Másodszor is megszületett Szabó Magda rejtélyes testvére, aki sosem élt
Kisebbfajta csoda, ha valakinek 85 éves korában még testvére születik, de a művészek olyan emberek, akik a többieknél hajlamosabbak a csodákra.
Így született Szabó Magdának kevéssel halála előtt még testvére, aki sosem volt, Cili, a trianoni árva, akit a frissiben kijelölt határokon át, Szerbia felől Magyarországra menekülő, agyonlőtt szülei holttestei alatt találtak meg, és akit a Szabó család fogadott be, a kis szőke, aki a barna Magdolna testvére lett a század elején. Szabó Magda ugyanis roppant különös önéletrajzi regényt írt 2002-ben, Für Elise címmel: olyat, amiben saját életét meséli el, de azt az életet, amit így sosem élt meg.
Az irodalom talán legnagyobb kérdése, hogy mi fikció és mi valóság abból, amit az író papírra vet, illetve hogy elfogadható-e bármi is adatszerű valóságként, ha egyszer egy író műve, legyen az akár önéletrajz is. Vagy talán nem is kérdésről van szó, hanem az irodalom egyik legalapvetőbb kijelentéséről: nem, nem fogadható el, mert ami irodalmi műben szerepel, az fikció még akkor is, ha véletlenül pont egyezik minden felismerhető adata a valósággal. Hát Szabó Magda a végletekig fokozta ezt az ellentmondást, amikor egyrészt számot adott saját debreceni gyerekkoráról, neveltetéséről, szüleiről, iskoláiról, tehetségének korai kibontakozásáról, tanárairól, példaképeiről, sőt művei ihletőiről – a tanárról, akiből Kőnig lett az Abigélben, az osztálytársnőről, akiből ősellenség vált Az őzben. Másrészt pedig a lehető legtermészetesebb módon költött magának egy kitalált testvért a megélt valóságba, Cilit, és aztán később is ragaszkodott ahhoz, hogy Cili valóban létezik, még egy képeslapot is küldött a nevében egyik kritikusának. Igaz, az élő és a létező nem szinonimák:
ki merné azt állítani, hogy valaki, akinek egy író sorsot írt, nem létezik?
Kevesen írnak ilyen leleményesen önéletrajzot, ha egyáltalán van példa ilyenre a világirodalomból: Szabó Magda Cili révén nemcsak azt írta meg, ami ő volt, de azt is, ami ő nem volt. „Cili én voltam, ő meg én, azaz egymás hiányai, ketten alkottunk reális egészet” – vallja be egyetlen elejtett mondattal a valóságot. A Für Elise a kisgyerekkortól az érettségiig mutatja be Szabó Magda életét, mert a kétkötetesre ígért mű második feléhez, a Magdalénához akkor is fukar volt a sors, ha egyébként nem kevés, 90 évet adott Szabó Magdának, így a jövőre vonatkozó utalásai örökre megmaradtak utalásnak, így Cili tragikus, korai halála is (bár a Katalin utca Blankájának sorsában ráismerni Cilire).
Ebben a gyerekkorban pedig valóban Cili minden, ami ellentéte Magdának: Magda szabálytalan, öntörvényű, problémás kislány, míg Cilit mindenki azonnal megszereti. Magda kisgyerekkorától mást sem imád igazán, csak történeteket mesélni, Cili viszont „mindig bajban van a szókinccsel”. Magda a barna, Cili a szőke. Magda a sikeres és hosszú életű, Cili sorsa soha be nem teljesült szerelmével és korai halálával a balladák tragédiája.
És Cili Trianon is, mert a Für Elise Szabó Magda Trianon-regénye is, hiszen az 1917-ben született lány naiv gyermeki agyának alapkonfliktusa Trianon, hát azt képzeli, ha felnőttként kémnek állva meghódítja Erdély fejedelmének szívét, az majd szerelmi zálogul visszaadja a magyarok országát. A mesék kitalált világában élő, a gyakorlati dolgokhoz mit sem konyító Magdolna (akit természetesen a praktikus Cili segít ki tényekkel), amikor tényleg Trianon miatt kellene dolgoznia, nem veszi észre, hogy a cserkészmozgalom nemcsak unalmas időpocsékolás és hímzőszakkör, hanem felkészítés az elcsatolt részek visszaszerzésének idejére. Hát kiiratkozik a cserkészek közül, ezzel egész kamaszkorára szerezve magának egy halálos ellenséget, az életét a cserkészetnek szentelő Fejér tanárnőt, aki innentől bosszúból minden erejével Magda életének megkeserítésén fáradozik.
