Miféle semlegesség az, amikor az ellenségtől veszed a gabonát? – egy osztálytermi dráma teszi fel a háború legfontosabb kérdéseit
„Könnyed" témával indította a napot a budapesti Veres Pálné Gimnázium egyik nyolcadikos osztálya egy napsütéses tavaszi reggelen. Miközben mások talán éppen megpróbáltak nem nagyon elkésni a munkahelyükről, gyorsan elintézni a napi bevásárlást, miután beadták a gyereket az oviba, vagy még a kávét szürcsölgetve igyekeztek magukhoz térni, addig 14 év körüli gyerekek már bőszen vitatkoztak és filozofálgattak a háború természetéről a Láthatáron Csoport független színházi társulásnak köszönhetően.
Fábián Péter író-rendező három szereplőre írt előadását, a Kenyértörés című tandrámát a társulat nemcsak a nagyközönség előtt szokta játszani, hanem rendszeresen elviszi azt középiskolákba, osztálytermekbe is. Az ötödik kerületi gimnáziumba is így került be a másfél órás darab, amelynek, már attól a pillanattól kezdve, hogy elcsöndesült a terem, sikerült megragadnia a gyerekek figyelmét, és azt nemcsak hogy végig fenn is tudta tartani, de a kamaszok a végére már tapsoltak és ujjongtak, teljesen belelovallták magukat. Pedig a színészek, Feuer Yvette, Csányi Dávid és Háda Fruzsina a világ egyik legnehezebb diplomáciai problémáját tárták eléjük (leegyszerűsítve persze, de a lényeges kérdéseket mégsem szem elől tévesztve). És legalább ugyanennyire lázba jöttek a tanárok is, amikor látták, hogy az előadás egyszerre illik bele egy szórakoztató történelem-, egy irodalom-, egy társadalomtörténet- és egy filozófiaóra keretébe is (ez a multifunkcionalitás nagy előny így, pedagógushiány idején). Arról nem is beszélve, hogy a darab épp annyira megdolgoztatja a felnőttek agytekervényeit, mint a diákokét.
A Kenyértörés nem napjainkban, hanem a görög–perzsa háborúk idején játszódik, vagyis nagyjából azokon az eseményeken alapul, amelyek Hérodotosz történetíró munkásságának köszönhetően maradtak fenn az emlékezetben. Időszámításunk előtt az ötödik században járunk, a marathóni, a thermopülai és a szalamiszi csaták idején, amikor a hatalmasra duzzadt ázsiai nagyhatalom, a Perzsa Birodalom megpróbálja bekebelezni a görög szigeteket és városállamokat, de a végén a robusztus perzsa sereg alulmarad a furfangos görögökkel szemben. Athén és a Perzsa Birodalom között valahol félúton fekszik a dráma szereplőinek, egy pékasszonynak és a két gyerekének hazája, egy kis görög sziget, Ténosz. A kopár, növénytermesztésre teljesen alkalmatlan sziget népe a saját jól felfogott érdeke szerint szeretne kimaradni a háborúskodásból, a létfenntartásukhoz elengedhetetlen gabonát ugyanis a perzsáktól veszik. Ám míg Ténosz „éléskamra-felelőse”, a megözvegyült pékné, Demetria a közösség létét szem előtt tartva próbálja megőrizni a sziget jóviszonyát az ellenséggel, addig két gyereke, Panaitiosz és Europé lázadnak a „pánhellén testvériség” nevében, ők a görögökkel akarnak egyértelmű szolidaritást vállalni. Előbbi a saját fegyverével is támogatná az athéniakat, utóbbi pedig megtagadná a perzsa importot, mondván: semlegesnek maradni egy háborúban a gyávaság jele.
Felnőtt nézőként nem kell sokat töprengeni azon, hogyan is rímel ez az ókori alaphelyzet a jelen történéseire. A perzsákat egyszerű behelyettesíteni az oroszokkal, Athént az ukránokkal, a gabonát az orosz gázzal, a pánhellén testvériséget és Ténoszt az Európai Unióval, vagy éppen Magyarországgal.
De ha valaki azt hinné, hogy a darab ennyire direkten és didaktikusan reflektál a szomszédban zajló háborúra, azt megnyugtatjuk: az előadás annyira nem aktuálpolitizál, hogy a diákoknak például nem is esett le ez a párhuzam. Igaz, nekik még nem is az a dolguk, hogy kapásból az uniós szankciós politikára és a magyar kormány „mi a béke pártján vagyunk” álláspontjára asszociáljanak. A Kenyértörésben nincsenek kiszólások az orosz–ukrán helyzetre, mert egyébként az előadás univerzális kérdéseket, és olyan, minden korban felmerülő morális dilemmákat feszeget, amelyek azóta léteznek, amióta világ a világ, és amióta az első ember fegyvert fogott a másikra. Ezeknek a megértéséhez pedig egyáltalán nincs szükség a direkt utalásokra.
