Miért viselkedik így Moszkvával Orbán Viktor?
"Most egy törpe vet ki szankciót egy óriásra, pedig a szankciók csak akkor tudnak működni, ha ez fordítva van" – ezt hétfőn a parlamentben mondta Orbán Viktor miniszterelnök. Egyértelmű üzenet ez: Orbán szerint az Európai Unió Oroszországhoz képest törpe, ő pedig ellenzi, hogy a törpe szembeszálljon azzal, aki szerinte óriás.
Különös mondat ez egy olyan politikustól, aki annak köszönheti politikai karrierjét, hogy 1989-ben a Hősök terén a szovjet csapatok kivonulását követelte. Későbbi pályafutásakor is úgy látszott, hogy Orbán a nyugati mintákat követi, ám 2010 után egyre inkább megváltozott a külpolitikája, ma pedig már gyakran éri az a vád, miszerint Moszkva bábja lett. Ha ez erős túlzás is (hiszen ha Orbán báb, akkor milyen kifejezést használunk Lukasenkára vagy Janukovicsra?), a kérdés ettől még adott: miért tűnik úgy, hogy miközben Orbán folyamatosan a Nyugatot ekézi és bírálja, addig ugyanazt a kemény retorikát Moszkvával szemben már nem fogalmazza meg?
A kérdés megválaszolásához ezúttal tegyük félre a különféle összeesküvés-elméleteket és próbáljunk meg olyan jelekből olvasni, olyan tényezőket találni, amelyek bizonyíthatók, amelyek tetten érhetőek az orbáni külpolitikában, és kapaszkodókat, észszerű magyarázatot adhatnak a politikájára.
Orbán Viktor nem akar konfrontálódni az oroszokkal
Az orbáni külpolitika már hosszú évek óta konfrontatív, de nem mindenkivel, és hogy kivel nem kíván vitába keveredni, arról 2015-ben Magyarország nagykövetei előtt már beszélt Orbán Viktor. Akkor azt mondta, hogy egy új világrend van kialakulóban, amelyhez alkalmazkodni kell. Búcsút intett az addig simulékonyabbnak tartott magyar diplomáciának, amit azzal indokolt, hogy önálló külpolitikát kell folytatni, ami nem könnyű dolog és konfliktusok felvállalásával jár, de szerinte csak így lehet hatékonyan képviselni a magyar érdekeket. Ebben a beszédében szót ejtett arról is, hogy ezer éve három nagyhatalom határozza meg Magyarország helyzetét: Németország, Oroszország és Törökország. A nagyköveteknek akkor azt mondta, tartsák szem előtt, hogy ez a három ország a fontos nekünk, és egyértelművé tette: a Nyugat csak ezek után következik.
Fontos tehát látni, hogy sem az Egyesült Államokat, de Németországon kívül egyetlen uniós tagállamot sem említett, mint Magyarország számára fontos országot. E beszéd alapján úgy tűnik, nem az a kérdés, kivel konfrontálódik a magyar külpolitika, hanem az, hogy ki az, akivel nem: márpedig Oroszországgal semmiképpen sem, az orosz vezetéssel szemben sosem ütnek meg tiszteletlen hangot a magyar kormánytagok. Ez a hozzáállás illeszkedik abba, amit hétfőn mondott a törpéről és az óriásról. Ha tehát ezek a magyar külpolitika sarokpontjai, akkor jelen pillanatban is mindössze annyi történik, hogy az orosz agresszió ellenére Orbán továbbra is fontos partnerként tekint Oroszországra és ahogy Berlinnel vagy Ankarával, úgy Moszkvával sem vállal fel konfliktusokat.