Nem mintha amúgy is ne fáradozott volna már ezen, miután a kislány az önéletrajz egyik remek jelenetében először mutatkozik meg a világ előtt igazi művészként: amikor a kisdiákoknak Munkácsy Mihály Ecce homo című festménye egyik szereplője szemszögéből kell fogalmazást írni, ő a kóbor kutyát választja a képről. Mert az író mindig megtalálja azt a szemszöget, ahonnan nézve különösebb, meglepőbb, váratlanabb, érdekesebb egy történet; Szabó Magda „minden regényéhez – novelláihoz, esszéihez is – rálelt arra a kutyára, amelyet más szem sugara nem fogna be” – írta róla a Für Elise kritikájában Tarján Tamás. De ami a művészetben érték, az az egyházi iskolában felér az istenkáromlással, így Fejér tanárnő az egész osztály előtt tépeti szét Magdolnával a dolgozatot.
És hogy a marosvásárhelyi születésű dramaturg, Adorján Beáta adaptációja a regényből mennyire kiemelkedő, kiváló munka, azt részben a debreceni Csokonai Színház számára készült dráma vonatkozó jelenete mutatja meg. Mert a Für Elise 420 oldalas, egyes szám első személyű, szabadon görgő visszaemlékezésének vonatkozó jelenete akármilyen fontos, szimbolikus és kifejező is, mindössze pár sor a regényben. Adorján viszont igazi, emlékezetes, hatásos nagyjelenetet írt belőle, amely mindent átad a kislány érzelmeiről, a megaláztatás mértékéről és arról is, ami a regényben nincs konkrétan kimondva:
az első találkozásról az elnyomással, amikor az ember nem tud mit tenni a felette hatalommal bírók igazságtalan döntése ellen.
Szabó Magda Bécsben látta, ahogyan a tömeg Hitlernek éljenez, és azt mondta, ezt az élményt muszáj megírni, de a 90 év túl kevés volt ehhez, a Für Elise véget ért akkor, amikor Magdolna elindult Bécs felé, és nem született meg a folytatás soha. De Európa és a világ sorsa csupa ilyen élmény, Trianontól a világháborúkon át ki tudja, meddig, és ha ezt egy tanára előtt magát összehúzó, megalázott kislány tudja kifejezni, akkor az.
A debreceni ősbemutató hatalmas teljesítménye Adorján Beáta erős, regényadaptációnak alig is nevezhető, új, önálló drámája, és ez nem a többi alkotó lekicsinylése, de még nagyobb szó mások szintén emlékezetes teljesítményei mellett. A rendező Ráckevei Anna tulajdonképpen már az előadás hosszával – négy és egynegyed óra, két szünettel – állást foglal. Állást amellett, hogy nem szükséges a megszokott formákat használni.
Ráckevei Für Elise-előadása légies, szárnyakkal röpködő, álom és ébrenlét határán tartott, több rétegű látomás,
amelyben mindig több Szabó Magda van jelen a színpadon, amelyben a szereplők sokszor kommentálják saját múltjukat, emlékeiket, akár vitatkoznak is annak valóságtartamával, az emberek érdeklődve figyelik saját magukat, és amelyben a jelenetek úgy elevenednek meg, mint a gondolatok az emlékező ember lehunyt szeme előtt.
Ennek megfelelően Kupás Anna díszlet- és jelmeztervező is elemelt terekbe helyezte az előadást, mintha egy sehonnan sehová se vezető folyosón járnánk, félig elkészült boltívekkel és falakkal, üres, fehér háttérrel és padlóval, hogy ne is tűnjön úgy, mintha mindaz, ami történik, nem lebegne, hanem két lábbal a földön járna, néha meg irreális méretű rózsák vagy más tárgyak jelennek meg a semmiből, mint a művészeti ágak legszabadabbikában, a rajzfilmekben.
