Már életében a saját maga szobra volt – II. Erzsébet halálával egy korszak véget ér
György hercegnek Gan-Gan, a mindenkori miniszterelnöknek Őfelsége, a pápua-új-guineaiaknak Missis Kwin. Fülöp herceg volt az utolsó, aki még a gyerekkori becenevén szólította, Lilibetnek. II. Erzsébet arcképe ott van az emberek zsebében az angol fonton, ott van a bélyegeken, része a britek kultúrájának és az ünnepeiknek, megkerülhetetlen, ha a monarchia imázsáról és identitásáról van szó. Az, hogy mindezt már csak múlt időben lehet elmondani, komoly társadalmi földrengéssel ér fel.
II. Erzsébet, Isten kegyelméből Nagy Britannia és Észak-Írország Egyesült Királyságának más birodalmainak és területeinek királynője, a Nemzetközösség feje, a hit védelmezője 96 éves korában meghalt. Az egészségi állapota hónapok óta aggodalomra adott okot, ő mégis ragaszkodott ahhoz, hogy amennyire csak tudta, ellássa a feladatait. Az élethosszig tartó szolgálatot a szó legszorosabb értelmében vette, és miközben egyre ritkábbak lettek a nyilvános megjelenései, és egyre többet jelentett az, hogy megjelent valahol, a világ egyszerre láthatta meg benne az időtlenséget és az idő múlását.
II. Erzsébet királynő a történelembe már a halála előtt bevonult, elképesztő rekord, hogy hetven éven át viselte a koronát, a halála után pedig még világosabban látszik: ezt senki sem tudta volna utánacsinálni. Hogy milyen súlya van egy koronának, főleg, ha ilyen sokáig kell viselni, azt senki sem tudja – a trónörökösök is csak sejthetik.
Ahhoz képest, hogy a kislánykori álma az volt, hogy férjhez menjen egy földműveshez, és legyen sok tehenük, lovuk és gyerekük, az élet finoman szólva is messzire sodorta. Erzsébet nagyon fiatalon lett királynő, és egy dolgot azóta sem lehet elvitatni tőle: az uralkodóság tudata beépült mindenbe, amit tett és gondolt, márpedig ebben nincs szabadnap. A halála előtt néhány nappal is tette a dolgát, fogadta az új miniszterelnököt – uralkodása során immár a tizenötödik kormányfőt –, hét évtizednyi történelmet kísért végig és egyengetett észrevétlenül.
Az uralkodói poszt a monarchia játékszabályai szerint nem vette figyelembe, hogy valaki túl fiatal-e még a koronához, de a királynősége első éveiben az olyan nagy öregek, mint Winston Churchill és Harold Macmillan is azzal szembesültek, hogy a huszonéves Erzsébet mennyire magabiztos és higgadt. Sir Allen „Tommy” Lascelles, a királynő első magántitkára beszélt arról, hogy az emberek éveken át nem fognak rájönni arra, mennyire intelligens, aztán ez egyszer csak elfogadott nemzeti alapvetés lesz.
Erzsébet hosszú élete és uralkodása alatt rengeteg szerepet gyúrt egybe, miközben valójában még most, a halála után sem tudunk róla sokkal többet, mint azt, hogy szerette a kutyákat és a lovakat. Ha a monarchia legfőbb erőssége a misztikum, Erzsébetnek sikerült ennek jegyében bonyolítania a rekordhosszúságúra nyúlt uralkodását, amelynek az egyik védjegye volt, hogy tökélyre fejlesztette a meg nem szólalás művészetét, az emberek pedig azt láthattak bele, amit csak akartak. Amikor pedig megszólalt, abból erőt lehetett meríteni.
Egy anakronisztikusnak tűnő intézményt tett relevánssá és töltött meg tartalommal – olyan időszakokban is, amikor ez reménytelennek tűnt. Tulajdonképpen a remény volt a legfontosabb uralkodói eszköze – az ígéret egy jobb és szebb jövőre, ez volt a legtöbb beszédének a középpontjában, és tőle komolyan lehetett venni ezt az ígéretet, de legalábbis lehetett kapaszkodni bele. Uralkodóként nem volt politikai hatalma, a szerepe így arra korlátozódott, hogy egyesítse a nemzetet, és gondoskodjon az emberek boldogságáról. Ezt a feladatot a lehető legkomolyabban vette, pedig az uralkodói nem egy olyan szakma, amelyre létezne képesítés vagy diploma. A koronázásakor esküt tett, de hogy miként is kell ennek az eskünek eleget tenni, azt magának kellett kitalálnia.
Az új világrendhez, a modern időkhöz úgy alkalmazkodott, hogy közben időtlen elvekhez tartotta magát. A királynő uralkodása nehezen befogadható kort ölel fel: a koronázásakor még javában tartott a koreai háború, ma pedig már a fake news ellen kell felvenni a harcot az interneten. Erzsébet óvatos uralkodónak tűnhetett, de a modernségét és a nyitottságát sokszor alábecsülték. Ő azonban nemcsak tudomásul vette az idő múlását, hanem haladt is a korral – mással aligha magyarázható, hogy élete utolsó napjaiban is, több mint 70 évnyi uralkodás után még mindig stabil origója volt a brit közéletnek.
Erzsébet uralkodása alatt a monarchia intézménye, mint egy jó termék, szinte észrevétlenül, de igazodott az ország, az ízlések és a közhangulat változásaihoz. Ebben a minőségében a brit monarchia legjobb termékmenedzsere volt, és sokan a legnagyobb teljesítményének azt tartják, hogy az intézményt úgy adja át Károly hercegnek, hogy az kevésbé sérülékeny és ingatag, mint amilyen akkor volt, amikor az ő fejére tették a koronát.
Kilencven felett, sokszoros dédnagymamaként, a királynősége és élete végjátékában is Erzsébet megkérdőjelezhetetlen kapaszkodó volt: a méltóság megtestesítője. Ebben valószínűleg szerepet játszott az is, hogy saját maga lett a saját életének a múzeuma, a két lábon – az utóbbi időszakban már néha bottal – járó történelem, aki mégis nagyon emberi. Egyszerre látszott rajta a hatalom és a törékenység, a sztoicizmusát pedig öregkorára a tökéletességre fejlesztette. Szerencsésnek mondhatják magukat azok, akik kicsit is beleláttak abba, hogy hogyan csinálja.
A világ az idei, platinajubileumi ünnepségén törékenynek, de rendíthetetlennek láthatta, a monarchia a maga teljes pompájában mutatkozott meg a tiszteletére, és bebizonyította, hogy képes összetartani egy nemzetet. A britek akkor még nem tudhatták, csak sejthették, hogy az volt az utolsó alkalom, hogy a királynőjükbe kapaszkodhattak.