A 2015-ben a nagykövetek előtt tartott beszédében Orbán adott egy másik, az előbbit kiegészítő magyarázatot arra, miért is tartja helyes lépésnek, ha Oroszország felé közelítünk. "Rendkívül dörzsöltnek hisszük magunkat, úgy gondoljuk, hogy mi értjük a csíziót, jól látjuk, hogy mi történik, és egyszer csak megdöbbenünk, hogy váratlanul a mi ravasz helyzetértékelésünkhöz nem kapcsolódó, ahhoz nem passzoló dolgok történnek. Itt van például, mondjuk, az orosz reláció. Riadtan nézegetjük, hogyha idejön az orosz elnök, akkor annak milyen külpolitikai következményei vannak, majd egyszer csak kinyitjuk az újságot, és azt látjuk, hogy az olasz miniszterelnök nemhogy fogadta, odament! Aztán nemcsak hogy beszélgettek, hanem létrehoztak egy egymilliárd dolláros befektetési alapot. A bojkott kellős közepén! Egy orosz–olasz egymilliárd dolláros befektetési alapot. Mi meg a nagy dörzsöltségünkkel nézünk kifele a fejünkből. Vagy hasonlóképpen: kinyitom a gazdasági híreket, és azt látom, hogy bojkott idején az egyik legnagyobb német cég éppen kivásárolja az egyik legfejlettebb és legnagyobb orosz technológiai céget. (...) Tehát azt szeretném mondani önöknek, hogy egy kicsit közelebb kell menni a realitásokhoz, nem általában kell dörzsöltnek lennünk. Nem értelmiségi dörzsöltségre, hanem kereskedői dörzsöltségre lenne szükségünk, és ez két külön dolog" – magyarázta a nagyköveteknek Orbán. Hét év telt el azóta, és a kaput, amit korábban megnyitott az oroszok előtt, talán nagyobbra is nyitotta, mint azok a németek, akikkel példálózott. Ezért írtuk a háború kirobbanása után, hogy ha akarna, akkor sem biztos, hogy szabadulni tudna az oroszok szorításából.
A miniszterelnök egyébként még az ellenzék vezére volt, amikor 2009-ben elment Szentpétervárra, hogy Putyinnal találkozzon. Már akkor tartott Oroszországtól, mert tudta, mennyire függünk az orosz földgáztól – máskülönben nem is került volna sor a találkozóra. Ez a függőség az elmúlt tizenkét évben jottányit sem változott, az alternatív energiaforrásokat is csak mostanában kezdi el, meglehetősen kapkodva és későn felfuttatni a kormány.
Orbán tisztában van azzal, hogy a gazdasági szankciókat nem tudja megvétózni, ezért két irányba indult el: olyan szövetségeseket keres az EU-n belül, akikkel a szankciók meghosszabbítása ellen tud fellépni (most így tekint Olaszországra, még akkor is, ha a kormányon belül csak az egyik párt, a Liga tűnik partnernek ehhez), és tesz egy-két olyan szimbolikus lépést, amivel Moszkva kegyeit keresheti. Utóbbira példa, amikor személyesen vette védelmébe Kirill pátriárkát, ahogy az is, hogy a háború kirobbanása óta egyetlen orosz diplomatát sem utasítottunk ki. És hasonló gesztus tett az oroszok felé, amikor idén Tusványoson arról beszélt, hogy rossz politika volt a nyugat részéről felfegyverezni az ukránokat és szankciókkal sújtani Oroszországot, és hogy azért tört ki a háború, mert a nyugati vezetők – akiket ráadásul oroszosan zapadnyikoknak nevezett – nem voltak hajlandók garantálni, hogy Ukrajna sosem lesz a NATO tagja.
Keleten komfortosabban érzi magát
Lehetséges, hogy Orbán Viktor tényleg úgy gondolja, hogy a Nyugat hanyatlik, és vele együtt szépen lassan a történelem süllyesztőjébe kerül mindaz, amit most a nyugati politikai mainstream képvisel, míg Kelet eközben felemelkedik?
A kormányfő az efféle vízióiról már több nyilvános és zárt fórumon is értekezett, legutóbb Tusnádfürdőn és Kötcsén. "Értjük, hogy egy új világrend van kialakulóban és szinte semmi nem lesz olyan, mint volt. Ahogyan tudják, Magyarország a nyugati szövetségi rendszerekhez tartozik, de szoros kötelékek fűzik Kelethez, történelmileg, gazdaságilag, kulturálisan és politikailag is. Ezért nem vagyunk meglepve azon, hogy a Kelet szerepe folyamatosan növekszik, egyre gyorsabb ütemben” – ezt Orbán még 2020-ban, a kínai importexpó hallgatóságának fejtette ki. Kötcsén pedig állítólag arról beszélt a hívei előtt, hogy példaként tekint a kínai államkapitalista gazdasági modellre.
