Magyar focistáknak szólt a Himnusz Katarban
Sötétben, hideg, szemerkélő, őszi esőben tartotta szokásos edzését szerdán is az Oltalom Sportegyesület a Margitszigeti Sportcentrumban. Lelkes tinik és fiatal felnőttek – elsősorban állami gondozottak, menekültek, illetve mindenféle hátrányos helyzetű gyerekek – gyűlnek össze itt heti kétszer, őket látogattuk meg.
Közülük tíznek október közepén életre szóló élményben volt része: a Street Child World Cup-on (SCWC – utcagyerekek világbajnoksága) vehettek részt Dohában. Igen, pont ott, ahol a vasárnap induló katari világbajnokság legtöbb meccse is lesz, ahol néhány év alatt a sivatagból kinőtt többek közt egy – ilyen szintű sporteseményt kiszolgáló – városrész.
Az SCWC története 2010-ben kezdődött, amikor is Dél-Afrikában a spanyolok meneteltek el a világbajnoki címig. Az angol John Wroe, a Street Child United (SCU) nevű angol civil szervezet elnöke, korábban ott járva azt vette észre, hogy bár ebben az országban rengeteg gyerek él az utcán, a nagy rendezvények idején a rendőrség módszeresen begyűjti őket, és ki tudja, hova szállítja, hogy ne legyenek szem előtt. Így volt ez egyébként a vb idején is.
„Wroe arra gondolt akkor, hogy meg kellene fordítani ezt az egészet: nem láthatatlanná, hanem láthatóvá kellene tenni ezeket a gyerekeket. Adni kellene nekik egy biztonságos teret, például egy focipályát, ha már ott lesz a vb, ahol megünnepelhetik őket azok, akik eddig félretették őket. Kitalálta, hogy szervez nekik egy külön vb-t. 2010-ben volt az első ilyen rendezvény, amelyen akkor még csak nyolc ország vett részt” – mesél a kezdetekről Gottgeisl Dóra, az Oltalom Sportegyesület szociális munkása, az idén Katarba utazó gyerekek egyik kísérője.
Azóta mindig, amikor a FIFA-vb döntője van, ahhoz időben közel, ugyanabban az országban rendeznek Utcagyerekek Világbajnokságát is. Volt 2014-ben Rióban, 2018-ban Moszkvában is, most pedig októberben Dohában, ahol a 28 csapatból az egyik ezúttal a magyar utcagyerek-válogatott volt. A mintegy 300 részt vevő gyerekből 10 fő képviselte Magyarországot.
„Magyarországon nincsenek utcagyerekek, legalábbis egészen mást jelent itt ez a fogalom, mint mondjuk Indiában vagy épp Dél-Afrikában” – mondja a csapat edzője, Hegyi Frigyes, aki alaposan ellátja bemelegítő feladatokkal a gyerekeket, amíg beszélgetünk. Végül a magyar színeket több gyermekotthonban élő fiú, valamint afgán, iráni, pakisztáni – Budapesten kikötött – menekült családokban nevelkedő társuk képviselte.
„A kiválasztás nagyon nehéz volt, nemcsak a sportteljesítmény számított, hanem különböző szociális szempontot is figyelembe vettünk, de leginkább azt, hogy ki az, aki szívvel-lélekkel edz” – magyarázza Frigyes, aki azt is hozzáteszi, volt olyan csatáruk, aki magatartás probléma miatt maradt ki.
A világbajnokságra egyébként civil szervezetek nevezhetnek bárhonnan a világból, 14–19 éves focistákkal. Magyarországról – az Iványi Gábor nevével fémjelzett Oltalom Karitatív Egyesülettől évek óta függetlenedett, de azzal a mai napig szorosan együttműködő – Oltalom Sportegyesület adta be a kétfordulós pályázati anyagát. 2020 nyarán derült ki, hogy bekerültek a 28 csapat közé.
Bár a kinti költségeket – szállás, ellátás, egyéb költségek – a szervező SCU fizette, az utazás a magyar szervezetet terhelte. Ez adományokból jött össze, magán és céges felajánlása tették lehetővé, hogy kifizessék a repülőjegyekre a mintegy hárommillió forintot, továbbá az edzőtábort, a szükséges Covid-teszteket, sőt még egyenpólót is sikerült vásárolni. Így végül Európából – Anglia és Bosznia és Hercegovina mellett – Magyarország volt a harmadik résztvevő a kupán.
Nem egy hagyományos sportbajnokságot kell elképzelni (már ha bárki egy katari utcagyerek vb-t hagyományos sportbajnokságnak képzelne el), sokkal inkább egy nemzetközi fesztivált, ahol a művészeti programok, városnézés, tengeri fürdés, gyerekjogi konferencia mellett van foci is. A rendezvény fő célja, felhívni a figyelmet arra, hogy – az SCU becslései szerint – ma is 150 millió gyerek él a világon az utcán, kitéve erőszaknak, éhezésnek, jogtalanságnak.
Miközben beszélgetünk Dórával és Frigyessel, záporoznak a találatok a mögöttünk lévő kapuba, a pályán magyar, arab, angol nyelven örülnek vagy bosszankodnak a játékosok. Időnként egy-egy labda el is gurul, így lehetőségünk van megszólítani néhány kis focistát is (szigorúan edzői engedéllyel) a katari résztvevők közül. Mindannyiuknak óriási élmény volt természetesen az út, az különösen, hogy az első meccsük előtt felhangzott a magyar Himnusz, „mint az igazi válogatott meccseken”. Igaz, a fociszereplésük miatt sajnálkoznak kissé. A csoportmérkőzéseken játszottak Uganda, Szíria, Nepál, Mauritius csapata ellen (kétszer 10 perces, kispályás mérkőzések voltak), de csak az előbbit tudták legyőzni 2-0-ra. Nem kerültek be a nyolc közé.