A Bertold Brecht nyomán felépített színdarab más elidegenítő eszközökkel dolgozik. Például egy a cselekményhez szervezesen nem kapcsolódó, de az esszenciáját mégis megmutató, groteszk bohóctréfával kezdődik a darab, amikor a szereplők szó szerint vérre menő küzdelmet folytatnak egyetlen vekni kenyérért. Ebben a pár perces jelenetben már benne van a háborús állapotok egyik legfontosabb alaptétele: könnyű erkölcsösnek lenni, helyes döntéseket hozni jóllakottan, egy meleg szobában a kényelmes fotelből, de a morált és a helyes ítélőképességet általában exponenciálisan rontja le a túlélésért folytatott harc.
Az előadás a nehéz téma ellenére, még felnőtt fejjel nézve is kifejezetten humoros, amit a szereplők karakterisztikus ábrázolása, és három prózaian egyszerű, mégis csodálatosan sokoldalú színpadi kellék garantál: egy sodrófa, egy vasedény és egy darab kelt tészta. Ki gondolta volna például, hogy a kelt tészta kiválóan alkalmas a görög–perzsa konfliktus elmagyarázására?
A legélvezetesebb az egészben azonban mégiscsak az, amikor a darab utolsó harmadában a szereplők a közönséget is bevonják a cselekménybe, és vitára hívják a diákokat. Ezt nem is akárhogyan teszik: a főszereplő Demetria egy erősen megkérdőjelezhető döntése után esetünkben a nyolcadikosokból álló népgyűlésnek kellett ítéletet hoznia. Bűnös-e az özvegy pékné, amiért sokévnyi éhezés után ismét lepaktált a perzsákkal, a gabonáért cserébe megígérte, hogy a sziget nem avatkozik bele a háborúba, és bűnös-e azért, mert három ifjú halálát okozva, az alku értelmében megpróbálta megakadályozni, hogy egy kis ténoszi partizánkülönítmény előre siessen figyelmeztetni az athéniakat az újabb perzsa hajóhad közeledtére? Vagy inkább ártatlan Demetria, mert gabona híján maximum csak becsülettel, tisztességgel, nagyvonalú gesztusokkal lehet majd telepakolni a padlást, ami közel sem elég laktató?
Kegyelem vagy száműzetés? Hazafi vagy áruló? Nem egyszerű döntés, és nincs senki, aki a végén megadná a megfejtést, hogy valójában melyik is a helyes ítélet. Itt az egyéni döntéshozóknak a vita utáni, titkos „cserépszavazáskor” a saját belátásuk szerint, és a saját lelkiismeretükkel elszámolva kell az egyik vagy a másik mellett letenni a voksukat. A Veres Pálné Gimnázium osztályának pedig nagyon jól ment a vitázás: oda-vissza pattogtak az elgondolkodtató, komoly érvek – élvezetesebb volt hallgatni a felszólalásokat, mint olykor egy-egy parlamenti szájkaratét.
Aztán optimistán felvetette az egyik megszólaló, hogy „azzal, hogy búzát veszel az ellenségtől, legalább nem ölsz meg senkit”, mire kontrázott a másik: „De hát abból fizetik a perzsák a háborút, amit te a gabonáért adsz cserébe!”
Hogy maradhatsz így semleges?
– merült fel végül a kérdés.
Eleinte az ártatlanságot pártolók voltak többségben a népgyűléssé avanzsált osztályteremben, de a bűnösség mellett kardoskodó oldal egy ponton fordított az álláson, és a végén a többség Demetria bűnössége mellett szavazott – éljenzés közepette hirdették ki a végeredményt. „Nem mindig ez jön ki, általában, ha idősebb a közönség, akkor valamivel többen szoktak az ártatlanság pártján állni” – jegyzi meg nekünk Háda Fruzsina.
Pedig igazából mindegy is, hogy mi a verdikt. Ennél sokkal fontosabb, hogy mit tanulnak meg a diákok az egészből. Fontosabb-e a közösség sorsa, mint az egyéné? Szabad-e relativizálni a bűnt? Létezik-e valódi semlegesség? Olyan fontos kérdések ezek, amelyekkel nem biztos, hogy találkoznak a hagyományos tanórákon. És talán, ha majd valaki elbeszélget a diákokkal a jelenkor háborújáról, már árnyaltabban, kritikusabban fognak tudni róla gondolkodni.
Talán ezek a nyolcadikosok felfogtak most valamit a világpolitikából is, hogy az az egymásnak kiszolgáltatott államok között, bonyolult viszonyok mentén alakul. Végső soron pedig talán leginkább a demokráciáról tanultak meg valamit. Hogy nehéz döntéseket az azokat megelőző és kielégítő vita nélkül, anélkül, hogy a másik érveit türelmesen meg nem hallgatnánk és fontolóra nem vennénk, nem szabad meghozni.