Ha valóban így gondolkodik Orbán, az önmagában még nem magyarázza, miért tűnik úgy, mintha a Nyugattal szemben folyton kritikus, a keleti autokráciákra és diktatúrákra pedig már-már csodálattal tekintő kormányfő Putyin “magyar hangja” lenne. Arra viszont magyarázat lehet, hogy Orbán nem tartja a nyugati társadalmakat, a nyugati demokráciákat, a jogbiztonságot és a piacgazdaságot olyan mintáknak, amelyeket feltétel nélkül követni kell. Sokkal jobban érzi magát olyan keleti partnerek vagy nyugati politikusok társaságában, akik számára mindez nem bűn, inkább erény. Akik nem akarják megmondani neki, hogy mi a demokrácia, akik nem akarják számon kérni azért, ahogy az országot vezeti – ellentétben például az amerikaiakkal, akikkel kapcsolatban Orbán gyakran érezte azt, kioktatóak vele szemben. Orbán a keleti rezsimekben találja meg azokat a vezetőket, akiktől ilyen-olyan módon tanul, aki mintaként szolgálhat neki. Például a török elnök, Erdogan, aki a NATO-n belül folytat hasonló hintapolitikát, mint amit Orbán az EU-n belül, annak ellenére, hogy a katonai szövetségen belül ez feszültséghez vezet.
Mindehhez hozzájárul az is, hogy Orbán Nyugaton szövetségeseket, barátokat veszített, ez szintén a keleti rezsimek irányába löki őt. Ezekre a rezsimekre, így például Kínára sem az a jellemző, hogy Putyin legnagyobb kritikusai lennének.
Ezen felül Orbán nyilatkozataiból az olvasható ki, hogy meggyőződése: a világrend, amit eddig ismertünk, felborult. Mivel a régiben már le voltak osztva a lapok, abban bízik, hogy az újonnan felálló rendben újraosztják a lapokat és neki is juthat majd valamilyen szerep, elsősorban a közép-európai régióban. Ne felejtsük el: egy olyan politikai vezetőről van szó, akinek meggyőződése, hogy még hosszú évekig kormányon lesz, a Fidesz pedig évtizedekig is akár. Ám ahhoz, hogy fontos szereplő legyen, Moszkvához és Pekinghez is közelednie kell, előbbitől pedig a háború ellenére sem szabad eltávolodnia.
Míg az orosz kapcsolatokat a háború valamilyen formában mindenképpen átírja, a kínait egyelőre nem. A Debrecenben épülő, elektromos akkumulátorokra specializálódott Contemporary Amperex Technology mintegy 3000 milliárd forintos beruházását például közvetlenül a Kínai Kommunista Párt (KKP) vezetése felügyeli, ez a kínai cégcsoport eddigi legnagyobb külföldi beruházása lesz. A kínai csoport döntését az is vezérli, hogy a KKP-nek új stratégiai partnereket kell találnia Európában. Magyarország erre ideális hely – addig mindenképpen, amíg Orbán a legfőbb döntéshozó.
Ám az sem számít, hogy a kormányfő tényleg hisz-e a Nyugat hanyatlásában vagy sem. Az ugyanis jól látható, hogy felismerte, alapvetően bezárkózó, nem túlságosan nyitott a magyar társadalom egy jelentős része – a kormányzati propaganda pedig tudatosan erősíti is ezt a mentalitást.
Míg a Fidesz politikai ellenfeleire – elsősorban a bal- és a liberális oldalon – jellemző, hogy tanítani, rosszabb esetben kioktatni akarják az embereket, elfogadtatva velük a nyugati értékrendet, addig Orbán ennek éppen az ellenkezőjét teszi: a Nyugattal akarja elfogadtatni, hogy a magyar társadalom nem feltétlen vevő az új áramlatokra.
Ezért a Nyugatot ekéző politikai beszédei elsősorban azoknak a szavazóknak szólnak, akik nem tudnak és nem is akarnak lépést tartani a Nyugattal, mi több, nosztalgiával tekintenek a régmúltra. Az, hogy valaki nem tekinti mintának a "progresszív Nyugatot", vagy nem akarja azt követni, egyáltalán nem bűn, nem is feltétlenül helytelen. De Orbán és a politikacsinálói tudatosan nagyítják fel a nyugati vadhajtásokat, mintha azok lennének már most a Nyugaton meghatározó minták.
Ezt a politikát, ami akár ösztönösen is jöhet a miniszterelnökből, ideológiailag is támogatják azok az irányzatok, amelyeknek európai elterjedéséhez Oroszország az elmúlt években tudatosan hozzájárult. Az orosz propagandában is megjelennek ezek az elemek, a Nyugat hanyatlásának hangsúlyozása, a tradicionális értékek elvesztésétől való félelem és annak propagálása, hogy a nemzeti szuverenitás veszélyben van.