A 18 éves Lali (Jónás Lajos) festőnek tanul, most fog végezni, és az a célja, hogy majd vállalkozást indítson. Legnagyobb szerelme a foci. Gyermekotthonban nőtt fel, oda mentek edzést tartani két éve az Oltalom SE-től, onnan járt aztán rendszeresen ide a pályára, és jár azután is hogy kikerült az otthonból.
„Nagyon örültem, hogy repülővel utazhattam, most először életemben, és hogy új embereket, ismeretlen kultúrákat ismerhetek meg. Na és persze, hogy focizhatok!” – mondja. A tíz nap alatt barátságok is szövődtek: Lali egy nigériai sráccal azóta is mindennapos levelezésben van. Ennyit tudhatunk meg tőle, rohan vissza a pályára.
Hogy nagy élmény volt mindenkinek, azt felnőtt beszélgetőtársaim is megerősítik. Frigyes úgy fogalmaz, hogy „hatalmas kultúrsokk volt” neki is, a gyerekeknek is. Úgy véli, hogy bár nagyon színes, érdekes volt a program, „arányaiban lehetett volna több foci”. Dóra azért hozzáteszi, hogy nagyon izgalmas volt a nemzetbemutató est is, ahol minden csapatnak kis műsorral kellett készülni. „A legtöbben táncoltak, mi kis színdarabot tanultunk be, amiben a csapatunk sokszínűségét emeltük ki” – mondja.
A magyar csapat ugyanis önmagában megtestesítette a multikulti fogalmát a soknemzetiségű összetételével. „Van, aki beszél angolul, van, aki sem angolul, sem magyarul nem tud. De a foci nyelve közös. És a buszban a nagy éneklésekben, az esti zenés, táncos programokban is mindenki benne volt.”
Voltak iskolalátogatáson, beültek egy arab és egy nemzetközi iskola óráira, megnézték a várost, az Iszlám Művészetek Múzeumát, fürödtek a tengerben, megkóstoltak számos helyi ételkülönlegességet, eleget tettek a brit nagykövetség fogadásmeghívásának is.
Sok gyereknek, talán élete álma teljesült, amikor a Paris Saint-Germain FC kapusa tartott egy kis edzést. Kiváltképp a most 15 éves palesztin Adelnak, aki óvónő édesanyjával él Budapesten, édesapja hétéves korában meghalt. „Otthon arabul beszélünk, de tudok angolul, magyarul, most tanulok oroszul” – mondja, de ő is hozzáteszi, a legfontosabb életében a foci. Három éve, egy barátja révén került az Oltalom edzéseire. Ő is hatalmas élményekkel és máig tartó baráti kapcsolatokkal tért haza Katarból. Azt is elárulta, miért nem sikerült elég jól a kupaszereplésük. „Jók voltunk, de nem voltunk felkészülve arra, hogy az ellenfeleink ennyire nyomni fognak, ennyire jól passzolnak, és erősebbek nálunk.”
Bár Frigyes szerint a gyerekjogi konferencia nem volt túl izgalmas, Dóra kiemeli, hogy talán most volt először lehetősége az érintetteknek (a gyerekeknek) nagy és figyelmes plénum előtt elmondani a problémájukat. „Ez egy óriási lehetőség volt, de persze meg is illetődtek a legtöbben, talán ezért nem ment túl gördülékenyen.” Az edző inkább azt emelte ki, hogy amikor egy-egy szünetben valahonnan előkerült egy labda, rögtön lehullt minden gát, minden nyelvi nehézség, és elkezdtek focizni a gyerekek.
„Katar furcsa hely, kicsit szellemváros. Minden nagyon tiszta, új építésű, de embereket alig látni” – írja le a helyszínt Frigyes. A SCWC résztvevői az Education City nevű városrészben laktak kis házakban. „Olyan, mint egy lakópark, aminek a kerítésén túl már csak a sivatag van. Mint egy filmes díszletváros.” Egyébként itt található az Education City Stadion is, ami nemsokára hat csoportmérkőzésnek, egy nyolcad- és egy negyeddöntőnek ad otthont.
A hírhedt katari kulturális szigorból nem sokat éreztek, mint mondják, állandóan kedvesen kísérték őket, de egyébként is, mintha egyfajta burokban lettek volna. Talán a tengerparton volt egy kis zavar, hogy a felnőttek közül, ki, milyen ruhát viselhet (a nők nem vetkőztek le), de volt olyan férfi, akire rászóltak, hogy vegyen fel pólót.
Újabb elgurult labda, újabb kis focista, akit megszólíthatunk. Ezúttal a 13 éves iráni Armin Soltani áll meg egy pillanatra. Ő édesapjával él Budapesten, a család többi tagja otthon van Iránban. Tört magyarsággal ecseteli, milyen fontos neki ez a csapat és a foci. „Nem sikerült a továbbjutás, de nem baj, majd többet gyakorolunk” – mondja. Még feltettük a „szülők leghülyébb kérdését” is: „lőttél gólt?” – „Dehogy, én védő vagyok” – jön a válasz. Na, ja.
2026-ban, az Egyesült Államok, Kanada és Mexikó közös vb-je idején, ha kijutnak, talán majd meg is mutathatja Armin és csapata, hogy eleget gyakoroltak-e a jobb eredményre.
Az atlétikai centrumból kifelé menet jut eszembe, hogy azt viszont nem is kérdeztem, ki nyerte a vb-t. Még jó, hogy az internet mindent tud: a lánycsapatok közül Brazília, a fiúk közül Egyiptom.
