Megvalósulhat-e valaha a nagybetűs egyenlőség, vagy nincs más, csak a cinizmus?
Sehol nem dobálóznak olyan szívesen a „mindenki egyenlő” jelmondattal, mint ott, ahol az élet mindenről, csak nem az egyenlőségről szól. Ezzel a paradox szlogennel indít Ruben Östlund filmje is, A szomorúság háromszöge, melynek az elején egy divatbemutatón vetítik ki a fenti üzenetet a kifutó hátterébe. Ha pedig mindez nem lenne elég, a gyengébbek kedvéért még a feministák közismert szimbólumát, a felemelt ököllel kombinált Vénusz tükrét is felvillantják, hogy teljesen világos legyen: igen, még a nők is. Ez az utópisztikus állítás azonban már a nulladik pillanatban megdőlni látszik, amikor a közönségben helyet foglaló sok fontos és befolyásos ember közül páran nem bizonyulnak elég fontosnak és befolyásosnak, ezért őket gyorsan kipaterolják az első sorból.
A pretty privilege korában járunk, ahol, mint egy interjúban a rendező maga is említi, a szépség fizetőeszközzé vált, és legalább olyan hatékony módja lett a társadalmi ranglétrán feljebb jutásnak, mint az oktatás (egykor) vagy a pénz. Persze Östlund, akinek a divatfotós felesége jóvoltából volt is alkalma bepillantani a szupermodellek világába, nem adhat mást, csak ami lényege. Egy ízig-vérig nyugati rendezőt, aki a kelet-európai néző számára olyan problémákat boncolgat (kezdetben, a felszínen legalábbis), amiről mi egyelőre csak álmodni merünk. Miközben Magyarországon a nemek közti egyenlőségről szóló párbeszéd valahol ott tart, hogy a nők ne akarjanak annyi pénzt hazavinni, mint a férfiak, a gyereket viszont tekintsék áldásnak, olyankor is, mikor a legkevésbé sem az, addig Östlund férfi főhőse azt nehezményezi, hogy neki kell állnia a cechet a vacsora után a háromszor annyit kereső barátnője helyett.
A svéd rendező az élveboncolás nagymestere, különösen akkor, amikor a férfiak és nők közti viszonyról és a nemi szerepekről szeretne értekezni. Erre pedig akad egy, a korábbi filmjeiben már sikerrel bejáratott dramaturgiai trükkje, nevezetesen, hogy a szereplők makacskodása révén egy mikrokonfliktust olyan óriásivá dagaszt, hogy az egyszerre válik hihetetlenül viccessé és véresen komollyá. A négyzet (2017) esetében ilyen volt az, amikor az egyéjszakás kaland után eltértek az álláspontok arról, hogy ki rendelkezik a használt gumi fölött, a Lavinában (2014) pedig egy egész filmre elegendő alapot szolgáltatott egy családapa pillanat hevében meghozott döntése, aki a feléjük közeledő hóvihar láttán elmenekült és magára hagyta a családját.
A szomorúság háromszöge modell-influenszer párocskája számára a pénz válik minden baj forrásává. Carl, aki nem győzi hajtogatni, hogy ő csak egyenlő viszonyt szeretne kettejük közt, nem akarja megalázni a nála jobban kereső barátnőjét azzal, hogy folyton helyette fizet. A másik oldalon viszont ott áll Yaya, aki a modellkedés után egyetlen karrierutat lát maga előtt, a kirakatfeleséggé válást, tehát számára kardinális kérdés, hogy egy férfi képes legyen őt eltartani. Érdekes egyébként, hogy Östlund milyen jól rávilágít az ellentmondásra, hogy a női szépség legtöbbször nem túlcsorduló önbizalommal, hanem épp ellenkezőleg, inkább önbizalomhiánnyal és hűvös pragmatizmussal párosul. Én kedvellek. Te is kedvelsz. Ha együtt vagyunk, az jót tesz az üzletnek. Mi kell ennél több? Ez Yaya életfelfogása, a gyakorlatias hozzáállása pedig kifejezetten jól szolgálja őt a későbbiekben, amikor az apokalipszis után beköszönt egy új világ, szemben Carllal, aki finoman szólva sem a legélesebb kés a fiókban.
Östlund azonban nem elégszik meg annyival, hogy bepillantást engedjen a szupergazdagok sanyarú sorsába, hanem azt adja meg a nézőknek, amire leginkább vágynak: a lehetőséget, hogy kinevethessék a privilegizált helyzetben lévőket. És mint tudjuk, nincs szebb öröm, mint a káröröm, pláne amikor a kiváltságosok bukásáról van szó. A szomorúság háromszögében pedig mindkettőből akad, kiváltságosból és látványos bukásból is. Yayát és Carlt a három fejezetre bontott film második részében egy luxusjacht fedélzetén látjuk viszont, ahol, mint egy groteszk Noé bárkáján, a felső tízezer minden alfaja megtalálható. Akad itt a magát a demokrácia őreként beállító fegyvergyáros brit házaspár, a nemlétező vitorlán látott piszkot nehezményező idős dáma és trágyából vagyont csináló orosz „szarkirály” is.