Az oroszok tehát – akarva-akaratlanul – egy olyan ideológiai muníciót biztosítottak Orbánnak, aminek megőrzése és ápolása a kormányfő alapvető politikai érdeke. Nem beszélve arról, hogy részben ennek az ideológiának a hatására vált Putyin rajongójává a fideszes tábor egy része. Így ha Orbán a jelenleginél barátságtalanabb hangot ütne meg Moszkvával szemben, akkor az azzal a kockázattal járna, hogy részben ezt az ideológiát kérdőjelezné meg, míg híveinek egy részét elveszítené.
Utóbbira, mármint az oroszellenes lépésekre, tett kísérletet a Fidesz már a háború kitörése után, minden bizonnyal ezzel tesztelte a Putyinnal szimpatizáló fideszes szavazókat. Ilyen lépés volt, amikor a Fidesz euroatlantistának számító politikusa, Németh Zsolt "Ruszkik haza" szöveget posztolt ki a közösségi oldalára. Az erre reagáló kommentek is arra utaltak, hogy sok Fidesz-szavazó van, aki Oroszország mellett áll. Akkoriban Németh-hez hasonló, oroszellenes nyilatkozatot Novák Katalin államfő is tett a Facebook-oldalán – de abban sem volt sok köszönet.
A Nyugat folytonos ekézésében és bírálatában szerepet játszhat annak a felismerése is, hogy Magyarország belátható időn belül nem éri utol Nyugat-Európát, nem leszünk Ausztria. Márpedig ez a téma a rendszerváltás óta napirenden van, akkor kapcsolták össze a választópolgárok a demokratikus jogállamot a nyugati jóléttel.
Ez a nyugati jólét azonban az elmúlt több mint három évtizedben nem valósult meg. Orbán felismerhette, hogy ha nem akar egy örökké lemaradó, befolyás nélküli, B-ligás ország vezetői szerepében lenni, akkor olyan jövőképet kell felvázolnia, ami a nyugati modellel szembemenve kínál alternatívát. Ha tehát a nyugati jólétet nem tudta széles körben biztosítani, akkor a régi értékekre visszanyúló, "keleties" paternalista államot kínálja fel cserébe.
A sokáig áhított Nyugat képe így válik ellenponttá, egy olyan képzeletbeli világgá, amit nem azért nem érünk utol, mert ahhoz nem elég jó a kormányzás, hanem azért, mert nem is akarjuk utolérni. Ehhez kapcsolódik az a propaganda, ami Nyugat-Európát egy egyre inkább iszlamizált, már nem európai kontinensnek rajzolja le, szemben a "magyar modellel", ami a keresztény európaiság utolsó mentsvára. Ez így ismét egy ideológiai üggyé válik, és részint ezt az ideológiát terjeszti az orosz ortodox egyház is, amellyel az Orbán-kormány már a kétezertízes évek közepén szövetséget kötött.
Élvezi, hogy tényező lett
A Direkt36 oknyomozó portál még 2018-ban próbált utánajárni annak, miért közeledett 2009 után Orbán Putyin felé. A lap akkor több, Orbánt személyesen ismerő forrással beszélgetett. Ez alapján írták azt, hogy a kormányfő a saját környezetének azzal magyarázza az oroszokhoz való közeledést, hogy így akar erősebb pozíciót szerezni Magyarországnak a nemzetközi porondon. "Szerinte gazdasági előnyök származnak az orosz kapcsolatból, és a velük kialakított szoros viszony javíthatja az ország alkuhelyzetét a nagyobb nyugat-európai országokkal és az amerikaiakkal szemben is. A miniszterelnök az őt ismerők szerint kifejezetten élvezi a nagyhatalmak közötti manőverezést, aminek egyrészt az az oka, hogy a hazai belpolitikát már évek óta unalmasnak tartja, másrészt meg van győződve a saját rendkívüli vezetői képességeiről, és ezt szűkebb körben nyíltan hangoztatja is" – írta akkor a lap.
2018 óta Orbán még inkább teret kapott a nemzetközi térben, legalábbis ami a médiateret illeti. Nevét nemcsak Európában, de az Egyesült Államokban is megismerték, ahol a trumpisták egy része isteníti, az EU fenegyerekeként vagy éppen az európai populista-szélsőjobboldal ikonjaként rendszeresen szerepel a nemzetközi politikai sajtóban. De csak azért, mert a médiatérben neve lett, a nemzetközi porondon nem lett nagyobb játékos: közvetlenül a háború kirobbanása előtt Putyinnal tárgyalt, amit egyfajta békemisszióként kommunikált, majd az ezt követő sajtótájékoztatón némán tűrte a mellette álló Putyin EU-és NATO-ellenes kirohanásait.
