz. Nem a politikusoknak kellene valamit tenni azért, hogy ne legyen az?
O. N.: Teljesen véletlen, hogy így alakult. Nem terveztük meg ezt a jelenetet, csak belefutottunk Nicolas Sarkozy egy beszédébe, amiben pont kimondta a film eredeti címét (Une année difficile – Egy nehéz év). Van egy dokumentarista kollégánk, aki a kutatómunkában segít bennünket; őt kértük meg, hogy keressen még pár hasonló idézetet. Két nap múlva azzal hívott fel, hogy rengeteget talált. Egyrészt nagyon vicces ez rögtön a film elején, másrészt viszont van egy nagyon súlyos üzenete is: ha egy vezető, egy államférfi ilyet mond, ha egy elnöknek ez a nagy üzenete, az mit generál az emberekben? Elégedetlenséget. Az elégedetlenség-érzet pedig a „csak azért is megmutatjuk” reakciót szüli: talán épp ezért szándékos taktika ez a politikusok részéről, hogy ha ezt mondják, az emberek majd összeszedik magukat, és majd jobban megy a gazdaság, és ezzel meg is vannak oldva a problémák. Érdekes, hogy ennyi ilyen beszédet találtunk, de gondolom, külföldi politikusokkal se lett volna más a helyzet. Szerencsére ma már az ökológiai jellegű problémák is bekerültek az évről évre megfogalmazott üzenetek közé minden politikai párttól, legalábbis Franciaországban. Még ha hozzá is teszik, hogy ez egy nehéz év volt.
hvg.hu: Egészen biztos vagyok benne, hogy az Életrevalók után hívták önöket Hollywoodba. Elgondolkodtak valaha is, hogy menjenek?
O. N.: A film jogait Harvey Weinstein vette meg Amerikában. (Még a francia film bemutatásának évében, 2011-ben bejelentették, hogy amerikai remake készül az Életrevalókból; a filmet végül 2017-ben mutatták be Kevin Hart, Bryan Cranston és Nicole Kidman főszereplésével. Eddigre viszont már kiderültek Weinstein szexuális zaklatási ügyei, a cége csődbe ment, a már elkészült filmet eladták egy másik cégnek, és Weinstein neve már a stáblistára se került fel – K. B.) Franciaország ezt a filmet nevezte Oscar-díjra, úgyhogy akkor is ki kellett mennünk Amerikába kampányolni, volt egy kis turnénk. Szóval voltunk kint, rengeteg emberrel találkoztunk, és olyan hihetetlenül megtisztelő dolgokat élhettünk át, mint amikor Jim Carrey dicsérte a filmet, és azt mondta, szívesen dolgozna velünk. Úgy éltük meg ezeket az élményeket, mint a gyerekek: olyan sztárokkal találkozhattunk, akiket kiskorunkban imádtunk.
De a válasz mégis az, hogy nem gondolkodtunk el a kérdésen soha komolyabban. Amerikában a filmkészítés folyamata is egész más: különválik a forgatókönyvírás és a rendezés, aztán a rendező sem maga állítja össze a filmet, mert az utolsó vágás joga a stúdióé. Ez nem igazán tetszik nekünk; nem szeretjük, ha ennyire meg van kötve a kezünk. Ráadásul a kulturális háttérismeretek pótolhatatlanok: mi a francia társadalmat ismerjük, arról tudunk sokatmondó filmeket készíteni, az amerikairól már jóval nehezebben menne. Nem hiszem, hogy boldogok lennénk odakint. De a főszereplőnket, Omar Syt azért kölcsönadtuk Amerikának: ő most kint él Los Angelesben, jól érzi magát, Marvel-filmekben szerepel. De azért előbb-utóbb majd visszaköveteljük.
hvg.hu: Tartanak attól, hogy a filmes sikerekkel járó gazdagság eltávolítja önöket azoktól a társadalmi problémáktól, amikről beszélni szeretnek?
O. N.: Ez valóban nagyon fontos kérdés.
Hála istennek nem változott túl sok minden az életünkben, csak az autóinkat cseréltük le.
De persze, nem ugyanolyan már az életünk, más emberekkel találkozunk, más lehetőségeket kapunk. Azt nagyon korán megértettük, hogy muszáj megtartanunk a kapcsolatot a külvilággal, a – csúnyán fogalmazva – egyszerű emberekkel, a hétköznapi problémákkal. Azt hiszem, ezt sikerül is megvalósítanunk. A legjobb mód erre az, ha az ember kíváncsi tud maradni; folyamatosan tájékozódik, dokumentumfilmeket néz, állandóan olvas, és tudatosan visszautasítja azokat a lehetőségeket, amiket egyébként lehet, hogy anyagilag megengedhetne magának. De a helyünkön kell maradnunk; csak így láthatjuk meg azokat a társadalmi problémákat, amikről érdemes beszélni. Közel kell lennünk ezekhez, ha hitelesen akarunk beszélni róluk. Arról nem is beszélve, hogy egy ötlet megszületése és a film bemutatója között akár három év is eltelik, ami hihetetlenül hosszú idő. Eközben is muszáj lent maradnunk az alapszinten, hogy folyamatosan rálássunk az eseményekre, máskülönben elvész a lényeg. És azt a közönség is megérzi.
