Mégis, hogy jutottunk ide? – sorozatajánló hideg tavaszi napokra és hosszú hétvégére
Hány válságot lehet beleszorítani nyolc epizódba? Fleishmanék házasságának a felbomlását elnézve végtelen sokat, de ezek olyan erővel rántanak magukkal, hogy nem lehet betelni velük. Taffy Brodesser-Akner néhány éve a 21. Század Kiadó gondozásában magyarul is megjelent sikerkönyve, a Fleishman bajban van tökéletes adaptációt kapott a hasonló című sorozattal.
Toby Fleishmannel (Jesse Eisenberg) merülünk alá az elvált lét sötét és még sötétebb bugyraiba, miután a hepatológus orvos egy nap arra ébred, hogy az ex-felesége lepasszolta neki a gyerekeiket. Toby imádja őket, de a jelenlétük belezavar a párkereső appoknak köszönhetően épp vadul kivirágzó szexuális életébe, nem is szólva arról, hogy a gyerekek anyja egész egyszerűen eltűnik, és elérhetetlen. Toby eleinte azt gondolja, az eltűnés megint csak jelentéktelen mellékterméke Rachel (Claire Danes) felelőtlenségnek, nem először és nem utoljára fordul elő, hogy a volt felesége anyai ösztönei kikapcsolnak, mégis, a távolléte egyre vészjóslóbb lesz. Toby közben zsonglőrködik az apai és munkahelyi teendőkkel, belesüpped a fiatalsága nosztalgiájába és a középkorúsága céltalanságába. Rachel Fleishman alig bukkan fel az első epizódok jelen idejében, de végig ott kísért, hogy aztán az utolsó epizódokban túszul ejtse a néző figyelmét.
A Fleishman bajban van nagyon szép, már-már költői elmesélése az egzisztenciális válságnak, amelyből minden más válság eredeztethető. És ahogy a könyv, úgy a sorozat is mesterien eljátszik a nézőpontokkal, amelyeket a történet felett lebegő és mégis a történet részét alkotó narrátor köt össze Libby (Lizzy Caplan) hangjában és személyében. A képkockákból annyi érzelem árad, hogy szinte nehéz befogadni. Bár Toby előtt egy időre feltárul a szexmennyország, az elillanó örömbe mindig és mindenhol bekúszik az elválás, a gyereknevelés, az öregedés testet-lelket összerázó fájdalma. És a végén a szereplőket idézve óhatatlanul magunk is megkérdezzük: hogy jutottunk ide? Metsző, megrázó és vicces. Nem érdemes kihagyni. (Vándor Éva)
Hogy a spanyolok igencsak tudnak pörgős, fordulatos bűnügyi sorozatokat csinálni, az nem kérdés, pláne A nagy pénzrablás óta. De egyébként is érdemes időnként kiszakadni kicsit az amerikai filmes dömpingből, úgyhogy sokat vártunk a kétórás autótolvajbanda-film (Az égre törő volt a címe annak is) sorozat-folytatásától. Nem feltétlenül váltotta be minden várakozásunkat, korántsem annyira eredeti, mint a már említett A nagy pénzrablás, de, ha valakiben nincs ilyen túlzott várakozás, akkor megéri megnézni a hét részt.