Jóllehet Orbán gyakran utal arra, mennyire fontosak az európai (szélsőjobboldali) szövetségesei, és tesz is azért, hogy ezeket a szövetségeseket erősítse – azok után, hogy a Néppártból kilavírozta magát. A NER érdekeltségébe tartozó MKB Bank - minden bizonnyal Orbán "kérésére" – kölcsönt folyósított az akkor még nyíltan Putyin-párti Marine Le Pen francia szélsőjobboldali politikus kampányához. A Fidesz sikernek állítja be az olasz jobboldal győzelmét, azon belül is Giorgia Meloni sikerét, mintha az részben Orbán érdeme volna.
Pedig egyáltalán nem annyira egyértelmű, hogy az európai szélsőjobb erősödése mennyire kedvez majd Orbánnak. És nem csak azért, mert olasz politikusként Meloni eleve fajsúlyosabb szereplő lesz a nemzetközi porondon, mint Orbán, akinek a szerepe ezáltal csökkenhet, hanem amiatt is, mert korántsem biztos, hogy ugyanabba az irányba tartanak: Meloninál úgy tűnik, hogy a NATO és az EU felé is elkötelezett, aki támogatja a szankciókat. Sok minden eldőlhet majd azon, hogy az EU hogyan viszonyul Meloniékhoz, aki valószínűleg ez alapján dönt majd arról, hogy Orbán vagy Brüsszel felé húz-e majd.
Mindenképpen kell bűnbak, de az nem jöhet Keletről
Orbán Moszkva-kompatibilis politikájára a folyamatos bűnbakképzésen alapuló kommunikáció is kézenfekvő magyarázat lehet. Ennek a kommunikációnak a lényege, hogy a kormányzatnak mindig kell találnia valamit, amiről el tudja hitetni, hogy az minden rossz eredője. Sok ilyet láttunk már az elmúlt tizenkét évben: Gyurcsány Ferenc, az elmúltnyolcév, Soros György, az illegális migránsok, Brüsszel, a “brüsszeli bürokraták”. Sőt bármilyen, az embereket negatívan érintő kormányzati intézkedés esetén az a koncepció, hogy fel kell mutatni egy bűnbakot, meg kell fogalmazódnia egy vádnak, amivel igazolható az intézkedés jogossága.
A bűnbakok szerepe, hogy a választópolgárok egy vélt vagy valós probléma mögött még véletlenül se lássák hibásnak vagy felelősnek a kormányt, éppen ellenkezőleg: a kormány narratívájában ilyenkor a politikai döntéshozók, mint megmentők tűnnek fel. A harc pedig, amit a kormány folytat a vélt vagy valós ellenfeleivel, sokszor a bűnbakjaival szemben, lehet szabadságharc, de lehet egy végtelennek tűnő, soha véget nem érő küzdelem is. Ha a választó elhiszi, hogy csak a kormány tud szembeszállni ezekkel a démonokkal, akkor a Fidesznek nyert ügye van. Ez egy végtelenül egyszerű képlet, a Fidesz pedig már mesterien alkalmazza, gyakorlatilag csak ehhez nyúl, nekik ez minden politikai kihívásra a gyógyír.
Az orosz–ukrán háborúnak egyértelműen vannak olyan következményei, amelyek a gazdaságban, így az emberek mindennapjaiban is lecsapódnak és rosszul érintik az embereket. Ugyanakkor közel sem mindenért a háború a felelős. A forintot például éveken át tudatosan gyengítette a kormányzat, és az infláció sem csak a háború miatt szabadult el, a benzinárat is már egy évvel ezelőtt meg kellett fognia a kormánynak. És ennek ellenére minden felelősséget a háborúra hárítanak, mert ez pontosan beleillik a bűnbak-politikába. A forint gyengülését, az elszabaduló inflációt és energiaárakat is mind a háború nyakába varrta, még nevet is adott a gyereknek, így született meg a “háborús infláció”.
