Lovagregény csonkolt végtagokkal és sárkányokkal: ilyen lett a Trónok harca-előzménysorozat
Milyen nagyszerű alapötlet!
A Sárkányok háza című sorozat szó szerint legelső percében máris felidézhetjük, miért is lehet annyira szeretni George R. R. Martint, A tűz és jég dala című, a Trónok harca alapjául szolgáló regények íróját: mert képes olyan egyszerű drámai alapkonfliktusokat teremteni, amelyek, hiába van szó fantasyről, a valós történelmet tekintve is tökéletesen hihetőek. (Na jó, persze azért is szeretjük, mert képes a történetei abszolút főszereplőjét a sztori elején kivégeztetni, és körülbelül az összes igazán kedvelt szereplőt úgy mészárolni le, hogy egész Hollywood csak rettegve pislog, lám, ilyet is lehet.)
A Trónok harca cselekménye előtt csaknem kétszáz évvel játszódó előzménysorozat arról a korról szól, amikor hosszú ideje a Targaryenek – a Trónok harca Daenerysének felmenői – uralkodtak Westeroson. És a család tíz, legyőzhetetlen, felnőtt sárkányt irányít, és ez olyan hatalmat jelent, aminek nem létezhet ellenfele a világban.
A Sárkányok háza egyedül akkor bukhat el, ha saját maga okozza vesztét
– hangzik el tehát a tökéletes mondat már a Sárkányok háza bevezetőjében. És ki lehet-e találni jobb témát egy politikáról, háborúkról és a trónért folyó harcról szóló sorozathoz, mint ezt: hogy hogyan képes elbukni az, akit senki nem tud megbuktatni? Ilyen értelemben a Sárkányok háza épp a Trónok harca ellentétpárja, ami jó ötletnek tűnik egy már jól ismert és világhírű sorozat előzményszériája esetében: amíg az másról sem szólt, mint hogy hogyan próbál (minimum) hét királyság vezetője szert tenni a Vastrónra, és hogyan hullanak onnan a királyok, akárha nem trónra, hanem medvecsapdára ülnének, addig eszerint a felvezetés szerint itt az lesz a kérdés, hogyan roppantják össze belülről az amúgy törhetetlen sárkánytojást anélkül, hogy kívülről bárki is megpróbálna a közelébe férkőzni.
De az első, augusztus 22-étől az HBO Maxon és az HBO tévécsatornáin elérhető rész alapján úgy tűnik, csak a látszat, hogy sikerült volna a Trónok harca tüze mellé most a jeget vászonra, pontosabban ehhez a látványvilághoz méltatlanul kis képernyőre vinni. A sorozat első hatvanöt percéből inkább úgy tűnik, a Sárkányok háza úgy akaszkodik a régi sorozat nyakába, mint egy idegesítő, levakarhatatlan kistestvér a már felnőtt bátyéba.
A sorozat legelején azonnal sietnek tisztázni, hogy az események 172 évvel az Őrült Király halála és Daenerys Targaryen születése előtt játszódnak.
Aztán valamivel később jön a jelenet, amelyben az egyik főszereplő elmondja a másiknak, hogy volt egy bizonyos könyv, az volt a címe, hogy A tűz és jég dala, és abban megjövendölték, hogy közelít a tél, már épp kimondaná, hogy réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban sikeres tévésorozat is készült belőle, és mire itt tartunk, az ember már tényleg bekiabálna, mint annak idején a bábszínházban a szereplőnek, aki mögött ott volt a farkas, hogy igen, oké, értjük, ez is a Trónok harca világában játszódik, megígérjük, hogy szólunk minden ismerősünknek, aki azt nézte, nehogy elfelejtse bekapcsolni hétfőnként az okostévét.
Persze nemcsak a konkrét kiszólások és némi ismerős nevekkel dobálózás rágja a szánkba, hogy miről van itt szó, de az alapfelállás is kicsit olyan, mintha ugyanazt a színezőt más színekkel színezték volna ki. A főszereplő királylány, Rhaenyra Targaryen olyan, mintha a Trónok harcában Daeneryst játszó színésznő testdublőre lenne, de van benne egy kicsi Arya Stark lázadó, fiús szokásaiból is, legjobb barátnője pedig egy újabb Sansa Stark, bár legalább azt nem merték meglépni, hogy a haja is vörös legyen. Aztán persze ott van egyik fontos helyszínként a bordélyház is, épp olyan, mint a Trónok harcában Kisujj vigalmi negyede, megy is benne premier plánban a fornikáció, és mivel az első részben még nem törhet ki a háború, rendeztek gyorsan egy lovagi tornát, hogy lehessen közelről szétloccsanó koponyákat mutatni, és mindenki nyugodt legyen, hogy lesz szex és erőszak is. Egyelőre a családon belüli szexuális erőszak még kérdéses, de nagyon nem kell aggódni, Rhaenyra és nagybátyja, Daemon között már most illetlenül izzik a levegő, meglátjuk, lesz-e belőle vérnősző hagyománytisztelgés.
Persze lehet mondani, hogy hát ugyanaz a világ, ugyanaz a Westeros, ugyanaz a Királyvár, és még csak olyan sok idő sem telik el a kettő között – például nem évezredek, mint a hamarosan érkező, konkurens előzménysorozat, A Gyűrűk Ura: A hatalom gyűrűi esetében –, miért is különböznének a díszletek, és kétségkívül ez a jóhiszemű olvasat, a rajongók bevételmaximalizálási célból való hájjal kenegetésének szándékát feltételezni meg a rosszhiszemű.