Eleve nem mindennapi az indulás: az abban bemutatott látványos rablás nem aranyrögöket vagy műkincseket, esetleg pénzhalmot céloz, hanem sonkát (elvégre itt a húsvét), amiket aztán az üldözéses jelenetben az egyik rabló kidobál a kamionból, hogy az őket üldözőket lelassítsa. Az már önmagában is dicséretes, hogy ettől nem válik az egész epizód és sorozat burleszkké. És később jöhetnek a klasszikusabb akciók is. A sztori középpontjában egyébként egy fiatal nő, Sole áll, akinek a férje egy bandát vezetett, amíg meg nem halt, apja szintén egy kisebb maffiafőnök, neki pedig el kell döntenie, hogyan tovább. És Sole úgy dönt, hogy nem áll be az apjához, sőt, annak érdekei ellen megy, amikor tovább viszi férje ügyeit. Rablások, árulások, üldözés, madridi alvilág, kínai ellenmaffia, némileg megcsavarva azzal, hogy Solénak a gyermekét is nevelnie kell, miközben a macsó világban kell bizonyítania a rátermettségét: van itt minden, ami egy jó sorozathoz kell. Talán kicsit el is nyújtják a történetet, de azért alig várjuk a folytatást. (Balla István)
Nem véletlenül népszerű sorozatműfaj a politikai thriller, tulajdonképpen, ha az alkotók betartják a műfaj szabályait, nagyot nem hibázhatnak. Kell egy lehetőleg jóképű, sármos ügynök, aki a legfelsőbb szinteken beépülő főgonoszok ellen küzd magányosan. Jó, ha van egy társa is, akivel működik az a bizonyos kémia (ha az egy csinos nő, még jobb). Az sem árt, ha minden szereplőnek van olyan titka a múltjában, amit finoman lehet adagolni a történetmesélés közben. Továbbá, a legfontosabb, hogy senkiről ne derüljön ki, hogy kivel van, mindenki legyen gyanús, aki nem az, legyen azért gyanús mert nem gyanús. Ha ez mind megvan, és jók a kaszkadőrök, pirotechnikusok, látványtervezők, akik segítségével megfelelő minőségben le tudják gyártani az akciójeleneteket, garantált a nézettség.
Ki ne lenne kíváncsi arra, hogy milyen velejéig gonoszok a politikai elit tagjai, és főleg, ki ne örülne, hogy lebuknak és megbűnhődnek a hatalommániájukért? Az Éjjeli ügynök alkotói patikamérleggel adagolták a sorozathoz mindezeket a kellékeket, úgyhogy kaptunk egy izgalmas akciósorozatot, ami nagyjából olyan, mint a többi, de mégsem lehet abbahagyni. (Nem véletlen, hogy a húsvétra úgy fordul rá a Netflix, hogy ez a legnézettebb sorozat Magyarországon.)
A sorozat főhőse (az a bizonyos sármos, de sajnos, nem elég karakteres) Peter Sutherland FBI-ügynök, aki, egy sötét szobában ül egy telefon előtt, amelyen fogadja az ügynökök esetleges vészhívásait. Ez a telefon soha nem szólal meg, de ha igen, akkor nagy a baj. A számot egy ismeretlen nő hívja (ő lesz az a bizonyos csinos társ a kalandokban). Innen kezdődik a sztori, és egészen addig tart, amíg magát az elnököt, no meg egy sor emberéletet kell megmenteniük, még akkor is, ha közben őket üldözi egy kegyetlen bérgyilkos-pár, és az egész államapparátus. Mindez kitart tíz részig, és nem fogjuk kikapcsolni. (Balla István)
A ’30-as évek Los Angelesében járunk, egy – vélhetően illegális – bulihajón, ahol csupa előkelő ember szórakozik. A bundák, strasszok, szmokingok és koktélospoharak között egyszer csak feltűnik egy „gyanúsan” viselkedő „pincér”, aki felgyújt egy halom szennyes abroszt a hajó gyomrában, majd, még mielőtt kitörne a pánik a vendégek között, feltűnés nélkül távozik egy mentőcsónakkal. Ezzel a jelenettel indul a Perry Mason-sorozat márciusban bemutatott második évada, az előzőhöz képest letisztultabb történetvezetéssel, kevesebb szövevényes mellékszállal, megtartva viszont a noir-os hatást, a tárgyalótermi dráma-vonalat és a legapróbb részletekig profin kidolgozott atmoszférát.
