Máté Gábor pszichoterapeuta: Nem kell a múlt zsarnoksága alatt élned a jövődet
Akár tudatában vagyunk, akár nem, jórészt a sebeink – vagy ahogy megbirkózunk velük – diktálják a viselkedésünket, alakítják a világgal kapcsolatos gondolatainkat – írja a könyvében. Ebből a két „összetevőből” a megbirkózásról kevés szó esik általában.
Mondok egy példát, hogy könnyebb legyen megérteni. Ha valaki azt vallja, hogy a világ veszélyes hely, ahol mindenki ellenfél, vetélkedik vele, és még a barátai is sóvárognak a háza vagy a párja után, ön mit gondolna ennek az embernek a gyerekkoráról, hogy milyen tapasztalatokból származhat ez a világnézet?
Nem kapott elég törődést, figyelmet.
Rendelje meg online!
Igen, és hogy bántották, nem érezte magát biztonságban. De ezzel a világnézettel ma sikeres lehetsz, sőt amerikai elnök is válhat belőled. Ezek ugyanis Donald Trump szavai, szerinte ilyen a világ. Ha megnézzük a gyerekkorát, borzalmas légkörben nevelkedett szociopata apja árnyékában. A bátyja halálra is itta magát, de Trumpból sikeres üzletember és politikus lett. Ugyanaz a gyerekkor az egyiket elpusztította, a másikat a siker csúcsára repítette. Erre mondom én, hogy az abnormális, mérgező világ, ahol az ilyen világnézetű ember sikeres tud lenni. Trump a felnőttkorába is továbbvitte a gyerekkori viselkedésmintáit, hogy önzőnek kell lennie, hogy muszáj harcolnia. Így élte túl azokat az éveket, és így küzd meg most is a világgal. A testvére viszont alkoholista lett, el akarta fojtani a fájdalmát, de belehalt, a traumával ő se tudott megbirkózni. Trump az általa érzett fájdalmat most másra hárítja, kivetíti. Micsoda kegyetlenségre van szükség ahhoz, ami az USA déli határán történik, hogy kisgyerekeket választanak el a szüleiktől hosszú időre, és szörnyű körülmények közé kényszerítik őket. Trump nem küzdött meg a saját fájdalmával, traumájával. De sok szenvedő ember van, aki meg akarja tudni, mi a szenvedésének oka, hogy miért dühös, miért önző, ideges vagy depressziós.
Azért ennek a szembenézésnek a kezdete félelmetes, olyan, mint úgy elrugaszkodni, hogy az ember nem látja, milyen mély a gödör előtte. De sokakat talán az is visszatart, hogy úgy érzik, utólag már nincs értelme elemezgetni a múltat, hiszen változtatni már úgysem tudnak rajta. Önnek miben segített az, hogy feltárta: bár nagyon szerették a feleségével a gyerekeiket, de nem tudták megteremteni számukra azt a biztonságos környezetet, amire szükségük lett volna?
Az egyik fiammal például együtt írtam ezt a könyvet, gyógyulási folyamatot éltünk/élünk meg a mai napig. Ha az ember megérti, mi az oka annak, hogy a gyerekeivel baja van, akkor meg tud vele birkózni ezzel a helyzettel. De ha nem látom, hogy mindez honnan ered, és a gyerekeim haragszanak rám, akkor azt fogom hinni, hogy az ő áldozatuk vagyok. Ahhoz, hogy megértsem, ők miért küszködnek a belső démonaikkal, be kellett látnom, hogy mindez hova vezethető vissza.
Ez azt jelenti, hogy visszamenőleg is tudjuk gyógyítani a sebeket?
Mondok még egy példát. Innen ötpercnyi járásra van az a hely a belvárosban, ahol engem annak idején 1944-ben az anyám egy idegennek átadott 11 hónapos koromban azért, hogy megmentse az életemet. Ezt én csecsemőként csak úgy tudtam értelmezni, dekódolni, hogy el vagyok utasítva, vagyis nem vagyok szeretetre méltó, aminek a későbbiekre vonatkozóan kettős következménye volt: egyrészt mindig is fájt, másrészt mániásan küzdöttem azért, hogy szeressenek az emberek. Pedig racionálisan belegondolva egyértelmű, hogy ez pont azért történt, mert nagyon szerettek, és egyébként az, hogy az a keresztény nő elvitt és megmentett, szintén a világ szeretetét mutatja. Nekem nagy enyhülést jelent, hogy mindezt én ma már nemcsak az eszemmel látom, de a zsigereimben is érzem. Nem kell azzal a tudattal élnem, hogy a világ sivár, szeretet nélküli, veszélyes és ellenséges hely. Ez a gyökeresen eltérő hozzáállás a gyógyulás.
Vagyis felülírható az a gyűlölet, ami – akár tudat alatt – megmaradt a gyerekkori kódokból?
Pontosan. Öt-hat éve úgynevezett ketamintréningen vettem részt, ami Észak-Amerikában legális, kontrollált pszichedelikus utazás. Megkaptam az injekciót, feküdtem a többiekkel együtt, és egyszer csak elkezdtem kiabálni, hogy gyűlölöm a világot. Jó volt rájönni, hogy még mindig mennyi gyűlölet él bennem a világgal szemben. Ez is jól mutatja, hogy a gyógyulás – az én esetemben is –élethosszig tartó munka, amit soha nem késő elkezdeni. Habár intellektuálisan már nagyon régóta tudom, hogy a világ nem olyan, ahogy én a legrosszabb pillanataimban érzékeltem, az egészen más tapasztalat, ha a zsigereidben, a szívedben, a gyomrodban érzed át mindezt. A sebzett gyerek – akármilyen mértékű is a sérülése – mindig azt hiszi, hogy ő a hibás, mert nem elég jó. Ez a létező legnagyobb fájdalom. Már az nagy lépés előre, ha az ember tudatosítja magában, hogy nem ő a hibás, hanem a körülmények alakultak szerencsétlenül.