Ezek az emberek állnak az östlundi hierarchia csúcsán, amelynek alját az őket kiszolgáló személyzet alkotja – a kettő pedig nem létezhet egymás nélkül. Mind kellenek ahhoz, hogy ezt a látszatvilágot működésben tartsák, amit csak az tart életben, hogy mindenki odaadón játssza a szerepét, és ami abban a pillanatban darabokra hullik, amint az első ember megtagadja ezt. A svéd rendező szerint azonban ehhez előbb minimum teljes pusztulásra van szükség. A szomorúság háromszöge szereplői viszont valamiért az utolsó utáni pillanatig görcsösen ragaszkodnak a szerepükhöz, amely már olyan szinten beleivódott minden porcikájukba, annyira az identitásuk részévé vált, hogy szinte gránáttal se lehet kirobbantani belőlük.
A vendég szava ugyanis szent. Ha panaszt tesz egy matrózra, az repül, ha úszni küldi a személyzetet, az úszni megy, mert ha az utazók számára sikerül garantálni a jó élményt, az a személyzet számára busás bónusz formájában íródik jóvá. Ennek a jól begyakorolt rituálénak a tetőpontja a kapitányi vacsora, amelynek a várható alakulására vonatkozóan némi támpontot ad a részeg kapitány kabinjából kiszűrődő szovjet himnusz és az aznap estére előirányzott viharjelzés. Ezekről azonban az utasok mit sem sejtenek. Sorra szállingóznak le a legszebb ruhájukban az étterembe, hogy elfoglalják a helyüket a fehérterítős asztaloknál, és miközben egyre nagyobb hullámok csapkodják ide-oda a hajót, a pincérek angyali mosollyal és billegő egyensúllyal szervírozzák az ínycsiklandóbbnál ínycsiklandóbb tengeri herkentyűkkel teli tálakat. Hát, aligha meglepő, ha ezek után finoman szólva sem a sós víz az egyetlen, ami aznap éjjel elönti a jacht fedélzetét.
És hogy ki marad talpon, miután már teljesen elszabadult a pokol? Nem más, mint a kommunista amerikai és a kapitalista orosz, aki egy üveg tömény mellett próbál dűlőre jutni, hogy vajon Leninnek, Marxnak, Margaret Thatchernek vagy éppen Ronald Reagannek volt igaza. Hiszen mint Östlund is mondja, „a kapitalizmus egyfelől nagyszerű. Minden ötletre nyitott, amíg elhiszed, hogy képes vagy azt eladni.” Így lehet még a szarból is pénzt csinálni, mint ahogy azt az említett orosz is tette, másfelől viszont hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy a demokrácia fellegváraként hirdetett Egyesült Államokban sem bántak kesztyűs kézzel az olyan szabadságharcos ikonokkal, mint Malcolm X vagy Martin Luther King, amiért felemelték a szavukat a társadalmi egyenlőtlenségek ellen.
Östlund sem tesz igazságot a két társadalmi berendezkedés között, csak felmutatja mindkét világot, aztán pedig a nézőre bízza, hogy ítéletet mondjon. A szó szoros értelmében vett kommunizmus illusztrálására a svéd rendező a már elcsépelt, vagy legalábbis művészileg eléggé túlterhelt helyszínt, a szigetet választja. Az ő szigete azonban nem A legyek ura vérengzésének helyszíne, hanem a szereplőkből kifolyólag sokkal inkább egy valóságshowra emlékeztető celebsziget, ahol mindenki az érdemei szerint érvényesül a javakból, noha természetesen itt is akad olyan, aki egyenlőbb az egyenlőknél.
Az elődökéhez hasonlóan Östlund szigete is egy tudományos kísérlet, amely azt vizsgálja, mi történne, ha egy nap vissza kéne térnünk egy olyan világhoz, ahol nem az ember pénze vagy neme dönt a pozíciójáról, hanem a puszta tény, hogy képes-e halat fogni és ezáltal életben tartani a közösséget. Ami újdonság, hogy A szomorúság háromszögében az új világ kormányzója, jobban mondva kapitánya történetesen egy nő, ami mindjárt felvet egy sor másik kérdést. Képes-e egy nő a hagyományosan nőinek titulált tulajdonságok (gondoskodás, empátia, odafigyelés) révén egy jobb és igazságosabb társadalmat (tehát nem egy legyek ura szigetet) megteremteni, vagy a hatalom mindenkit megrészegít, nemre való tekintet nélkül? Egyáltalán garancia-e egy női vezető arra, hogy a nők érdekei érvényesülni fognak? Végül, de nem utolsó sorban pedig megvalósulhat-e egy egyenlőségen alapuló világ, ha a régi cinikus valóságunkat maga alá temeti a fekália?
Ezek azok a kérdések, amiket Östlund felvet, de egyúttal szerencsére nyitva is hagy. Ám még ha sok mindenre nem is kapunk konkrét választ, egy tanulságot azért mégis csak le lehet vonni: minden rendszerben az jár jól, aki képes alkalmazkodni. Hogy ez mekkora áldozatot követel és vajon meddig bírunk utána tükörbe nézni, az már más kérdés.