Az HBO 2020-ban jött ki az első évaddal, címszerepében Erle Stanley Gardner jogász-író detektívregényeinek csavaros eszű főhősével. Habár Perry Mason a magyar közönség számára alig ismert, Amerika-szerte nagyon is népszerű volt (a rengeteg ponyva mellett az ’50-es, ’60-as években tévésorozatot is forgattak az eseteiből), így érthetően nagy elvárások tornyosultak a produkció előtt, ami végül zömmel pozitív kritikai visszhangot kapott. Mason, aki egyszerre simlis és kiégett magándetektívként mutatkozott be az első évadban, már korántsem tűnik annyira szétcsúszott és zűrös fickónak, mint egykor: a borostája szinte sehol, lerobbant családi farmját egy pálmafákkal övezett környékre cserélte, és megpróbál jófej alkalmi apuka lenni. Szarkazmusa ugyanakkor még a régi, és bár továbbra sem veti meg az italt és a cigarettát, láthatóan igyekszik immár magabiztos ügyvédként megjelenni és viselkedni. A büntetőjogot sutba vágva inkább a jobban jövedelmező polgári perekre hajt, ezekben viszont vajmi kevés izgalmat talál.
A történet viszonylag hamar a lényegre tér, az áldozatot épphogy csak megismerjük, jóformán rögtön meg is ölik. Mivel a város egyik prominens személye volt, a rendőrség gyorsan prezentál is két gyilkosjelöltet: egy fiatal, mexikói származású testvérpárt a leszakadt bevándorlónegyedből, akiket azonnal le is csuknak. Masonék elvállalják a védelmüket. Az ügy felgöngyölítésének fordulatain kívül szerencsére a folytatásban sem spórolták el a korabeli amerikai nagyvárosokra jellemző társadalmi-etnikai problémák megfestését, különös tekintettel a nyílt rasszizmusra és annak beágyazottságára, a homoszexualitás tabusítására és az egyre inkább szakadékká váló vagyoni különbségekre. (Nemes Nikolett)
Celeste Barber mindannyiunk kedvence, mindannyiunké, akik hülyét kapnak az influenszerektől és akiknek nincs tökéletes alakja, és nem is hajlandók elismerni, hogy az élet csak 90-60-90-ben élet. Celeste Barber azzal szerzett magának világhírt, hogy Instagram-posztjaiban parodizálja a tökéletes alakú influenszerek – valljuk be – csak a saját kategóriájukban tökéletesnek nevezhető világát és posztjait, 9,5 millió követője jó részének pedig ezek a pár másodpercek jóval többek egyszerű gegnél: megmutatják azt is, hogy néz ki a valóságban egy nő.
Az, hogy mellesleg Celeste Barber jól ismert komikus hazájában, Ausztráliában csak a hab a tortán, mellesleg arra predesztinál, hogy a „valódi nő küzdelmei a hazug szépségfetisiszta világban” tematikával kezdjenek valamit pár másodperces posztoknál hosszabb formában is – igen, tulajdonképpen a Netflixen futó Wellmania az a sorozat, amire még úgy is vártunk, hogy nem tudtunk róla. A cím is sokat ígér, ahogy a plot is: menő, hedonista ételkritikus élete lehetősége előtt áll New Yorkban, ám hazatérve családjához, egy ájulás után elveszik az amerikai vízumját, így elvágják élete lehetőségétől is, hacsak nem mutat jobb egészségi értékeket. Ennek érdekében beleveti magát a sydneyi wellness, fitnesz, life style ezotéria világába – mi meg jót nevetünk ezek álszentségén.