Hogy az előadás, ahogy a gondolatfolyamok is néha, egyszer-egyszer elengedi a nézőjét, arról sem feltétlenül Adorján vagy Ráckevei tehetnek, hiszen ők csak hűek akartak lenni Szabó Magdához, akinek önéletrajza olyan magasan van az elefántcsonttoronyban, hogy fel se látni odáig. De ez nem körülménye a regénynek, hanem tárgya, hiszen a kis Magdolna szinte előbb tudott latinul, mint magyarul, előbb ismerte meg a görög regéket, mint a magyar népmeséket, és az ő gyerekkorában az okozta a konfliktusokat, hogy nem babázott, mint a korabeli kislányok, hanem latinul talált ki rímeket rokonairól. Hát nem csoda, ha a dráma konfliktusai sem mindig olyannyira kézzel foghatóak, mint a kutyás jelenet, vagy a nyári tábor, amelyben az imádott Ágoston tanár úr elcsábít egy kiskorú diáklányt, és elfér a színpadon némi gyermeki értekezés a halálról vagy a versírásról is. Ugyanakkor még ebben a hosszban sem tud mindent kellően kifejteni a dráma, apró epizód marad csak például a „gidipacalozás”, Magdolna kamaszéveinek másik találkozása az önkénnyel, amikor a nagyobb – a regény diagnózisa szerint a szigorú lányneveldében nemi vágyaikat rosszul levezető – lányok terrorizálják a kisebbeket.
És hogy olyan finoman rebbenő előadás jöjjön létre, mint amilyen létrejön, azért nagyban felelős Varga Klári, a legidősebb Szabó Magdát, az elbeszélőt, a visszaemlékezőt játszó színész, aki képes magába sűríteni minden életkort vagy épp a kortalanságot, és aki a beletörődés és az elengedés sajátos, elfogadó boldogságával szemléli mindazt, ami voltaképpen csak a fejében zajlik, az alakot nyert gondolatok börtönőreként van jelen mindig a színpadon. Fiatalabb kiadását, a középiskolás Magdolnát Hajdu Imelda játssza, pusztán kisugárzása, ösztönös, kamaszos, sosem igazán kontúrozott vadsága miatt vagy akár szándékosan, nem tudni, de az Abigél Vitay Georginája elevenedik meg vele a színpadon, az életkorra jellemző, pillanatok alatt összeomlani képes eltökéltséggel és a játékosból bármikor komollyá váló érzelmek feszültségével.
Majzik Edit és Bakota Árpád a lányok szüleiként épp úgy egymás ellentéteit játsszák, mint ahogyan a regény Cilije és Magdája is kiegészítik egymást. Majzik mindvégig már-már természetellenesen egyenes tartásában egyszerre van benne a gerinc méltósága és a karót nyelt ember merevsége, lágy mosolya pedig épp olyan, amilyennek a Für Elise lapjain idealizált, a kislány által évekig szó szerint egy tündérnek hitt asszonyt elképzeltük; Bakota pedig megtalálja azt a szerető atyai hozzáállást, amivel a legkevésbé annak tűnő gesztusok vagy szavak is játékossá válnak, és amivel enyhíteni tud súlyos szavai lányaira nehezedő terhén is. Ujhelyi Kinga házvezetőnője tulajdonképpen jól ismert jellemvonásokat hoz, a népmesék sápítozó mamácskájáéit, a színésznő mégis képes ezeknek egyéniséget adni, tulajdonképpen egy harmadik szülőtípust testesítve meg a valódiak mellett.
Szabó Magda kilencven termékeny évének táptalaját sokszor, milliószor elismételten Debrecen adta; az írónő bronzba öntve máig ott figyeli a Nagytemplomot a főtéren, de a város nemcsak így becsüli meg íróját, Szabó Magda Debrecenje Debrecen Szabó Magdáját. Itt nem kell emlékév és vaskos állami ösztönzés ahhoz sem, hogy nagyszabású színházi előadás készüljön az életéből, utolsó, életében megjelent művéből, nem mellesleg még Trianonról is finomabb módszerekkel beszélve, mint a kötelező emlékelőadásokban, és szintén nem mellesleg a nehezebb utat választva, a dramatizálásnak látszólag direkte ellenálló nagyregényből alkotva érvényes, erős új színdarabot ahelyett, hogy egy eleve színpadra írt vagy korábban már dramatizált művet választottak volna. A debreceni Für Elise esemény, de az a legjobb benne, hogy nem akar esemény lenni, nem akar semmi más lenni, mint egy finom szövésű sorstörténet gyerekkorról, felnövésről, a századelőről és arról, amit Adorján Beáta jó érzékkel és érzékenyen kiemel a regény közepéről a leghangsúlyosabb helyre, az utolsó mondatok közé: arról, hogy
van érzés, ami örökké megmarad, de csak a művészet segítségével rögzíthető.