Ugyanakkor amiben nem ártott volna, ha kapcsolódik a két sorozat, abban az első részben (még?) nem látni elegendő hasonlóságot: az eredetiségben, merészségben és meglepetésekben. Egyrészt a karakterek sem különösebben izgalmasak így elsőre: a trónon egy kompromisszumkész király, Viserys ül, se nem túl hülye, se nem túl okos, se nem meleg, se nem hideg, kerek asztalánál egyelőre nemigen van miről megjegyezni a tanács tagjainak nevét, és általában az udvarban sincs senki az egy Rhaenyrán kívül, akiről egy tőmondatban le lehetne írni, mitől is különleges, mitől is érdemes várni még vagy tízepizódnyi történést a sorsában. Ez csak egy középkori mesékből szokásos királyi udvar a szokásos szereplőkkel, plusz az udvaron ott kóricál Süsü, a híres egyfejű és néhány testvére, akit Csukás R. R. István anno kihagyott a meséből.
Másrészt pedig egyelőre az alapszituáció is lapos (amin persze biztosan fog még változtatni a folytatás):
noha sárkányos fantasyről van szó, egyelőre nem történt semmi, ami ne férne bele bármelyik, a lovagkorról szóló, múlt századi regénybe,
és amit ne olvastunk volna már szinte szó szerint ugyanígy számtalanszor ezekben a regényekben vagy filmekben, túl azon, hogy a parkolóban a nekik kijelölt garázsrekeszben vár a sorára néhány felnyergelt sárkány, akiket persze már az első részben is megmutattak használat közben, de nem voltak többek színes vásári látványosságnál. Ha valaki pont akkor szaladt ki vécére, nem maradt le semmi olyanról, ami miatt bármit is ne értene a történetből.
Az első rész cselekménye arról szól, hogy a hosszú ideig, békében uralkodó király utódjának, Viserysnek lassan már nagyon fel kellene mutatnia egy fiú örököst, mert a felesége eddig csak egy egészséges lányt szült, és több terhessége is rosszul végződött, de most már közeleg a vajúdás, ami egyszer és mindenkorra megoldhatja ezt a problémát. Amely problémának összetevője az is, hogy férfi utód nélkül egyre hangosabban követeli trónigényét a király testvére, a kissé szájbarágósan beszélő nevű Daemon, aki paráznaságáról és eszetlen kegyetlenségéről ismert a királyi udvarban, nem pedig arról, hogy kormányozni legalább tud.
Ebben a sorozatban egyelőre az tűnik a legizgalmasabb kérdésnek, hogy az alkotók behozzák a női egyenjogúság gondolatát, és ahogy az már az előzetesekből is kiderült, ennek később nagy szerepe lesz még, hiszen a férfiak inkább borítanák lángba a várost, mint hogy valaha is nőt lássanak a trónon – kérdés, ebből a problémafelvetésből sikerül-e majd többet kihozni, mint hogy tíz rész küzdelem után újra megállapíthatjuk, igen-igen csúnya dolog azt mondani, hogy a nő helye a konyhában van, nem a Vastrónon.
A Trónok harcával való mindennemű hasonlóságnak ugyanakkor elvitathatatlanul van egy minden mást ütő tulajdonsága is:
hogy nagyon magasra van téve a mérce.
(Már persze ha a sorozat azon évadjaira emlékszünk vissza, amelyekben még aktív szerepe volt George R. R. Martinnak is: azóta kiderült, a Trónok harca showrunnerei egy idő után lényegében kitiltották az írót a stúdióból, meg is lett az eredménye az utolsó néhány, botrányosan rosszul sikerült évaddal.) Azaz akármennyire is azt lehet mondani, hogy nem elég meglepő, vagy nem elég izgalmas, vagy nem elég bátor, ahhoz mind hozzájön egy erőteljes ahhoz képest. A világ egyik legütősebb fantasysorozatához képest.
Ha ezt az "ahhoz képest"-et kivesszük a képletből, rögtön egy egyértelműen erős, színvonalas és igényes sorozatot kapunk, amelynek nincs egy pillanata sem, amit ne lenne a szó minden értelmében érdekfeszítő vagy szórakoztató nézni. Aminek olyan a látványvilága, hogy a száz-kétszázmillió dollárból forgatott, nagy mozivászonra készült blockbusterek elbújhatnak mögötte, legyen szó palotabelsőkről, millió gyertyával megvilágított, gigantikus sárkánykoponyáról a barlang mélyén, CGI-sárkányokról, vagy kecsöpös, műanyag csonkolt végtagokról és péniszekről egy kézikocsira hajigálva.
És mindehhez adott egy tényleg remek alaptéma, a legyőzhetetlen uralkodóházról, ami végül legyőzi önmagát: ha már George R. R. Martinról van szó, lehet bízni abban, hogy képes ebből valami olyat kihozni, ami messze felülmúlja az első epizód langyosabb cselekményét. Ha meg nem, akkor is marad egy jófajta Trónok harca-utánérzés, pótszernek az elvesztegetett, elrontott utolsó évadok helyett. Öröm az ürömben, hogy azoknál rosszabb, ha az alkotók belegebednek, akkor sem nagyon lehetne.