A valóság azonban – akárcsak Celeste Barber csípője – messze van a tökélytől. A készítők egyszerre próbáltak családi drámát, egzisztenciális és magánéleti válságot, gyerekkori traumákat és minden egyebet beleszuszakolni a félórás epizódokba, így a Wellmania két zseniális brit sorozat, a Fleabag és a nálunk (érdemtelenül) kevésbé ismert Miranda fura elegyévé vált, csak épp azok alapeleme hiányzik belőle: hogy az alkotók és a nézők ne csak együtt nevessenek, de együtt is tudjanak érezni azok főszereplőivel. Enélkül a Wellmania nem nagyon jut mélyebbre a szappanoperák szintjénél, a nyolc félórás epizód mindenesetre egy estére kellemes kikapcsolódást jelent, és talán az elején kitöltött martiniból is marad valamennyi a végére – tanulságból ugyanis akad bőven a Netflix sorozatában. (Gyükeri Mercédesz)
A Forma–1 népszerűségét szédületes csúcsokra emelő Netflix-dokureality már az ötödik évadát tapossa, így könnyen lehet, hogy a 21 éves Oscar Piastri az első évadokat ledarálva tinédzserként álmodozott arról, milyen lesz majd a kamerák előtt szerepelni. Akarom mondani, versenyezni. Ennyi idő alatt viszont a műsor főhősei is megszokták a kamerákat, sőt megtanultak játszani is nekik – a Red Bull-főnök Christian Horner például mostanra tökéletesítette a netflixes hangszínét. És bár a DTS stábja maradt a jól bevált formulánál a szezon dramatizálása során, az összeszokottság, a filmesek és a csapatok szimbiózisa kihagyhatatlanná teszi a legújabb évadot is. Még úgy is, hogy felvállaltan szórakoztatóipari termékként tekint magára a sorozat, nem pedig magát komolyan vevő dokumentumfilmként, nem véletlen, hogy a Mercedes-főnök a Top Gunhoz hasonlítja.
A sorozat még mindig jó abban, hogy megmutassa az F1 emberi arcát, az elkapott pillanatokat, a kamerák előtti, de mégis, a formalitásokra fittyet hányó emberi gesztusokat. Sőt most már meg is teremti a kereteket az emberi gesztusoknak, így rögtön az első epizódban Guenther Steinert és Mattia Binottót találjuk összezárva egy apró Fiat 500-asban, amint épp az Ferrari exfőnökének a szőlőjébe tartanak.
A korábbi részekben még kategorikusan visszautasította a részvételét Max Verstappen, most azonban végre beadta a derekát, a DTS így az aktuális világbajnokot is fel tudja mutatni, igaz, a holland pilóta nem nagyon hajlandó elmozdulni a kliséktől. Sokkal életszagúbb lesz viszont Kevin Magnussen nagy és váratlan visszatérése a Haasba, és a fura, mégis lenyűgöző kémiája a régi-új főnökével, aki egykor kirúgta, most meg nem győzi veregetni a vállát. Ezekért a pillanatokért még mindig érdemes végig élni az előző szezont még úgy is, hogy az idei már javában tart. Azok a pillanatok pedig végképp aranyat érnek, amikor Christian Horner és Toto Wolff egymásnak feszül. Talán csak amiatt lehet hiányérzetünk, hogy az F1 egyik legnagyobb viccmesterének, Sebastian Vettelnek a potenciálját nem tudták kihasználni, és már nem is fogják. (Vándor Éva)
A legjobb dolog, ami idén egy brit sorozattal történhetett ez az egyenként félórás epizódokból álló keserédes vígjáték a szegénységről, a kiszolgáltatottságról, az érzelmi bántalmazó kapcsolatokról, egy élethelyzetről, amelybe bárki egy szempillantás alatt belekerülhet, ha kicsúszik lába alól a talaj. A feltételezhetően Tom Waits azonos című albumáról (Rain Dogs) elnevezett sorozatban megismerjük a szexmunkásként dolgozó, a 40-es éveiben járó Costello Jones és lánya életét, akiket egyik reggel kilakoltatnak, és az utcán találják magukat. A feladat világos: mire véget ér aznap az iskola, a nőnek hajlékot kell találnia magának és a gyerekének.