Csakhogy a háborút Oroszország robbantotta ki. Egy olyan állam, amellyel az elmúlt években az Orbán-kormány a korábbiaknál jóval szorosabb viszonyt alakított ki – annak ellenére, hogy a kormányfő régen még hallani sem akart arról, hogy Magyarország “a Gazprom legvidámabb barakkja” legyen. És miközben Oroszországhoz (és Kínához) közeledett és az országot is sok tekintetben az orosz politikai modellhez igazította, ellenfeleket (bűnbakokat) kreált azokból a szereplőkből, akik Putyin ellenfelei is. Ilyen például “Brüsszel”, a nem republikánus vezetésű Egyesült Államok és egy sor más nyugati szereplő. Amikor Putyin úgy döntött, hogy Oroszország lerohanja Ukrajnát, Orbán Viktor ha akart volna, akkor sem tudott volna 180 fokos politikai fordulatot venni, mert addigra a Fidesz ideológiailag már súlyosan be volt ágyazódva az orosz valóságértelmezésbe, amelyben a hanyatló Nyugat és a rossz döntéseket hozó brüsszeli bürokraták központi szerepet játszanak.
Mindeközben a kormányzati kommunikáció képlete változatlan maradt, hiszen bűnbakra szükség van. És bár Oroszország robbantotta ki a háborút és Putyinon múlik, hogy az mennyire eszkalálódik (valamint az európai gázcsapot is Putyin csavargatja), a kormány mégsem az orosz elnököt hibáztatja, hanem a háborút tette meg bűnbakká – mintha az önállóan létezne, mintha csak úgy hirtelen a semmiből előbbukant volna egy háború. Mostanában Orbán azt is hangoztatja, hogy a háborúnak csak Oroszország és az USA megállapodása vethetne véget, tehát a felelősséget Európán kívülre tolta.
Ennek a bűnbakképzésnek az első lépése volt, hogy a háború kialakulásáért és folyásáért Orbán tudatosan összemosta az orosz és az ukrán felet, mi több, Zelenszkijt tette meg saját politikai ellenfelének. Ezzel lényegében irányt is adott a jövőbeni, Oroszországgal rendkívül engedékeny, a Nyugattal viszont súlyosan kritikus politikájának. A saját mozgásterét is leszűkítve ekkortól már nem is kommunikálhatta volna azt, hogy Oroszország a hibás. De kellett egy bűnbak, amit csak a “másik oldalon” talál meg, hiszen nem csinálhat bűnbakot abból a Putyinból, akivel az évek alatt összemelegedett. Még akkor se, ha nem Orbán volt az egyetlen európai vezető, aki közel került az orosz elnökhöz.
Ezért lett bűnbak a Nyugat “elhibázott szankciós politikája”, ami ellen tűzzel-vassal harcolni kell – annak ellenére, hogy azokat a Fidesz is megszavazta. Ráadásul ez Orbán korábbi álláspontjával is összhangban van, hiszen ő már 2014-ben azt hangoztatta, hogy az Oroszország elleni szankciókkal Európa lábon lőtte magát. Márpedig ha már 2014-ben is a szankciók ellen érvelt, miért változtatná meg most az álláspontját? Azzal saját magát hazudtolná meg. Ez tehát – bármennyire is furcsán hangzik – egy nagyon is következetes politika a részéről.
Ha az Orbán-kormány látványosan változtatna ezen a politikáján és nem az EU-t hibáztatná, akkor a kommunikációs képletbe is hiba csúszna, hiszen egy olyan szereplő, Putyin lenne a hibás, aki a Fidesz hosszú éveken át épített ellenség-regiszterében nem szerepel. Ha ilyen szögből nézzük, akkor a kormányzati propaganda több eleme is érthetővé válik. Például az a kormányzati álláspont, miszerint a szankciók többet ártanak Európának, mint Oroszországnak, vagy akár az olyan, egyébként értelmezhetetlen bírálat is az EU felé, miszerint a “brüsszeli bürokraták nem ezt ígérték”. Ebben a megközelítésben tehát nem feltétlenül arról van szó, hogy Orbán a Kreml trójai falova, pusztán arról, hogy a saját politikai agendájához hű maradt, arról már nem tud és nem is akar letérni. Ettől függetlenül minden olyan megszólalása, ami bontja az európai egységet, valójában Oroszország céljainak kedvez, így ha akarja, ha nem, de mégiscsak Putyin trójai falóvává vált.
Ez a politika csak akkor lehet számára sikeres, ha a háború, az oroszok és az ukránok megítélésével kapcsolatban az európai közhangulat a jövőben radikálisan megváltozik, vagy a magyarok lesznek még inkább elégedetlenebbek a szankciókkal – függetlenül attól, hogy Oroszország mennyire áll majd nyerésre a frontokon, vagy mennyire nem. Így pedig már érthető az is, miért olyan fontos Orbánnak az energiaszankciókról szóló, és borítékolhatóan manipulatív kérdésekből álló nemzeti konzultáció.