Ez a sorozat garantáltan senkit nem fog hidegen hagyni, mert az író Cash Carraway kívülről-belülről ismeri a szegénység csapdájából kikeveredni képtelen emberek világát (egy korábbi művében, a Skint Estate című életrajzi könyvében munkásosztálybeliként a saját túlélési stratégiájáról ír), és mert az Ázott kutyák fogja a sztereotípiákat, és kihajítja őket az ablakon, miközben számtalan nagyon eredeti jelenettel ajándékoz meg minket.
Ebben a londoni történetben semmi sem az, aminek elsőre látszik. Costello Jones peep show-ban dolgozik, de közben írói karrierről álmodik. Irigylésre méltó humorérzékkel és egy darabig igen szívós nyugalommal viseli, ahogy összecsapnak feje felett a hullámok. Van egy meleg barátja, Selby, aki amolyan dandy-figura, egy felsőközéposztálybeli férfi, aki soha életében nem dolgozott egyetlen percet sem, és épp most szabadult a börtönből. Különös viszony az övék, egymástól látszólag kölcsönös függésben élnek, de idővel kiderül, hogy azért Costello anyagi helyzete inkább őt teszi függővé a férfitől, és így a sorozat rámutat arra, hogy az érzelmi bántalmazás nemcsak párkapcsolaton belül történhet meg, de kialakulhat két barát között is. Szereplőink különböző okoknál fogva nem tudnak egyről a kettőre jutni, miközben mi egyre kíváncsibbá válunk, hogy mégis miként jutottak ide. Hogy fog egyenesbe jönni Costello, kiszakadni a mérgező kapcsolatból és visszajutni a perifériáról a társadalom látóterébe? Az Ázott kutyák időnként szívszorító pillanatokkal, máskor szívmelengető, olykor pedig nagyon bizarr humorral ad válaszokat. (Csatlós Hanna)
A Direkt terápia (Shrinking) olyan jó ötleten alapszik, amiről az a csoda, hogy más még nem készített belőle sorozatot: mi lenne, ha egy pszichológus, aki megunja a sokszor teljesen eredménytelen szájtépést, inkább a tettek mezejére lépne? És közölné a borzasztó párkapcsolatából kilépni képtelen feleséggel, ha nem hagyja el a férjét, többé ne is jöjjön. Az állandóan kocsmai bunyókba keveredő poszttraumás stressz-szindrómával küzdő veteránt elviszi utcaiharc-edzésre, a magát szerencsétlen vesztesnek beállító férfinak pedig kihallgatja a randiját, hogy kiderüljön, kamuzik-e. És közben pokoli büszke magára az újszerű módszer miatt.
A Direkt terápia attól annyira jó, hogy az alkotói (a Ted Lassóról ismert Brett Goldstein és Bill Lawrence) tökéletesen megtalálják azt a hangvételt, amiben ez az alapfelállás igazán működni tud: egyrészt persze hihetetlenül jó a sorozat humora – értsd: évek óta nem nevettem ennyit sorozaton –, másrészt pedig pontosan olyan ellentmondásosnak ábrázolják a főszereplő szakmai és magánéletét, mint amilyen, elcseszésekkel és jobb pillanatokkal is tele. Miközben persze remekül kiaknázzák a felvetésben rejlő lehetőségeket is, és profin építik fel a sztorit mind a pácienseket, mind a szereplők magánéletét tekintve, na meg persze a kettő nem mindig egészséges vegyítését.
A legjobb az egészben mégis az, mennyire jó az összes főszereplő karaktere: mindegyikük valahogy nagyon szerethető annak ellenére, hogy nagyon, de tényleg nagyon-nagyon távol állnak a tökéletestől. A sorozat fénypontja talán Harrison Ford figurája: az ő mogorvaságára épülnek a legjobb poénok, ráadásul Ford árnyaltabb karaktert hoz, mint az Így jártam anyátokkal-ból ismert főszereplő, Jason Segel – na, nem mintha az ő (tragi)komédiázását ne lenne jó nézni. (Kovács Bálint)
